Dan Gilbert azt kérdezi: Miért vagyunk boldogok?

Dan Gilbert, a "Rábukkanni a Boldogságra" című könyv szerzője megkérdőjelezi azt az elképzelést, amely szerint ha nem kapjuk meg, amit akarunk, boldogtalanok leszünk. A "pszichológiai immunrendszerünk" miatt akkor is valóban boldognak érezzük magunkat, mikor a dolgok nem a terveink szeint alakulnak.

Ha az embernek 21 perce van beszélni,

kétmillió év igazán hosszú időnek tűnik.

Ám az evolúciót tekintve kétmillió év semmiség.

Mégis, kétmillió év alatt az emberi agy tömege közel megháromszorozódott.

Habilis ősünk ¼ font tömegű agyától eljutottunk

az itt lévők fülei között található, majdnem 3 font súlyú húspogácsáig.

Miről is szól ez a nagy agy, amivel a természet jónak látott mindannyiunkat ellátni?

Nos, kiderült, hogy amikor az agy mérete megháromszorozódik,

nem egyszerűen háromszor nagyobb lesz, hanem új szerkezetekkel gyarapodik.

Amiért az agyunk olyan nagyra nőtt, annak az egyik fő oka az, hogy egy új résszel gyarapodott,

az úgynevezett elülső lebennyel, és különösképpen egy olyan résszel, amelyet az agykéreg elülső területének nevezünk.

Tehát mit csinál az agykéreg elülső területe, amely alapján indokolható

az emberi koponya felépítésének teljes vizsgálata az evolúciós időfolyam felvillanásában?

Nos, úgy tűnik, hogy az agykéreg elülső területe sokmindent csinál,

ám az egyik legfontosabb, hogy

ez egy élmény-szimulátor.

Repülőgép pilóták repülőgép-szimulátorokban gyakorolnak azért,

hogy ne kövessenek el valóságos hibát a gépeken.

Az embereknek megvan ez a bámulatos alkalmazkodási képessége,

hogy ténylegesen élményeket tudnak átélni a fejükben,

mielőtt kipróbálnák azokat a valóságban.

Ez egy olyan mutatvány, amelyre egyetlen ősünk sem volt képes

és amelyet semmilyen más állat sem képes úgy csinálni, mint mi. Bámulatos alkalmazkodás.

Ez egy sorban van a szembefordítható hüvelykujjal, a felegyenesedéssel és a nyelvvel,

mint azon dolgok egyike, amely lehozta a fajunkat a fáról

és bevitte a bevásárló központokba.

Tehát -- (nevetés) -- mindannyian csinálták már ezt.

Úgy értem, tudják,

Ben and Jerry (a brit-holland Unilever konglomerátum fagylaltkészítményeket gyártó részlege) nem tart májas-hagymás fagylaltot.

Nem azért, mert készítettek ilyet és nem ízlett nekik.

Hanem azért, mert - anélkül hogy kikelnénk a fotelünkből -

el tudjuk képzelni azt az ízt és mondani, hogy fúj, mielőtt elkészítenénk.

Nézzük hogyan működnek az élmény-szimulátoraink.

Futtassunk le egy gyors diagnózist, mielőtt rátérnék a továbbiakra.

Gondolkodjanak el a következő két különböző jövőn,

próbálják elképzelni és mondják meg, melyiket választanák.

Az egyik: nyerni a lottón, mondjuk 314 millió dollárt.

A másik: paraplégiásnak lenni. (az alsó végtagok bénulása)

Nos, gondolják csak végig.

Valószínűleg úgy érzik, nem szükséges átgondolni.

Érdekes, hogy vannak rendelkezésre álló adatok e két embercsoportról,

adatok arról, hogy mennyire boldogok.

Nos, ez pontosan az, amit vártak, igaz?

Ám ezek nem azok az adatok, ezeket én csináltam!

Ezek a valós adatok. Elbuktak a teszten, pedig még alig öt perce hallgatják az előadást

Mivel tény, hogy egy évvel a lábak bénulása után

és egy évvel a lottónyeremény után a nyertesek és a paraplégiások

egyformán elégedettek az életükkel.

