Neil Pasricha: A hihetetlen 3 H-ja

Neil Pasricha 1000 Hihetetlen Dolog című blogja az élet apró örömeit idézi fel bennünk, az igyenes utántöltésektől a tiszta ágyneműig. Ebben a szívhezszóló beszédben a TEDxToronto-n, leleplezi a 3 titkot (mindegyik H-val keződik), amelyek egy igazán hihetetlen élethez vezetnek.

Szóval, a Hihetetlen történet:

Körülbelül 40 éve kezdődött,

amikor édesapám és édesanyám Kanadába jöttek.

Édesanyám Nairobiból, Kenyából.

Édesapám egy kis faluból Amritsar mellett, Indiában.

És idejöttek az 1960-as évek végén.

Egy zűrös negyedben telepedtek le, úgy egy órányira Torontotól keletre.

És új életet kezdtek.

Először mentek fogorvoshoz,

először ettek hamburgert,

és először voltak gyerekeik.

A hugom és én

itt nőttünk fel,

és csendes, boldog gyermekkorunk volt.

Közeli családunk,

jó barátok, egy csendes utca.

Úgy nőttünk fel, hogy számos olyan dolgot

természetesnek vettünk, amit a szüleink nem tudtak,

amikor ők nőttek fel --

mint például állandó áram

a házainkban,

iskolák az út másik oldalán

és kórházak egy saroknyira

és fagyi a hátsó udvarban.

Felnőttünk, és idősebbek lettünk.

Gimibe jártam.

Elballagtam.

Elköltöztem otthonról, találtam munkát,

Találtam egy lányt, letelepedtem --

tudom, úgy hangzik mint egy gyenge szappanopera vagy egy Máté Péter szám.

(Nevetés)

De egész jó életünk volt.

Remek életünk volt.

2006 egy pompás év volt.

Júliusban, a tiszta kék ég alatt Ontario borvidékein

házasodtam meg,

150 családtag és barát társaságában.

2007 szintén egy remek év volt.

Befejeztem az egyetemet,

és egy autós túrára mentem a két legközelebbi barátommal.

Itt egy kép rólam, és barátomról, Chrisről,

az Atlanti-óceán partján.

Tulajdonképpen fókákat láttunk a kocsiablakból,

és lehúzódtunk, hogy csináljunk róluk egy képet,

de aztán eltakartuk őket a nagy fejünkkel.

(Nevetés)

Szóval igazából nem látszanak,

de lélegzetelállító volt,

higgyék el.

(Nevetés)

2008 és 2009 már kicsit keményebb volt.

Tudom, hogy sok ember számára kemény volt,

nem csak nekem.

Mindenek előtt, a hírek annyira lesúlytóak voltak.

Még mindig lesúlytóak, és azok voltak korábban is,

de amikor belenéztünk egy újságba, vagy bekapcsoltuk a TV-t,

az olvadó jégsapkákról hallottunk,

a világban folyó háborúkról,

földrengések, hurrikánok,

és a gazdaság az összeomlás szélén állt,

aztán végül összeomlott,

és oly sokunk vesztette el otthonát,

munkáját,

vagy a nyugdíját,

élőhelyét.

2008, 2009 más okból is nehéz évek voltak számomra.

Sok személyes gondon mentem keresztül abban az időben.

A házas életem nem alakult valami jól,

és csak egyre távolabb kerültünk egymástól.

Egy nap a nejem hazajött a munkából

és minden bátorságát összedte, könnyeken keresztül,

egy nagyon őszinte beszélgetéshez.

Azt mondta, "Nem szeretlek többé."

És ez volt a legfájdalmasabb dolgok egyike, amit valaha hallottam

és mindenképp a valaha hallott legszívbemarkolóbb,

egészen egy hónappal későbbig,

mikor hallottam valami még szívbemarkolóbbat.

A barátom Chris, akiről az imént mutattam képet,

már egy ideje mentális betegséggel küzdött.

És azok, kik életének

már volt része mentális betegség,

tudják, mennyire kimerítő tud lenni.

