Mit árul el rólunk időszemléletünk? | Anne-Laure Sellier | TEDxHECParis

Anne-Laure Sellier előadásának témája az időfelfogás és a hatása a döntéshozatali folyamatokban.

Anne-Laure Sellier a HEC Paris marketing tanszékének docense. Kutatási területei közé tartozik az időfelfogás, kreativitás, önszabályozás és általánosságban az érzelmek és megismerési folyamatok kölcsönhatása az ítélőképességben és a döntéshozatalban. 2013-ban megkapta az HEC Foundation Teaching Innovation Awardját.

Ezt az előadást egy TEDx rendezvényen rögzítették, amelyet a TED konferenciák mintájára, de tőlük függetlenül egy helyi közösség szervezett. Bővebben: http://ted.com/tedx

Köszönöm.

Mindennapi teendőink ütemezéséről

szeretnék beszélni ma.

Tamar Avnettel már évek óta
végzünk kutatásokat,

és rájöttünk: ütemezési
stílusunk mélyen hat arra,

hogy mennyire tartjuk kézben

mind életünk, mind boldogságunk.

Eredményeinket megosztom önökkel.

Jelenleg az emberek

kétféleképpen ütemezik teendőiket.

Ezt két személy példáján
keresztül mutatom be:

ahogy Anna és George
megtervezi átlagos szombatját.

Anna felkel, megreggelizik,

tíztől délig elmegy élelmiszerért
a bevásárlóközpontba,

déltől kettőig barátjával ebédel,

kettőtől négyig gyerekruhát vesz,

négytől ötig elmegy rajzeszközökért.

Öttől pedig Anna már nem megy sehova.

George kissé másképp osztja be napját.

Az ébredés és a reggeli után

csak akkor megy el majd
bevásárolni, ha lesz kedve.

Amikor úgy gondolja,
van elég ennivalója a hétre,

továbbindul megebédelni barátjával.

Amint ezzel is végzett,
elmegy gyerekruháért.

ezután pedig rajzeszközökért.

Dolga végeztével pedig elindul haza.

Ha a pontos időt nézzük, lehet,
hogy George Annánál hamarabb

vagy később ér haza.

A lényeg, hogy Anna az óra alapján ütemez,

George pedig belső késztetéséből tudja,

hogy mikor kell egyik teendőről
a másikra váltani.

Mindenki ismer Annákat és George-okat.

Csodálatos teremtmények.

Persze lekerekítve mutattuk be
az egyes ütemezési módszereket.

Anna módszerét óraidőnek,

George-ét pedig eseményidőnek fogom hívni.

Senki sem tartozik csak
az egyik vagy másik kategóriába,

hanem e típusok inkább keverednek.

Így azokat, akik az óraidő szerint élnek,

óraidőt élőknek hívom,

a másik csoportba tartozókat
pedig eseményidőt élőknek.

Az óraidőt élők nem régóta léteznek.

Pár ezer éve az emberek főként
eseményidőre támaszkodtak.

A napkelte-napnyugtán
és az évszakok váltakozásán kívül

nem volt olyan eszközünk,
amellyel mértük volna az időt.

Az első kezdetleges órák megjelenésével,

úgy 1500–3000 éve,
ez egyszerre megváltozott.

Innentől kezdve az óra népszerűsége

a történelem során egyre nőtt.

Ez összefüggött a hatékonyság
ugrásszerű növekedésével,

amely a taylorizmusban csúcsosodott ki.

Ez az elgondolás a maximális
teljesítmény elérését

a rendelkezésre álló idő
optimalizálásával képzeli el.

Innentől pedig több évtizednyi
gazdaságkutatás

az óraidőt a teendők ütemezésének

legjobb módjaként támogatta
a modern társadalmakban.

Azonban a probléma ott kezdődik,

hogy a mai emberek javarészt
eseményidő szerint élnek.

Az ipari társadalmakban
élnek óraidő szerint.