Szóval, ne érezzék olyan rosszul magukat amiatt, hogy elbukták az első tesztkérdést,

mivel mindenki állandóan elrontja az összes tesztet.

A laboratóriumom által végzett kutatás,

amelyet közgazdászok és pszichológusok is végeztek országszerte,

igazán meglepő eredménnyel zárultak.

Valami, amit elfogultsági hatásnak nevezünk,

amely hajlamossá teszi a szimulátort a nem megfelelő működésre.

A szimulátor elhiteti hogy a különböző eredmények

eltérőbbek annál, mint amilyenek a valóságban.

A tereptanulmányoktól a laboratóriumi vizsgálatokig

azt látjuk, hogy egy választás elvesztése vagy megnyerése, egy szerelmestárs megtalálása vagy elvesztése,

egy előléptetés bekövetkezte avagy hiánya, bukás vagy siker egy főiskolai vizsgán,

és így tovább, sokkal kisebb hatással, kisebb erősséggel bír és sokkal kevesebb ideig befolyásol

mint ahogyan azt az emberek várnák.

Valójában egy újkeletű tanulmány - ez szinte letaglóz -

egy friss tanulmány arról, hogy az életük során elszenvedett nagyobb traumák hogyan hatnak az emberekre

azt sugallja, hogy ha mindez több, mint három hónappal ezelőtt történt,

néhány kivételtől eltekintve

nincs hatással a boldogságunkra.

Miért?

Mert a boldogság mesterséges úton előállítható.

Sir Thomas Brown írta 1642-ben: "Én vagyok a legboldogabb élő ember.

Birtokában vagyok annak, amely a szegénységet gazdagsággá, a nyomort jólétre fordítja.

Sebezhetetlenebb vagyok, mint Akhilleusz; a szerencse nem befolyásol engem."

Miféle figyelemre méltó gépezet működik ennek a fickónak a fejében?

Nos, be kell látnunk, hogy ugyanaz a figyelemre méltó gépezet, amellyel mindannyian rendelkezünk.

Az emberek birtokában vannak valaminek, amit pszichológiai immunrendszernek nevezhetünk.

Ez észlelő folyamatok, nagyrészt nem tudatos megismerő folyamatok rendszere,

amely segít az emberek világról alkotott nézeteinek megváltoztatásában,

azért, hogy jobban érezzék magukat abban a világban, ahol ők is élnek.

Sir Thomashoz hasonlóan, Önökben is működik ilyen gépezet.

Sir Thomastól eltérően, úgy tűnik, Önök ezt nem tudják.

Előállítjuk a boldogságot, de azt hisszük, a boldogság olyan valami, amit meg kell találni.

Tehát, nincs szükség arra, hogy túl sok példát említsek a boldogság mesterséges előállításáról,

azt gyanítom. Mindazonáltal mutatni fogok néhány kísérleti bizonyítékot,

nem is kell messzire mennünk a bizonyítékért.

Önmagammal szembeni kihívásképpen, mivel ezt előadásonként csak néha említem,

vettem egy New York Times-t és kerestem néhány példát a boldogság mesterséges előállításáról.

Itt is van három fickó, akik boldogságot mesterségesen állítanak elő.

"Sokkal jobban vagyok fizikailag, pénzügyileg, érzelmileg, mentálisan

és majdnem minden más területen." "Egy percet sem sajnálok.

Ragyogó élmény volt." "Azt hiszem, a lehető legjobban alakult."

Kik ezek a figurák, akik ilyen átkozottul boldogok?

Nos, az első Jim Wright.

Néhányan Önök közül elég idősek ahhoz, hogy emlékezzenek rá: a Képviselőház elnöke volt

és dicstelenül vonult vissza, amikor a fiatal republikánus Newt Gingrich

rájött egy kétes könyvügyletére.

Mindent elveszített. Az ország leghatalmasabb demokratája,

mindent elveszített.

Elveszítette a pénzét, a hatalmát,

Mi mondanivalója lehet erről ennyi évvel később?

"Sokkal jobban vagyok fizikailag, pénzügyileg, mentálisan

és majdnem minden más területen is."

