Shakespeare sértései - April Gudenrath

"Maga halkufár!" Ha közelebbről vizsgáljuk Shakespeare szavait - különösen a sértéseit - megértjük, miért vonult be a köztudatba úgy, mint a drámaírás nagymestere, kinek művei nem évülnek el, és darabajai bárhol a világon sikert aratnak.

April Gudenrath előadása
Narrátor: Juliet Blake
Animáció: TED-Ed

A teljes előadás angol nyelven itt található: http://ed.ted.com/lessons/insults-by-shakespeare

Miért kapjuk fel a fejünket,
ha meghalljuk Shakespeare nevét?

Ha engem kérdezel,
általában a szóhasználata miatt.

Az a sok "tenmagad", "néked"
"mindazonáltal"

és "ó, miért vagy te..."
néha több mint bosszantó.

De gondolkodjunk el azon,
miért olyan népszerű mégis.

Miért vitték már annyiszor színre
bárki másénál többször a műveit?

Azért, ahogy a szavakat forgatja.

Annak idején, a késő 1500-as
és a kora 1600-as években

ez volt a legjobb eszköz,
melyet bárki magáénak tudhatott,

és volt is miről beszélni.

Habár a legtöbb téma
meglehetősen lehangoló volt.

Tudniillik a pestis és hasonlók.

És Shakespeare aztán igazán
nem fukarkodott a szavakkal.

Az egyik legnagyobb teljesítményt
a sértegetések terén érte el.

Ez hozta össze a közönséget;

és mindegy, ki hol ült, mindenki
nevethetett azon, ami a színpadon történt.

Egy drámában a szavakat,
különösen a párbeszédeket

különböző okokból használják:

megadhatják a jelenet hangulatát,

árnyalhatják a helyszín légkörét,

és előrevihetik a szereplők
közötti kapcsolatot.

A sértés ezt röviden és találóan éri el.

Nézzük először a Hamletet.

A párbeszéd háttere:

Polinius, Hamlet szerelmének,
Opheliának az apja.

Claudius király arra próbál rájönni,
miért viselkedik Hamelt őrült módjára,

amióta feleségül vette Hamlet anyját.

Polonius felajánlja lánya segítségét,
hogy próbálja meg Hamletet kifaggatni.

Majd a 2. felvonás 2. jelenete következik.

Polonius: "Ismer fönséged engem?"

Hamlet: "Derekasan: maga halkufár."

Polonius: "Nem én, uram"

Hamlet: "No, pedig szeretném,
ha efféle becsületes ember volna."

Még ha nem is tudnánk,
mit jelent a "halkufár" szó,

felhasználhatjuk a szövegkörnyezet
adta utalásokat.

Első: Polonius tiltakozik,
tehát a "halkufár" valami rosszat jelent.

Második: a halnak kellemetlen szaga van,
tehát ez valami rosszat jelent.

Harmadik: a "kufár" szó nem úgy hangzik,
mint aminek a jelentése pozitív.

Tehát, ha még nem is tudjuk a jelentését,

a nézőben kialakul egy kép

Hamlet és Polonius
kapcsolatának milyenségéről,

amely nem volt felhőtlen.

De ha mélyebbre ásunk,
a "halkufár" valamiféle kereskedőt jelent,

és ebben a helyzetben
jelentése akár kerítő is lehet,

mivel Polonius pénzért
ajánlja fel lánya segítségét,

hogy ezzel a király kegyeiben járjon.

Ebből láthatjuk, hogy Hamlet nem is
annyira őrült, mint ahogy állítja,

és így a jelenet fokozza az ellenséges
viszonyt a két szereplő között.

Még egy példa?

A Rómeó és Júliában is találunk párat
Shakespeare sértegetéseinek legjobbjaiból.

A darab két ellenséges családról
és balsorsú szerelmesekről szól,

akik önkezükkel vetnek véget életüknek.

Nos, az ökölharccal

közismerten együtt jár
némi szájalás is.

Itt sem csalatkozunk.

Az 1. felvonás 1. jelenetének legelejétől

látható a bizalmatlanság
és a gyűlölet mértéke

a két család, a Capuletek
és a Mountague-k között.

Gergely: "... elsétálok előttük: pofákat
vágok rájuk. Értsék, ahogy akarják."

Sámson: "És ahogy merik. Én pedig fügét
mutatok nekik.

Tűrjék, ha van hozzá pofájuk."

Ábrahám és Boldizsár jön.

Ábrahám: "Nekünk mutatja
kend azt a fügét?"

Sámson: "Csak úgy fügét mutatok."

Ábrahám: "Nekünk mutatja
kend azt a fügét?"

Rendben, de hogy segít ez a fejlemény
a hangulat vagy a szereplők megértésében?

Akkor most elemezzük, hol itt a sértés.

Fügét mutatni jelen korunkban
nem tűnik nagy dolognak,

de Sámson szavaiból kiderül,
hogy akkor még az volt.

Ha sértésnek veszik,
az kellett, hogy legyen.

Ez még azok között az emberek között is
rámutat az ellenségeskedés mértékére,

akik csak szolgálnak a két családnál.

Általában nem tettek ilyesmit,

hacsak nem akartak
összetűzést provokálni,

és itt pontosan erről van szó.

Ha mélyebbre ásunk, fügét mutatni
abban az időben, amikor a darab íródott,

olyan volt, mintha ma
felmutatnánk a középső ujjunkat.

Ez meglehetősen erős érzelmet vált ki,

és így már érzékelhetjük
a jelenet feszültségét.

A jelenet folytatásában Tybalt
a Capulet-házból

odavág egyet Benvoliónak
a Montague-házból.

Tybalt: "Hát karddal állsz
e pipogyák közé?"

"Na rajta, és nézz szembe a halállal."

Benvolio: "Békét akartam:
dugd be kardodat,

Vagy jöjj s mi együtt válasszuk el őket."

Tybalt: "Karddal papolsz békét?

Utálom azt,
Akár a poklot s minden Montague-t.

Rongy, védd magad!"

Rendben, tehát "pipogyák".

Annyit tudhatunk, hogy ennek a szónak
sincs pozitív tartalma.

Mindkét család gyűlöli egymást,
és ez csak olaj a tűzre.

De mennyire erős ez a szúrás?

A pipogya ember gyáva,

és valakit így szólítani a sajátjai
és az ellenséges család előtt

azt vetíti elő, hogy ebből harc lesz.

Tybalt tehát kihívja Benvoliót,

és hogy az megőrizze becsületét,
meg kell küzdenie.

A párbeszéd jól megvilágítja

a két szereplő jellemét.

Tybalt úgy gondolja, hogy a Montague-k
nem mások, csak gyáva kutyák,

és semmilyen tiszteletet
nem mutat feléjük.

Tehát ebben a jelenetben
újabb drámai feszültség keletkezik.

Figyelem, most eláruljuk
a jelenet csattanóját.

Tybalt forrófejűsége és a Montague-k
iránti heves gyűlölete az,

amire mi irodalmárok azt mondjuk,
ez a hamartiája, tévedése –

más szóval ez az, ami a végzetét okozza.

Ó, igen.

Rómeó keze által veszti életét.

Amikor tehát Shakespeare-t olvasunk,
álljunk meg, és vegyük szemügyre szavait,

mivel ezek mélyebb
jelentést is rejthetnek.