Hogyan alakítsuk át megbízható hellyé az internetet?

Hogyan akadályozhatjuk meg félrevezető, olykor veszélyes tartalmak terjedését az interneten úgy, hogy ugyanakkor tiszteletben tartjuk a szólásszabadság elvét? Claire Wardle tévinfomáció-szakértő rámutat szennyezett online környezetünk kihívásaira és felvázolja tervét, hogyan alakíthatnánk az internetet megbízható hellyé – mégpedig a felhasználók segítségével. "Építsük újjá együtt információs környezetünket!" – mondja.

Mindegy, ki ön és hol él,

biztos, hogy van legalább egy
olyan ismerőse,

akitől időnként megkapja
ezeket az üzeneteket.

Tudják, melyekről beszélek.

Amik gyanús állításokat,
összeesküvés-elméleteket tartalmaznak.

Valószínűleg már blokkolta is
őket a Facebookon,

mert ilyesmiket posztoltak.

Ez a kép egy banánt ábrázol,

furcsa vörös kereszttel a közepén.

A hozzá tartozó szöveg arra figyelmeztet,

hogy ne együnk olyan gyümölcsöt,
ami így néz ki,

mert vért fecskendezhettek bele,

méghozzá HIV-vírussal fertőzöttet.

Legfelül pedig az üzenet egyszerűen ennyi:

"Továbbítsa, és életet ment!"

Tényellenőrzők már évek óta
cáfolják ezt a posztot,

de a szóbeszéd mégis makacsul tovább él.

Zombi szóbeszéd.

És persze valótlanság az egész.

Hajlamosak vagyunk
rálegyinteni egy ilyen példára:

"Ugyan már, ki dől be ennek?"

De a zombi szóbeszéd
pont azért nem hal ki,

mert az emberek
legmélyebb félelmeire játszik rá

saját maguk és szeretteik
biztonságával kapcsolatban.

Ha önök is ugyanannyit tanulmányozzák
a tévinformációkat, mint én,

akkor tudják, hogy ez csupán
egy példa a sok közül,

mely az emberek félelmeire,
sebezhetőségére épít.

Világszerte naponta újabb és újabb
mémek bukkannak fel az Instagramon,

melyek arra buzdítanak,
hogy ne oltassuk be gyerekünket.

YouTube-videókban elmagyarázzák,
hogy a klímaváltozás merő kitaláció.

És bárhova nézünk, posztok
tömkelege heccel mások ellen

faji, vallási vagy szexuális alapon.

Hadd mutassam be önöknek
korunk egyik legnagyobb kihívását!

Hogyan tartsuk meg az internetet
a szólásszabadság színhelyének,

miközben azt is biztosítjuk,
hogy az ott terjedő tartalmak

nem okoznak jóvátehetetlen károkat
demokráciáinkban, közösségeinkben,

fizikai és mentális egészségünkben?

Információs korban élünk,

ám a legfontosabb valuta, melytől
mind függünk – vagyis az információ –,

kezd megbízhatatlanná válni,

sőt, időnként kifejezetten
veszélyesnek tűnik.

Ez részben a közösségi platformok
rohamos terjedésének köszönhető,

amelyeket lapozgatva

egymás mellett jelennek meg
tények és hazugságok,

bármiféle megkülönböztető jelzés nélkül.

És Istenem, az ezzel kapcsolatos
szóhasználatunk is mennyire zűrzavaros!

Imádjuk az "álhír" kifejezést,

annak ellenére,
hogy rendkívül félrevezető!

Mégis számos jelenségre ráhúzzuk,
amelyek valójában mást jelentenek:

a hazugságra, a pletykára, a kitalációra,
az összeesküvésre, a propagandára.

Bárcsak ne használnánk többé
olyan kifejezést,

melyet a politikusok
világszerte magukévá tettek

pártállástól függetlenül,

hogy segítségével a szabad
és független sajtót támadják.

(Taps)

Szakértő sajtóra van szükségünk,
most jobban, mint eddig bármikor.

Ezek a tartalmak egyébként
még csak nem is hasonlítanak hírekre.

Ezek mémek, videók, közösségi posztok.

És legtöbbjük nem "ál",
hanem félrevezetés.

Hajlamosak vagyunk arra koncentrálni,
hogy mi igaz és mi hamis.

De ennél aggasztóbb az, hogy e posztok
fegyverként használhatók.

A leghatékonyabb tévinformáció ugyanis az,

aminek van némi igazságtartalma.

Nézzük példaként ezt a tweetet

Londonból 2017 márciusából,

a Westminster-hídon történt
terrorista támadás utánról.

Ez eredeti fotó, nem hamisítvány.

A képen szereplő nőt
később meginterjúvolták,

és elmagyarázta,
hogy nagyon megrázták az események.

Éppen egy szerettével beszélt telefonon,

és hogy tiszteletből
nem figyelt az áldozatra.

Mégis elterjedt az interneten a fotó,
mégpedig iszlámellenes feliratokkal,

olyan hashtagekkel, mint pl. #BanIslam.

Ha ön a Twitter
munkatársa lenne, mit tenne?