Még milyen más területen érezheti jobban magát?

Növényileg? Ásványilag? Állatilag? Szinte mindent felsorolt.

Moreese Bickham-ről még nem hallottak korábban.

Moreese Bickham mondta ezeket a szavakat szabadon bocsátásával kapcsolatban.

78 éves volt. 37 évet töltött

a Lousianai Állami Fegyházban egy olyan bűncselekmény miatt, amelyet el sem követett.

Végül felmentették

78 éves korában, egy DNS bizonyítéknak köszönhetően.

És mit mondott erről az élményéről?

"Egy percet sem sajnálok. Pompás tapasztalat volt."

Pompás! Ez a fickó nem azt mondja,

"Szóval, tudják, volt néhány kedves srác. Volt tornatermük."

Hanem azt, hogy "pompás",

azt a szót, amit általában olyan dolgokra használunk, mint pl. egy vallási élmény.

Harry S. Langeman szavai ezek, és őt ismerhették volna

de nem ismerik, mert 1949-ben olvasott egy kis cikket az újságban

egy hamburger-elárusítóhelyről, amely a McDonalds testvérek tulajdonában volt.

Azt gondolta: "Ez egy jó ötlet!"

Megkereste a testvéreket, akik azt mondták:

"Adunk erre Önnek franchise jogot 3000 dollárért."

Harry visszament New York-ba, és kérte a befektetési bankárként dolgozó testvérét,

hogy adja kölcsön a 3000 dollárt,

mire a testvére halhatatlanná vált szavai a következők voltak:

"Idióta, senki sem eszik hamburgert."

Nem adott neki kölcsön, és persze hat hónappal később

Ray Crocnak ugyanez az ötlet jutott eszébe.

Úgy tűnik, az emberek esznek hamburgert,

és Ray Croc egy időre Amerika leggazdagabb emberévé vált.

És végül - tudják, az összes lehetséges világ legjobbika -

páran Önök közül felismerhetik ezen a fotón Pete Best-et,

aki a Beatles eredeti dobosa volt,

amíg, tudják, elküldték egy megbízással és leléptek

és Ringo-t választották a turnéra.

Nos, amikor Pete Best-et megkérdezték 1994-ben

- igen, még mindig dobos, igen, stúdiózenész -

ezt válaszolta: "Boldogabb vagyok, mint amilyen a Beatles-szel lettem volna"

Rendben. Ezektől az emberektől tanulhatunk valami igazán fontosat,

és ez a boldogság titka.

Itt is van, végre leleplezzük.

Először: szerezz vagyont, hatalmat és tekintélyt,

aztán veszítsd el. (nevetés)

Másodszor: töltsd az életed lehető legnagyobb részét börtönben.

(nevetés) Harmadszor: tégy másvalakit nagyon, nagyon gazdaggá. (nevetés)

Végül: soha ne csatlakozz a Beatles-hez. (nevetés)

Oké. Nos, Ze Frankhoz (amerikai előadóművész) hasonlóan meg tudom jósolni a következő gondolataikat,

mégpedig: "Na persze." Mivel amikor

az emberek mesterségesen állítják elő a boldogságot, mint ahogyan ezek az urak tették,

mosolygunk rájuk, de a szemünket forgatva azt mondjuk:

"Persze-persze, na de nem erre vágytál."

"Na persze, rendben. Igazán

semmi közös nem volt bennetek,

és erre pont akkor döbbentél rá,

amikor az arcodba vágta az eljegyzési gyűrűt."

Mi pedig önelégülten mosolygunk, mert azt gondoljuk, hogy a mesterségesen előállított boldogság

nem ugyanaz, mint amit természetes boldogságnak hívunk.

Mik ezek a feltételek?

A természetes boldogság az, ha megkapjuk, amit akartunk,

a mesterséges boldogság pedig, amit mi állítunk elő, ha nem kapjuk meg, amit akartunk.

A mi társadalmunk pedig erősen azt hiszi,

hogy a mesterséges boldogság alsóbbrendű.

Miért hisszük ezt?