Náluk az óra mindenütt jelen van.

Ott lóg a munkások feje felett a gyárban,

a kreatív emberek feje felett is,

és cégeknél, melyeknek kívülről diktált
ütemezés szerint kell szállítaniuk.

Vezérigazgatók felett, akik miközben
időarányos tervüket teljesítik,

egyre szövevényesebbé váló környezetük
útvesztőiből keresnek kiutat.

Országok vezetői felett,
akiknek kell az újraválasztás.

Az oktatási rendszerünk is
az óraidőt jutalmazza,

nem az eseményidőt.

Felvételi vizsgákon is, mint pl. a GMAT,

nem azt kérik, teljesítsünk jól,

hanem hogy az idő szorításában
teljesítsünk jól.

A GMAT vizsgára pl. 3,5 órát adnak.

Ami azt jelenti,

hogy az elért pontok határozzák meg,
mennyi esélyünk van bekerülni

a világ vezető
felsőoktatási intézményeibe.

Ezt érdekesnek gondoltuk,

mert világunkban egyszerre van
jelen mindkét típus.

Nézzük meg, milyen hatással van
világszemléletünkre, viselkedésünkre

és gondolkodásunkra az egyes ütemezési
stílusokhoz való alkalmazkodás.

Ehhez nézzük meg,

hogy az óraidőt és az eseményidőt élő

miként ütemez.

Az óraidőt élőkre figyelve láthatjuk,

hogy az időt mérhető
szeletekre bontják le,

amelyeket teendőikhez igazítják.

Milyen nagyszerűen működik,

hiszen az időszeletek különállók,
bármikor felcserélhetjük őket egymással.

Egy óraidőt élőről tudom,

hogy bevásárlása két órába telik,

és ugyanennyi idő neki gyerekruhát venni,

Reggel elmehet a bevásárlóközpontba,

délután pedig megveheti a gyerekruhákat,

vagy fordítva.

Úgy rendezhetem a teendőimet,
akár egy csokor virágot.

Megcserélhetek két szálat,

de a csokorral nem történik semmi.

A teendők ilyen rendezése

hatalmas előnnyel
látta el az óraidőt élőket.

Rugalmasan ütemezhetik
újra és újra teendőiket,

ahogyan akarják.

Viszont ennek két következménye van.

Mivel az időszeletek különállóak,
nem függenek össze egymással,

még alkalmilag sem.

A barátommal való ebéd

még nem vonja maga után a bevásárlást.

A második következmény,
hogy amikor rábízzuk magunk az órára,

ütemezésünk irányítása
kicsúszik kezünkből.

A pszichológiából tudjuk,

hogy ilyen esetben hajlamosak vagyunk

sorsra, véletlenre vagy más
természetfeletti erőre hagyatkozni.

Ha az eseményidőt élőket nézzük,
teljesen más teremtmény áll előttünk.

Emlékszünk George-ra,
aki elmegy bevásárolni?

Annak végeztével fog csak elmenni
barátjával ebédelni,

és csak az ebéd végeztével
fog gyerekruhát venni.

Ha azzal is kész van, akkor fog
csak rajzeszközökért menni.

Amint pedig megvette őket, hazamegy.

George-nak a különálló események
egyfajta nyakláncként néznek ki.

Ha át akarunk rakni egy eseményt,

láncszerűen változtatnunk
kell a többi eseményen is.

Mintha egy gyöngyszemet vennék ki
a gyöngysorból, jön vele a többi is.

A másik, hogy George
belülről irányítja ütemezését.

Ez pedig összefügg azzal
az erős hiedelemmel,

hogy környezetünkben a történéseket
saját cselekedeteink viszik előre.

Kiderül: a két típus közti
ütemezésbeli különbségek miatt

az óraidőt élők szignifikánsan
sokkal jobban ismerik fel

a világban lévő oksági viszonyt,

mint az eseményidőt élők.

Talán furcsán hangzik, de úgy látjuk,
ez következetes és visszatérő.