Beszéltem vele telefonon 10:30-kor

egy vasárnap estén.

A TV-showról beszéltünk, amit aznap este néztünk.

És hétfőn reggel hallottam, hogy nyoma veszett.

Sajnálatos módon, véget vetett az életének.

És tényleg nehéz idők jártak.

Sötét felhők köröztek a fejem fölött,

és nagyon, nagyon nehéznek találtam

valami jóra gondolni,

Azt mondtam magamnak, nagy szükségem van valamire,

ami segít a pozitívra összpontosítani valahogy.

Szóval egy este hazajöttem a munkából,

bekapcsoltam a gépemet,

és indítottam egy aprócska weblapot

1000awesomethings.com néven.

Próbáltam felidézni magamban

az élet azon egyszerű, egyetemes, apró örömeit amiket mind annyira szeretünk,

de nem beszélünk eleget róluk --

mint például pincérek és pincérnők

akik kérdés nélkül újratöltik a poharunkat,

az első asztalnál lenni, amihez

a vacsorát hozzák egy esküvőn,

meleg alsóneműt viselni, frissen a szárítóból,

és mikor egy új pénztár nyílik a közértben

és elsők leszünk a sorban --

akkor is, ha a másikban utolsók voltunk, le kell csapnunk arra a helyre.

(Nevetés)

És lassan, idővel

jobb hangulatba hoztam magam.

Mármint, 50 000 új blog indul

minden nap.

És az enyém csak egy volt az 50 000 közül.

Senki nem olvasta, csak anyukám.

Habár megjegyezném, a forgalmam az egekbe szökött

és 100%-kal nőtt,

mikor továbbküldte édesapámnak.

(Nevetés)

Aztán izgatott lettem,

mikor több tíz látogatóm volt.

Aztán izgatott lettem mikor több tucat

majd több száz, majd több ezer

majd milliók.

Nagyobb és nagyobb és nagyobb lett.

Aztán valaki keresett telefonon,

és a hang a túlsó végen azt mondta,

"Ön most nyerte meg az év blogja díjat."

Erre én, na ne akarj átverni.

(Nevetés)

(Taps)

Melyik afrikai országba akarod átutaltatni velem az összes pénzemet?

(Nevetés)

De aztán úgy alakult, hogy felültem egy repülőre,

és végül egy piros szőnyegen sétáltam

Sarah Silverman, Jimmy Fallon és Martha Stewart között.

És színpadra léptem, hogy átvegyem a Legjobb Blogért járó Webby Díjat.

És a meglepetést,

meg az egésznek a csodálatát

csak az múlta felül, mikor Torontoba visszaérve,

a postaládámban

10 kiadóügynök várt rám,

akik könyvet akartak belőle csinálni.

Tekerjünk előre a következő évhez

és "A Hihetetlen Könyve" immár

20 teljes hete első a best-seller listákon.

(Tapsvihar)

De nézzék, ma három dolgot akartam önöknek átadni.

Azt mondtam, el akarom mesélni a Hihetetlen történetet,

meg akartam osztani önökkel a Hihetetlen három H-ját,

és egy záró gondolattal hagyni önöket.

Szóval beszéljünk a három H-ról.

Az elmúlt pár évben,

Nem volt túl sok időm gondolkozni.

De nemrégiben lehetőségem akadt, hogy tegyek egy lépést hátra

és megkérdezzem magamtól: Mi az, ami az utóbbi pár évben

segített fejleszteni az oldalamat,

de egyben magamat is?

És összefoglaltam ezeket a dolgokat, saját magamnak

a három H-ként.

Ők a hozzáállás, határozottság [tudatosság],

és hitelesség.

Csak röviden szeretnék beszélni mindegyikről.

Tehát hozzáállás:

Mindannyiunk útján lesznek göröngyös

és döcögős szakaszok.

Egyikünk sem képes megjósolni a jövőt, de mind tudunk egyvalamit,

hogy semmiképp nem fog a tervek szerint alakulni.