Nos, ez nagyon egyszerű. Miféle gazdasági motor

működne továbbra is

ha azt hinnénk, hogy ha nem kapjuk meg, amit akarunk, az ugyanolyan boldoggá tesz, mintha megkapnánk?

Ezer bocsánat Matthieu Ricard barátomnak (buddhista szerzetes)

de egy Zen szerzetesekkel tömött bevásárlóközpont

nem igazán lesz jövedelmező,

mert a szerzetesek nem akarnak elég cuccot.

Állítom Önöknek, hogy a mesterséges boldogság

minden részletében ugyanannyira valós és maradandó,

mint az a fajta boldogság, amelyre akkor bukkannak rá,

amikor azt kapják, amit szerettek volna.

Szóval, én tudós vagyok, így nem retorikai oldalról közelítem meg a témát,

hanem néhány adatot zúdítanék Önökre.

Hadd mutassak először is egy kísérleti mintát, amit arra használnak,

hogy bemutassák vele a boldogság mesterséges előállítását

egyszerű idős embereken. És ez nem az enyém.

Ez egy 50 éves paradigma, amit a szabad választás paradigmájának neveznek.

Nagyon egyszerű.

Behozunk, mondjuk, 6 tárgyat,

és megkérjük az alanyt, hogy rangsorolja azokat a legkedveltebbtől a legkevésbé kedveltig.

Ebben az esetben, mivel a kísérlet, amiről szó van, kihasználja őket,

ezek Monet-nyomatok.

Tehát, mindenki tudja rangsorolni ezeket a Monet-nyomatokat,

a legkedveltebbtől a legkevésbé kedveltig.

Ekkor választhatnak:

"Véletlenül van néhány fölös nyomatunk a szekrényben.

Önnek adunk egyet díj gyanánt, amit hazavihet.

Éppen a hármas és négyes számúból van több."

mondjuk az alanynak. Ez egy kicsit nehéz választás,

mivel egyiket sem részesítették túlságosan előnyben a többivel szemben,

de természetesen az emberek a hármas számút választják,

mert az egy kicsit jobban tetszett nekik a négyesnél.

Kicsivel később - ez lehet 15 perc, de lehet 15 nap is -

ugyanazt az ösztönzőt tesszük az alany elé,

és arra kérjük, hogy rangsorolja újra őket.

"Mondja meg, hogy most mennyire tetszenek Önnek."

Mi történik? Nézzék, hogyan állítódik elő a boldogság mesterségesen.

Ez az az eredmény, amely állandóan megismétlődik.

Most azt látják, hogyan lesz a mesterséges boldogság.

Szeretnék mégegyszer látni? Boldogság!

"Amelyik nekem jutott tényleg jobb, mint hittem!"

Amelyik nem jutott nekem, tényleg rossz"

(nevetés) Ez a boldogság mesterséges előállítása.

Vajon mi a helyes válasz erre? "Na persze!"

Tehát, következzen a kísérletünk,

remélem ez meggyőzi Önöket arról,

hogy a "Na persze!" nem a jó válasz volt.

Ezt a kísérletet egy csoport olyan pácienssel folytattuk,

akik anterográd amnéziában szenvednek. Ők kórházi betegek.

Legtöbbjüknek Korszakov-szindrómája van,

polineuritis pszichózis - nagyon sokat ittak,

és képtelenek új emlékeket tárolni.

Rendben? Emlékeznek a gyerekkorukra, de ha bemegyünk és bemutatkozunk nekik,

aztán kimegyünk a szobából,

a visszatértünkkor nem tudják, kik vagyunk.

Elvittük a Monet-nyomatokat a kórházba.

Megkértük a pácienseket, hogy rakják sorba őket

a legkedveltebbtől a legkevésbé kedveltig.

Aztán megkértük őket, hogy válasszanak a hármas és négyes kép közül.

Ahogyan mindenki más, ők is azt mondták:

"Hű, köszönöm, Doki! Ez nagyszerű! Jól jönne egy új kép.

A hármast választom."

Mondtuk, hogy el fogjuk küldeni nekik a hármas számút.