Bármilyen eseménypárt vegyünk számba.

Hadd hozzak egy példát.

François Hollande
Franciaország elnöke lesz,

Gérard Depardieu pedig orosz állampolgár.

Ezen események között
objektív ok-okozati összefüggés van.

Ami figyelemreméltó,
a tényleges oksági viszonyt mellőzve is,

ha megkérünk egy óraidőt
és egy eseményidőt élőt,

hogy értékeljék az események
közti oksági viszonyt,

az óraidőt élők következetesen
és szignifikánsan alábecsülik

az eseményidőt élőkhöz képest.

Az oksági viszonyt kevésbé ismerik fel.

Ez nagyon is fontos,

hiszen az eseményidőben élő őseinket
magunk után hagyva

teendőink ütemezését
egyre jobban órához igazítjuk,

és a világot kezdtük sokkalta
összefüggéstelenebbnek,

sokkalta véletlenszerűbbnek,

sokkalta zűrzavarosabbnak érezni.

Az óraidőt élők a világot az eseményidőt
élőknél zűrzavarosabbnak látják.

Ez nem csupán rossz, hanem szörnyű.

Tudjuk, hogy amikor az embereknél
a kontroll kívülről és nem belülről jön,

boldogtalanabbnak érzik magukat.

Kíváncsiak voltunk, hogy akkor
az óraidőt élők boldogtalanabbak?

Az eseményidőt élők
az érzelmeikre hagyatkoznak,

hiszen folyton rájuk vannak hangolódva,

hogy eldöntsék, mikor váltsanak
egyik teendőről a másikra.

Az óraidőt élőknek viszont
erre nincs szükségük,

hiszen megadják magukat az órának.

A gond – a pszichológusok már tudják –,

hogy a boldogság érdekében
összhangban kell lennünk érzelmeinkkel.

Különösen pedig tudnunk kell
kiélvezni a pozitív érzelmeket.

Ez szükségszerű a boldogság eléréséhez.

Rájöttünk, hogy az óraidőt élők,
az eseményidőt élőkkel ellentétben

kevésbé élvezik ki a pozitív élményeket.

Hadd hozzak fel egy példát.

Képzeljék el, hogy hegyet
másznak barátjukkal,

és felérnek egy pontra,
ahol ez a látvány tárul eléjük.

Nézd!

Hú!

Legtöbbünkben a természetnek
ez a magával ragadó látványa

olyan erős pozitív élményeket vált ki,

hogy legszívesebben bármeddig
elidőznénk benne.

Az elidőzésre pedig számos mód van.

Az egyik, hogy elmerülve a látványban,
átadjuk magunk a pillanatnak.

A másik, hogy szavakba öntjük érzelmeink:
"Ó, milyen gyönyörű!"

Vagy sírva fakadhatunk.

A harmadik, hogy megosztjuk
az élményt azokkal,

akikkel együtt mentünk túrázni.

Végül pedig, megoszthatjuk
az élményt napokkal később,

amikor másokat buzdítunk hegymászásra,

hogy az élményt újraéljük,
és még egyszer kiélvezzük.

Kiderült, hogy az óraidőt élők
ilyen helyzetben képtelenek úgy kiélvezni

a pillanatnyi csodát,
mint az eseményidőt élők.

Azt is tudjuk, hogy ez igaz
a pozitív érzelmek széles skálájára.

Ugyanúgy megvan az örömnél, izgalomnál,
büszkeségnél, hálánál és más érzelmeknél.

Az érzelmi skála egészén

az óraidőt élők kevésbé tudják
átadni maguk a pillanatnak,

kevésbé mutatják ki érzelmeiket,

amelyeket kevésbé is osztanak meg másokkal

az élmény pillanatában vagy utána.

Kevésbé élvezik ki az élményt.

Mit jelent ez?

Azt, hogy az eseményidőt élő
a képet ennyire látja,

az óraidőt élő pedig csak ennyire,

és ennyi az egész.