Levenné az oldalról, vagy fent hagyná?

Az én ösztönös, érzelmi reakcióm
az lenne: vegyük le.

Nem tetszik a körítése.

De a szólásszabadság alapvető emberi jog,

és ha minden, számunkra
kényelmetlen szöveget letörlünk,

akkor nagy a gond.

Ez egyértelmű ügynek tűnik,

de a legtöbb poszt nem az.

Hihetetlenül nehéz
meghúzni a határvonalat:

amit egyikünk jószándékú döntésnek tart,

az más számára egyértelmű cenzúrázás.

Már tudjuk, hogy ez a felhasználói fiók,
a Texas Lone Star,

egy orosz, tévinformációkat
terjesztő kampány része volt,

közben már törölték.

Ettől megváltozna a véleménye?

Az enyém biztosan,

hiszen most már szervezett
kampányról beszélünk,

amivel viszályt akarnak kelteni.

Azoknak üzenem, akik azt hiszik,

hogy a mesterséges intelligencia
majd megoldja minden problémánkat:

azt hiszem, egyetérthetünk,
hogy hosszú még az út,

amíg az MI értelmezni tudja
az ilyen posztokat.

Hadd fejtsek ki itt három
összetartozó gondolatot,

amik miatt a helyzet olyan bonyolult,

aztán pedig lássuk, hogyan nézhetünk
szembe ezekkel a kihívásokkal.

Először is: sosem észérvek alapján
közelítünk egy információhoz,

hanem érzelmi alapon.

Nem igaz, hogy a tények
mindent a helyükre tesznek,

mert az algoritmusok,
melyek meghatározzák, mit látunk,

úgy vannak beállítva, hogy érzelmi
reakcióinkat jutalmazzák.

Ha éppen félünk,

a lebutított történetek,
az összeesküvés-elméletek,

és a gyűlöletbeszéd
óriási hatást gyakorol ránk.

Ezenkívül e cégek üzleti modellje

a figyelemfelkeltésen alapul,

ezek az algoritmusok tehát mindig
az érzelmekre fognak építeni.

Másodszor: e tartalmak többsége
nem törvényellenes.

Más lenne a helyzet,

ha gyerekek szexuális
bántalmazását jelenítenék meg,

vagy ha erőszakra bujtanának.

Teljesen törvényes az,
ha valaki hazugságot posztol.

Sokat beszélünk a "problémás", "káros"
tartalmak törléséről,

anélkül, hogy meghatároznánk,
mit értünk ez alatt.

Mark Zuckerberg például nemrégiben

az internetes tartalmak világszintű
szabályozására hívott fel.

Ez azért aggályos,

mert láthatjuk, hogy a kormányok
világszerte elhamarkodott,

stratégiai alapú döntéseket
hoznak ez ügyben,

ami viszont súlyos következményekhez vezet

az internetes tartalmakat illetően.

Ha el is tudnánk dönteni,
mit jelentessünk meg és mit töröljünk,

még sosem volt dolgunk
ekkora mennyiségű tartalommal.

Másodpercenként több milliónyi
új poszt jelenik meg

szerte a világon,

különböző nyelveken,

különböző kulturális közegekben.

Egyszerűen nem létezik
hatékony módszerünk arra,

amivel ilyen mennyiségű
tartalmat moderáljunk,

akár emberi erőforrások,
akár a technológia segítségével.

Harmadszor: e cégek – a Google,
a Twitter, a Facebook, a WhatsApp –

egy tágabb információs
ökoszisztéma részei.

Csábító mindig őket hibáztatni,
de az az igazság,

hogy a tömegkommunikáció
és választott képviselőink

pont ugyanígy tudnak terjeszteni
tévinformációkat, ha akarnak.

Ahogy mi magunk is,
amikor gondolkozás nélkül továbbítunk

félrevezető, viszályt keltő posztokat.

Mi is növeljük
az információ-szennyeződést.

Tudom, hogy jó lenne
ezt egyszerűen megoldani.

De nem létezik egyszerű megoldás.

A megoldásnak nagyszabásúnak kell lennie,
az egész internetre kiterjedőnek,

és igen, e platformok
valóban ezen a szinten dolgoznak.

De vajon rájuk bízhatjuk
e problémák megoldását?

Próbálnak ők tökéletesedni, ez igaz.

Mégis legtöbben úgy véljük,
ne világcégek döntsenek

az igazság és méltányosság
kérdéseiről a világhálón.

És azt hiszem, ebben e platformok
is egyetértenének velünk.

Jelenleg amúgy is a saját
házi feladatukkal vannak elfoglalva.

Bár azt hangoztatják,

az általuk kidolgozott intervenciós
eljárások működnek,

mégis lehetetlen ezeket az állításokat
független módon megerősíteni,

hiszen ők maguk írják saját
átláthatósági jelentéseiket.

(Taps)

És szögezzük le, hogy a legtöbb
változtatás akkor történik,

miután újságírók oknyomozásba kezdenek,

és rámutatnak olyan torzulásokra
és tartalmakra,

melyek szemben állnak
a közösségi irányelvekkel.