Mindig lesznek magas csúcsaink,

és nagy napjaink és büszke pillanataink

mikor mosolygunk ballagáskor,

vagy apa-lánya tánckor esküvőkön,

és mikor egészséges csecsemők felsírnak a szülőszobán,

de a magas csúcsok között

lehetnek völgyeink és mélypontjaink is.

Szomorú, és nem túl kellemes róla beszélni,

de a férjed elhagyhat,

a barátnőd megcsalhat,

a fejfájásaid lehet, hogy komolyabbak, mint gondoltad,

vagy egy autó elütheti az utcán a kutyádat.

Nem egy boldog gondolat,

de a srácaid bandákba keveredhetnek,

vagy zűrös ügyekbe.

Az anyukád rákos lehet,

vagy a papád undok.

És vannak idők az életben,

amikor te is az őrlőbe kerülsz,

görccsel a gyomrodban és lyukakkal a szívedben.

És mikor elárasztanak a rossz hírek,

és a fájdalom szinte a velődig hatol,

Csak azt remélem, te is érzed,

hogy mindig két lehetőséged van.

Egy, hogy csüggedhetsz és szomorkodhatsz,

kesereghetsz és búslakodhatsz örökké,

vagy kettő, kisírod magad,

aztán szembenézel a jövővel

kitisztult szemekkel.

A jó hozzáállás azt jelenti, hogy a második lehetőséget választod,

akármilyen nehéz,

akármilyen fájdalom is érjen,

a továbblépést választod,

és apró léptekkel haladsz a jövőbe.

A második H a határozottságé.

Imádok háromévesekkel lógni.

Imádom, ahogy a világot látják,

mert életükben először látják.

Imádom, ahogy megbámulnak egy bogarat, ahogy az elhalad a járdán.

Imádom, ahogy szájtátva bámulnak

az első baseballmeccsükön

tágra nyílt szemekkel és kesztyűvel a kezükön,

ahogy magukba szívják az ütők reccsenését és a mogyoró ropogását,

és a hotdogok illatát.

Imádom, ahogyan órákat töltenek pitypangokat szedve a kertben,

majd összerakják őket egy szép asztaldísznek

hálaadásnapi vacsorára.

Imádom, ahogy a világot látják,

mert most látják a világot

először.

Egy bizonyos határozottságot, tudatosságot birtokolni

olyan, mintha felidéznénk a belső háromévesünket.

Mert mindannyian voltunk háromévesek.

Az a hároméves kisfiú még mindig az önök része.

A hároméves kislány még mindig az önök része.

Ott vannak belül.

És határozottnak lenni csak annyit tesz,

emlékszünk, hogy mi is láttunk mindent amit láttunk

valaha először.

Volt idő, mikor életünkben először

kaptunk zöldet hazaúton a munkából.

Volt, hogy életünkben először sétáltunk el egy pékség nyitott ajtaja előtt,

a friss pékáru illatát érezve,

vagy hogy először találtunk egy ötezrest a régi kabátzsebünkben

boldogan konstatálva, "Talált pénz!"

Az utolsó H a hitelesség.

És erről egy rövid történetet mesélnék.

Menjünk vissza egészen 1932-ig,

amikor egy mogyorófarmon Georgia-ban,

egy Roosevelt Grier nevű kisfiú született.

Roosevelt Grier, avagy Rosey Grier ahogy sokan hívták,

felnőtt, és egy 140 kilós

193 centi magas hátvéddé nőtte ki magát, az NFL-ben.

76-os számú a képen.

Itt a "félelmetes négyes" tagjaként láthatjuk.

Ez volt az a négy fickó az L.A. Rams-ben a 60-as években,

akikkel nem akartak volna szembekerülni.

Kemény focisták voltak, akik csinálták amit imádtak,

fejeket zúztak

és vállakat tördeltek a focipályán.

De Rosey-nak szintén volt

egy másik szenvedélye.

Mélyen, az ő hamisíthatatlan énjében

imádott hímezni.

Imádott kötni.