Az eseményidőt élő az élményt
hosszabb ideig képes fenntartani.

Még próbáltuk kicsit össze is zavarni

az eseményidőt
és az óraidőt élők ütemezését,

hogy megnézzük, miként reagálnának,
ha kecsegtető lehetőségeket tárnánk eléjük

villámcsapásszerűen,

olyanokat, amelyek egyik napról
a másikra eltűnnének.

Képzeljék el,

hogy kedd reggel dolgoznak,

és pár elintéznivalójuk van még a hétre,

de egyik jó barátjuk telefonál.

Tudjuk, hogy valakivel
találkozója lenne itt,

de közli, hogy az utolsó pillanatban
lemondta az a valaki,

ezért felveti: mehetnének vele ingyen,

de a nap végéig dönteniük kell.

Mit csinálnának?

Van néhány napjuk vissza a szabadságukból,

de felborulna az időbeosztásuk –

ennek ugye ez az ára.

Az óraidőt élők az ilyen lehetőséget
nagyobb eséllyel szalasztják el,

mint az eseményidőt élők.

Két okból: az ingyenes nyaralás
lehetőségét kevésbé élvezik ki,

és több időre van szükségük,
hogy változtassanak időbeosztásukon.

Ellentétben az eseményidőt élőkkel,

akik képesek nyakig elmerülni
az ingyenes nyaralás kecsegtető képzetébe.

Hogy újraütemezzék teendőiket,

csak kivesznek egy szemet,
és hátrébb rakják,

időráfordítás nélkül.

Az órára hagyatkozás csökkenti

a kirobbanó lehetőségek
megragadásának esélyét.

Milyen szomorú!

Utoljára még arról szeretnék beszélni,

hogy az érzéseink helyett
az órára hagyatkozás

hogyan hat teljesítőképességünkre.

Tamarral magyarázatot kerestünk,

hogy ha az óraidőt élők,
akik egyrészről hiszik,

hogy a világot a véletlen, a sors,
vagy más természetfeletti irányítja,

másrészről pedig a pillanatot
kevésbé élvezik ki,

akkor leblokkolnának olyan feladatoknál,
ahol az adott pillanatban a jelenlét

és a nagyfokú önkontroll elengedhetetlen.

A számba jövő tevékenységek közül
a meleg jógát választottuk.

Ezt bikramként is ismerik,
és fizikailag nagyon megterhelő gyakorlat.

90 perc alatt

26 féle nehéz pózt kell kitartanunk.

Például ilyeneket.

Mindegyik pózt kétszer kell megcsinálni.

Kontrollt igényel.

Ehhez jön az elviselhetetlen hőség.

A gyakorlatok alatt a teremben 40 °C van.

Ez Fahrenheitban 104.

Megköveteli, hogy a pillanatra
összpontosítsunk,

hasonlóképp, mint amikor meditálunk.

El kell érnünk ezt a meditatív állapotot,

és a 26 féle pózon keresztül
végig fenntartanunk.

Nagyon nehéz.

Itt HEC-s üzletemberekkel
szervezünk órákat,

és élve a lehetőséggel, bevontam őket
egy teljes órasorozatba.

De tudtukon kívül váltottam stúdiót,

attól függően, hogy kik jöttek el.

Négy csoport volt.

Kettőnél órát tettem a falra,

hogy arra hagyatkozzanak a jógaórák alatt,

ha akarnak.

A másik kettőnél

fekete-fehér csíkokkal letakartam az órát,

hogy semmiképp se tudjanak rá hagyatkozni.

A lényeg, hogy össze tudjam
hasonlítani a két csoportot:

amelyiknél volt óra és amelyiknél nem.

Először az a csoport jött,
amelyiknél volt.

Itt nem mindenki figyelte az órát.

De azok, akik igen, le nem vették
volna róla szemüket.

Ezzel mérték teljesítményüket
az órasorozat alatt.