Összeszedtük a cuccainkat és elhagytuk a szobát,

majd vártunk fél órát.

Majd visszatértünk a szobába, mondván: "Helló, visszajöttünk."

A betegek, áldja meg őket, így szóltak: "Ó, doki, sajnálom,

Memóriazavarban szenvedek, emiatt vagyok itt.

Ha már találkoztunk, arra emlékszem."

"Tényleg, Jim, nem emlékszik? Arra sem, hogy nemrég itt jártam a Monet-nyomatokkal?"

"Sajnálom, doki, fogalmam sincs minderről."

"Semmi baj, Jim. Annyit kérek csak, hogy rakja sorba ezeket

a legjobban tetszőtől a legkevésbé tetszőig."

Mit csinálnak a betegek? Nos, először is bizonyosodjunk meg róla, hogy

tényleg amnéziások. Megkérjük ezeket az

amnéziás betegeket, hogy mondják meg, melyik az övék,

melyiket választották legutolsó alkalommal, melyik a sajátjuk.

Az eredmény az, hogy az amnéziás betegek csak találgatnak.

Ezek a normál ellenőrzések, amelyek alapján ha Önökkel végezném ezt a kísérletet,

mindannyian tudták volna,

De ha amnéziásokkal végzem a kísérletet,

fogalmuk sincs. Nem tudják kiválasztani a saját nyomatukat a sorból.

A normál kontrollszemélyek pedig a következőt teszik: előállítják a boldogságot.

Igaz? Ez a változás a tetszési listában,

az első alkalommal történt rangsorolástól a második rangsorolásig történt változás.

A normál kontrollszemélyek megmutatják,

- ezt a varázslatot mutattam Önöknek,

most grafikusan is mutatom -

"Amelyik az enyém, az jobb mint gondoltam. Amelyik nem az enyém,

amit ott hagytam, nem olyan jó, mint gondoltam."

Az amnéziások pontosan ugyanezt csinálják. Gondolják végig az eredményt.

Ezeknek az embereknek jobban tetszik az, amelyik az övék,

de nem tudják, hogy az az övék.

A "Na persze!" nem a megfelelő válasz!

Amit ezek az emberek csináltak a boldogság előállítása során az az,

hogy valóban, igazán megváltoztatták

a képhez fűződő érzelmi, élvezeti, esztétikai reakcióikat.

Nem csak azért mondják, mert a tulajdonukban van a kép,

mivel nincsenek tisztában vele, hogy az az övék.

Tehát, ha a pszichológusok oszlop-táblázatokat mutatnak Önöknek,

Önök tudják, hogy abban sokak átlagértékét mutatják.

Mégis, mindannyian rendelkezünk ezzel a pszichológiai immunrendszerrel,

a boldogság előállításának képességével,

ám néhányan közülünk jobban csinálják, mint a többiek.

Némely helyzetben eredményesebben működik,

mint más helyzetekben.

Olybá tűnik, hogy a szabadság,

- a döntés és a változtatás képessége -

a természetes boldogság barátai, mivel enged választani

az ígéretes jövők között és megtalálni a leginkább nekünk valót.

Ám a választás szabadsága

- a változtatás és a döntés - a mesterséges boldogság ellensége.

Rögtön megmutatom, miért.

Dilbert (az amerikai üzleti életet kifigurázó képregény főhőse) persze már tudja ezt.

A beszédem alatt Önök olvassák a képregényt.

"Dogbert (a képregény kutya szereplője) technikai segítsége. Hogyan bánthatnám meg?

"A nyomtatóm minden irat után egy fekete oldalt is nyomtat."

"Miért panaszkodna azért, hogy hozzájut egy ingyen papírhoz?"

"Ingyen? Hát nem a saját papíromat adja ide?"

"Ejnye, barátom! Nézze csak az ingyenes papír minőségét

összehasonlítva a maga vacak szokványos papírjával!

Csak egy bolond vagy hazug állítaná, hogy egyformák!"

"Ó! Most hogy mondja, tényleg kissé selymesebbnek tűnik!"

"Mit csinál?"

"Segítek, hogy az emberek elfogadják azt, amin nem tudnak változtatni." Valóban.