Azt mondta, ez megnyugtatja, ettől ellazul,

elvette a repüléstől való félelmét és összehozta a csajokkal.

Legalábbis ezt mondta.

Sőt, annyira imádta, hogy miután visszavonult az NFL-től,

klubbokhoz csatlakozott.

És még egy könyvet is kiadott

"Rosey Grier hímzés férfiaknak" címmel.

(Nevetés)

(Tapsvihar)

Remek borító.

Ha megfigyelik, valójában a saját arcát hímzi éppen.

(Nevetés)

És, amit imádok ebből a sztoriról,

hogy Rosey Grier

annyira hiteles, eredeti egy ember.

És a hitelesség pont erről szól.

Önmagunkat adni, anélkül hogy ez minket zavarna.

És úgy vélem, mikor hitelesek vagyunk,

követjük amit a szívünk diktál,

és olyan helyekre és helyzetekbe

és beszélgetésekbe keveredünk,

amiket imádunk és élvezünk.

Olyan emberekkel találkozunk, akikkel imádunk beszélgetni.

Olyan helyekre kerülünk, melyekről mindig is álmodtunk.

És végül a szívünket követjük,

és elégedettek leszünk.

Szóval ez a három H.

Záró gondolatnak, szeretném önöket visszavinni egészen odáig,

amikor a szüleim Kanadába jöttek.

Nem tudom milyen érzés lehet

egy új országba költözni a 20-as éveink közepén.

Nem tudom, mert soha nem tettem ilyet.

De úgy képzelem, megfelelő hozzáállás kell hozzá.

Úgy képzelem, tudatában kell hogy legyünk a környezetünknek

és értékelni az apró csodákat,

melyeket kezdünk látni az új világunkban.

És úgy gondolom, hitelesnek kell lennünk,

igazán őszintének önmagunkhoz

hogy átvészeljük, aminek ki vagyunk téve.

Most szeretném szüneteltetni a TEDbeszédemet

körülbelül 10 másodpercre,

mert nem adódik sok lehetőség az életben, hogy valami ilyet tehessek,

és a szüleim itt ülnek az első sorban.

Szóval szerettem volna megkérni őket, ha nem bánják, hogy álljanak fel.

És csak annyit mondanék, köszönöm srácok.

(Tapsvihar)

Mikor kicsi voltam, édesapám imádta az első Kanadában töltött

napjának történetét mesélni nekem.

És egy remek történet, mert a következőképpen alakult.

Leszállt a repülőről a Torontoi Repülőtéren,

és egy non-profit vállalat üdvözölte,

amit biztosan valaki ebből a szobából vezet.

(Nevetés)

És ez a non-profit vállalat tartott egy nagy üdvözlő ebédet

az összes Kanadába érkező új bevándorlónak.

És édesapám azt mondja, leszállt a repülőről és elment erre az ebédre,

és óriási volt a választék.

Volt kenyér, apró kis salátauborka,

olivabogyó, azok a kis gyöngyhagymaszemek.

Voltak hideg pulykatekercsek,

sonkatekercsek, marhahústekercsek,

és kicsi sajtkockák.

Volt tonhalas-salátás szendvics és tojássalátás szendvics

és lazacos-salátás szendvicsek.

Volt lasagna, casserole,

voltak sütik, vajas mártások,

És pite, sok-sok pite.

És mikor apukám elmondja a történetet, így szól,

"A legőrültebb az volt az egészben, hogy addig semmit nem láttam azok közül a kenyeret leszámítva."

(Nevetés)

Nem tudtam mi volt hús vagy vegetáriánus;

olivával ettem a pitét.

(Nevetés)

"Egyszerűen el sem tudtam hinni, mennyi mindent lehet itt kapni."

(Nevetés)

Amikor ötéves voltam,

apukám gyakran elvitt bevásárolni.

És néha töprengve bámulta

az apró kis címkéket a zöldségen meg gyümölcsön.

Azt mondta, "Nézd, el tudod hinni hogy itt mexikói mangót árulnak?

És van almájuk Dél-Afrikából.