Mire jöttünk rá?

Arra, hogy akik az órára hagyatkoztak,

teljesítményüket nagyobb mértékben
tudták be az oktatónak.

Tehát, ha jól jógáztak,
az az oktató érdeme.

Ha pedig rosszul, az az oktató hibája.

Illetve, sokkal kevésbé voltak lelkesek.

A meditáció célja a lelkesedés,
amely a jóga lényegét jelenti.

Nehezebb volt nekik elérni
és fenntartani azt az állapotot.

Végül, de nem utolsósorban

gyakrabban ültek le,

gyakrabban adták fel az egészet,

és a 26 pózból többet nem teljesítettek.

Fontos emlékeznünk arra is,

hogy pusztán az óra jelenléte
hozta az eltérő eredményeket,

függetlenül attól,
hogy a hallgatók általában

óraidőt vagy eseményidőt élők voltak-e.

Pusztán az óra jelenléte elég volt,

hogy romoljon a teljesítőképességük.

Ha van óránk, akkor tehát
rosszabbul teljesíthetünk.

Nyilván, ha a taylorizmusra gondolunk –

az óra nagy segítség
szabványfeladatoknál –,

de ösztönösen is érezzük,
hogy ez a kívánttal ellentétes hatású,

amikor nem szabványfeladatokat végzünk,

amelyekhez erős figyelem

és erős összpontosítási képesség kell,

mint pl. a GMAT-nál,

vagy vezérigazgatóként

a mai üzleti világban.

Miből gondoljuk,
hogy eredményeink fontosak?

2010-ben

az IBM közzétette a világ 1 500
cégvezetőjével készített felmérését.

Mit gondolnak, a legtöbb cégvezető
óraidőt vagy eseményidőt élő?

Mit mondanának?

Feltehetőleg többen óraidőt élők.

A megkérdezett vezetők 60 százaléka

a mai környezetet soha nem látta
még ennyire zűrzavarosnak,

véletlenszerűnek és fejetlennek.

Ismerősen hangzik?

Amit még megtudtunk a felmérésből,

hogy szerintük a kreativitás
az ilyen környezetben való túléléshez

kulcsfontosságú vezetői képesség:

a készség, hogy nehéz problémákra
újfajta megoldásokat tudjunk találni.

Észrevették, hogy azok a cégek,

amelyek ebben a környezetben
jobban tudnak tájékozódni,

jobban is képesek megragadni
a kirobbanó lehetőségeket.

Hát persze!

Ezek azok a cégek,
amelyek lemondtak az óráról.

Ahelyett, hogy stratégiájukat
évenként vizsgálnák felül,

olyan rendszerre álltak át,

ahol folyamatosan
a stratégiát vizsgálják felül.

Az óra alappillérévé vált gazdaságunknak,

ahol azt az ipari forradalom
szolgálatába állítottuk.

A történelemben példátlan mértékű
hatékonyságot értünk el általa.

A szervezőképesség csúcsát
értük el ezzel az újítással,

és hogy életünk részévé tettük.

A gond az,

hogy e gazdasági modellünk elavult,

és ha újra akarjuk építeni gazdaságunkat,

paradigmaváltásra lesz szükségünk

az olyan kérdések megválaszolásához,

mint pl. a fenntarthatóság
egy hamarosan kilencmilliárd fős bolygón.

Ha újra akarjuk építeni gazdaságunkat,
hinnünk kell abban,

hogy az óra mindenhatósága
megkérdőjelezhető

életünkben és iparosodott társadalmunkban.

Kutatásunk azt sugallja, még ha az óraidő
remekül kiszolgálja a szabványfeladatokat,

nem feltétlen a legtermékenyebb mód
az átütő kreativitás eléréséhez.

Tán itt az ideje átalakítani egyetemeinket

és üzleti vállalkozásainkat,

hogy az eseményidőt élők is szerephez
jussanak és tündököljenek.

Köszönöm.

(Taps)