A pszichológiai immunrendszer akkor működik a legjobban,

ha teljesen elakadtunk, csapdába estünk.

Ez a különbség a randizás és a házasság között, nem?

Úgy értem, randizunk egy sráccal

és ő piszkálja az orrát; nem megyünk vele második randira.

Hozzámentünk egy fickóhoz, aki piszkálja az orrát?

Igen, arany szíve van;

ne nyúlj a gyümölcstortához! Igaz? (nevetés)

Megtaláljuk a módját, hogy elégedettek legyünk a jelenlegi helyzettel.

Amit most mutatni szeretnék Önöknek, az az, hogy

az emberek mindezt nem tudják magukról,

és mindennek a fel nem ismerése okozza a legfőbb hátrányt.

Következzen egy kísérlet, amit a Harvardon végeztünk.

Elindítottunk egy fotózás tanfolyamot, egy fekete-fehér fotó tanfolyamot,

és megengedtük a hallgatóknak, hogy bejöjjenek és megtanulják, hogyan működik a sötétkamra.

Adtunk nekik fényképezőgépeket, ők bebarangolták az egyetem területét,

12 fotót készítettek a kedvenc professzoraikról, a szobájukról és a kutyájukról,

és mindarról, amiről szerettek volna egy harvardi emléket.

Visszahozták a gépeket, előhívtuk a negatívokat,

kiválasztották a két legjobb képet,

majd hat órát a sötétkamráról szóló tanulással töltöttek.

A fotók közül kettőt felnagyítottak,

tehát van két nagyszerű, fényes 8x10-es fotójuk,

számukra sokat jelentő tartalommal, és a következőket mondjuk:

"Melyikről mondanának le?"

Válasz: "Le kell mondanom az egyikről?"

"Igen, az egyikre szükség van a csoportfeladat bizonyítékaként.

Egyet át kell adniuk nekem. Választaniuk kell.

Egyet megtarthatnak, és én is megtartok egyet."

Ebben a kísérletben két körülményt kell figyelembe vennünk.

Az egyik esetben ezt mondjuk a hallgatóknak: "Tudják,

ha mégis meggondolnák magukat, nálam mindig itt van a másik,

és a következő négy napban, mielőtt elpostáznám a központba,

örömmel - (nevetés) - igen, "a központba" -

örömmel kicserélem a magukéval. Tulajdonképpen

eljövök a kollégiumba és odaadom

- csak küldjenek egy email-t. Még jobb, ha én jelentkezem.

Ha meggondolnák magukat, a kép biztosan visszaküldhető.

A hallgatók másik felének épp az ellenkezőjét mondjuk:

"Válasszanak. Mellesleg

a levelet máris küldjük, hűha, két percen belül, Angliába.

A képük az Atlanti-óceán felett szárnyal majd.

Nem fogják viszontlátni többé."

Szóval, a hallgatók fele az egyik, fele a másik feltétel alapján

kell, hogy megjósolja azt, mennyire

fogják szeretni azt a képet, amelyiket megtartanak

és azt, amelyiket ott hagyják.

Más hallgatókat egyszerűen csak visszaküldünk a kollégiumi szobáikba,

és a következő 3-6 napban azt mérjük,

hogy mennyire tetszik nekik, mennyire elégedettek a képekkel.

Nézzék csak az eredményt.

Először is, jöjjön az, hogy a hallgatók mit gondolnak arról, mi fog történni.

Szerintük valószínüleg kicsivel jobban fogják kedvelni azt a képet, amit választottak,

annál, amit hátrahagytak,

ám ezek statisztikailag nem jelentős különbségek.

Nagyon kis növeledés, és nem igazán számít az, hogy

a kicserélhető vagy a nem kicserélhető feltétel csoportjában voltak.

Hibás! Rossz szimulánsok. Mivel a következő történik valójában:

Mindkét csoport, mielőtt kicserélnék, illetve öt nappal később

azok, akik az eredeti választásuknál kénytelenek maradni,

akik nem választhatnak,

akik nem gondolhatják meg magukat, azoknak nagyon is tetszik!