El tudod hinni, hogy Marokkóból van a datolya?

Azt mondja, "Tudod egyáltalán, hol van Marokkó?"

Mire én, "Öt éves vagyok. Azt sem tudom, én hol vagyok.

Ez az A&P? [egy üzletlánc]"

Mire azt mondta, "Én sem tudom hol van Marokkó, de derítsük ki."

Szóval megvettük a datolyát, és hazamentünk.

És tényleg levettük az atlaszt a pocról,

és addig lapoztuk, mígnem ráakadtunk erre a rejtélyes országra.

És amikor megvolt, apa azt mondta,

"El tudod hinni, hogy valaki megmászott ott egy fát,

leszedte ezt a valamit, felrakta egy teherautóra,

elvitte egészen a kikötőig,

aztán elhajózott vele

keresztül az Atlanti-óceánon

és felrakta egy másik teherautóra

és elfurikázta egészen egy kisboltig rögtön a házunk mellett,

csak azért, hogy ők eladhassák nekünk 25 centért?"

Erre én, "Nem hiszem."

Mire ő, "Én sem hiszem.

A dolgok hihetetlenek. Olyan sok dolog van, aminek örülhetünk."

Ahogy végiggondolom, igaza van;

olyan sok dolog van, aminek örülhetünk.

Mi vagyunk az egyetlen faj

az egyetlen életadó kőtömbbön

az egész univerzumban, akit valaha is láttunk

ezen dolgok nagy részét

megtapasztalni.

Mármint, mi vagyunk az egyetlenek építészettel és földműveléssel.

Mi vagyunk az egyetlenek ékszerekkel és demokráciával.

Vannak repülőink és autópályáink,

belső építészetünk és csillagjegyeink.

Vannak divatlapjaink és házibulijaink.

Nézhetünk horrorfilmeket szörnyekkel.

Elmehetünk egy koncertre, hogy halljuk ahogy gitárok zúznak.

Vannak könyveink, büféink, rádió hullámaink,

menyasszonyaink és hullámvasútjaink.

Alhatunk tiszta ágyneműben.

A moziban ülhetünk kényelmes fotelekben.

Érezhetjük a pékség illatát, mászkálhatunk ázott hajjal,

pukkaszthatunk rágógumit vagy vehetünk egy titkos szundit.

Mindez megvan,

de csupán 100 évünk van, hogy élvezhessük.

És ez a szomorú rész.

A pénztárosok a közértben,

a gyári dolgozók,

a fickó aki le akar tolni az útról az autópályán,

a telefonos ügynök, aki vacsora közben hív,

minden tanárod, aki valaha tanított,

mindenki, aki valaha melletted ébredt,

minden politikus minden országban,

minden színész minden filmben,

minden egyes ember a családodban, mindenki akit szeretsz,

mindenki ebben a teremben és Ön is

halott lesz száz éven belül.

Az élet olyan csodás, hogy csak rövid időnk van

megtapasztalni és élvezni

mindezeket az apró pillanatokat amelyek olyan édessé teszik.

És az a pillanat most van,

és ezekből egyre kevesebb lesz,

és ezek a pillanatok mindig, mindig, mindig elszállnak.

Soha nem leszünk már olyan fiatalok, mint amilyenek most vagyunk.

És ezért gondolom, hogy ha az életünket

jó hozzáállással éljük,

a tobábblépést, a haladást választva

bármikor, amikor az élet behúz nekünk egyet,

egyfajta határozottsággal élve, és figyelemmel a körülöttünk lévő világra,

felidézve a magunkban rejlő háromévest

és látva azokat az apró örömöket, melyek olyan édessé teszik az életet.

Ha hitelesek vagyunk önmagunkkal,

anélkül hogy ez zavarna,

és hagyjuk, hogy a szívünk vezessen és olyan dolgokat élünk meg, melyek kielégítőek,

akkor azt hiszem olyan életünk lesz,

mely gazdag és elégedett,

olyan amire azt mondhatjuk, tényleg hihetetlen.

Köszönöm.