És azok, akik tanakodnak: "Vajon vissza kellene vinnem?"

A jót választottam? Talán nem ez a jó választás?

Talán ott hagytam a jobbat?" - a saját csapdájukba estek.

Nem tetszik nekik a kép, és tényleg

még a cserelehetőség lejárta után

sem tetszik nekik a kép. Miért?

Mert a visszafordíthatósági feltétel nem segíti elő

a boldogság szintézisét.

Lássuk tehát e kísérlet végső részletét.

Beterelünk egy vadonatúj csapat naiv harvardi hallgatót,

és a következőket mondjuk: "Tudják, indítunk egy fotótanfolyamot,

amit két lehetséges mód közül egyféleképpen csinálunk.

Csinálhatjuk úgy, hogy amikor elkészítették a két képet,

négy napjuk lenne arra, hogy meggondolják magukat,

vagy úgy, hogy a tanfolyamon fotóznak két képet

és rögtön döntenek róluk,

amin nem lehet változtatni. Melyik tanfolyamon szeretnének részt venni?

"Bah! A hallgatók 66 százaléka, kétharmada

választaná azt a kurzust, ahol lehetősége van a változtatásra.

Hahó! A hallgatók 66 százaléka választja azt a tanfolyamot, ahol

végül nagyon elégedetlen lesz a képpel,

mivel nincsenek tisztában a mesterséges boldogság előállításának feltételeivel.

A bárd persze mindezt a legjobban mondta el, és alátámasztja, amit mondok,

ám szándékosan eltúlozva:

"Nincsen jó vagy rossz. Az erről való elmélkedés teszi azzá."

Nagyszerű költészet, de nem lehet teljesen igaz.

Valóban nincsen jó és rossz?

Tényleg az a helyzet, hogy egy epehólyag-műtét és egy párizsi utazás

ugyanaz? Ez inkább egy egykérdéses IQ-tesztnek tűnik.

Nem lehetnek ugyanazok.

Dagályosabb szöveggel, de közelebb az igazsághoz

így szólt a modern kapitalizmus atyja, Adam Smith:

Érdemes fontolóra venni:

"Az emberi élet nyomorúságának és zűrzavarainak forrása

abból látszik előadódni, hogy túlértékeljük a különbséget

egyik tartós helyzet és egy másik között...

Ezen helyzetek némelyike kétségtelenül előnyösebb másokkal szemben,

de egyik sem érdemes arra, hogy hajszoljuk

olyan szenvedélyes hévvel, amely akár a körültekintő magatartás, akár az igazságosság szabályainak megszegéséig vezet,

avagy az elménk jövőbeli nyugalmának megrontásához vezet,

akár a saját könnyelműségünkre való emlékezés szégyene miatt,

vagy a saját igazságtalanságunk szörnyűsége keltette lelkiismeretfurdalás miatt.

Más szóval: igen, bizonyos dolgok jobbak másoknál.

Lennie kell preferenciáinknak, amelyek alapján megválasztjuk a jövőt egy másikkal szemben.

Ám amikor ezek a preferenciák túl erősen és gyorsan hajtanak minket,

mert túlértékeltük a lehetséges jövők közötti különbséget,

kockázatos helyzetben leszünk.

Ha az ambícióink korlátozva vannak, örömmel munkálkodunk.

Ha azonban az ambícióinknak nincsenek korlátai, az hazugsághoz, csaláshoz, lopáshoz, mások bántásához vezet,

és hogy feláldozzuk az igazi értékkel bíró dolgokat. Ha a félelmeink korlátozva vannak,

meggondoltak, óvatosak és gondosak vagyunk.

Amennyiben a félelmeinknek nincsenek korlátai és túlzóak,

vakmerőek és gyávák vagyunk.

Mindezekből az adatokból a következő tanulságot szeretném Önökre hagyni:

Mind a vágyaink, mind az aggodalmaink némileg eltúlzottak,

mert megvan a képességünk arra, hogy magunk állítsuk elő azokat az árukat,

amelyeket állandóan kergetünk, amikor élményt választunk.

Köszönöm.