Igen, e cégeknek fontos szerep jut
ebben a folyamatban,

de nem kell, hogy ők
végezzék az ellenőrzést.

És mi a helyzet a kormányokkal?

Sokan hiszik, hogy a világszintű
szabályozás az utolsó reményünk

információs környezetünk
megtisztítása érdekében.

De én csak törvényhozókat látok,
akik megpróbálnak lépést tartani

a gyors technológiai fejlődéssel.

És ami még rosszabb,
hogy sötétben tapogatóznak,

hisz nem férnek hozzá olyan adatokhoz,

amelyek segítségével megértenék,
mi történik e platformokon.

És különben is: melyik kormányra
bíznánk rá e munkát?

Világszinten kell cselekednünk,
nem nemzeti szinten.

A hiányzó láncszem tehát
mi magunk vagyunk.

Azok az emberek, akik naponta
használják e technológiát.

Létrehozható olyan infrastruktúra,
mely a minőségi információkat támogatja?

Én azt hiszem, igen,

és van is néhány ötletem,
mit tehetnénk ez ügyben.

Először is: ha valóban be akarjuk
vonni a nyilvánosságot,

forduljunk inspirációért a Wikipédiához.

Ott látjuk, mi minden lehetséges.

Nem tökéletes, ez igaz.

De itt bebizonyosodott,
hogy megfelelő struktúrával,

átfogó szemlélettel és átláthatósággal

olyasmit alkothatunk,
ami kivívja legtöbbünk bizalmát.

Meg kell találnunk az utat

a felhasználók kollektív tudásához
és tapasztalatához.

Különösen igaz ez a nők, a színes bőrűek

és a kisebbségek esetére.

Tudják, miért?

Mert ha gyűlöletkeltésről
és tévinformációkról van szó,

ők a szakértők,
hiszen volt ebben részük bőven.

És bár évek óta próbálják
felhívni a figyelmet a problémára,

mégsem hallgat rájuk senki.

Ennek meg kell változnia.

Ki tudunk tehát építeni egy Wikipédiát,
amiben mindenki megbízik?

Melyben a felhasználók
véleménye is kifejezésre jut?

E vélemények befolyásolhatnák
a nehéz moderálási döntéseket.

Visszajelzéseket adhatnának,

mikor változásokat
vezet be egy-egy platform.

Másodszor: az információkkal
kapcsolatos élményünk egyedi.

Az én Facebook hírfolyamom
nagyon más, mint az önöké.

Az önök YouTube videóajánlatai
mások, mint az enyémek.

Ezért gyakorlatilag
lehetetlen megvizsgálni,

ki milyen információt lát.

El tudnánk tehát képzelni

egy anonimizált adatokat tartalmazó
központi, nyílt adatbázis kiépítését,

mely adatvédelmi és etikai
alapelveket is figyelembe vesz?

Gondolják csak el,
mennyi mindent tanulhatnánk abból,

ha világszerte összefognának
a felelős állampolgárok,

és közösségi adataikat hozzáférhetővé
tennék tudományos célokra.

Mert igaziból nagyon keveset tudunk

a gyűlölködés
és a tévinformációk hosszú távú,

az attitűdöt és viselkedést
befolyásoló hatásairól.

És amit tudunk róla,

az is mind az Egyesült Államokban
szerzett adatokon alapul,

pedig a probléma világjelenség.

Ezen is dolgoznunk kell.

És harmadszor:

vajon össze tudnánk kötni a pontokat?

Egyetlen szektor, de még nonprofit,
start-up szervezet vagy kormány

sem fogja ezt megoldani.

De szerte a világban

okos emberek ezen dolgoznak,

hírszerkesztőségekben, civil
szervezetekben, az egyetemi életben.

Néhányukat itt láthatják.

Vannak, akik a tartalmak
hitelességének mutatóit kutatják.

Mások a tartalmak
megbízhatóságát ellenőrzik,

így a hamis tartalmak
lejjebb kerülnek a hírfolyamban.

Egy nonprofit szervezet, a First Draft,
melynek alapításában segédkeztem,

egymással versengő
hírszerkesztőségeknek segít világszerte

az együttműködésben
és az oknyomozó újságírásban.

Danny Hillis szoftvertervező

pedig új rendszert tervez
The Underlay néven,

mely nyilvános kijelentések tárháza lesz,

ellátva forráshivatkozásokkal,

így az olvasók és az algoritmusok
könnyebben dönthetnek a hitelességükről.

Pedagógusok világszerte
különböző technikákat tesztelnek,

hogy megtanuljuk kritikával fogadni
az internetes tartalmakat.

E teljesítmények csodálatraméltóak, de
ezek az emberek elszigetelten dolgoznak,

sokuk siralmasan alulfizetett.

És okos emberek százai

dolgoznak e cégeken belül,

de az ő erőfeszítéseik is
csak lógnak a levegőben,

hiszen különböző megoldásokat
fejlesztenek ki ugyanarra a problémára.

Hogyan tudnánk
ezeket az embereket összehozni

ugyanarra a helyre,
néhány napra vagy hétre,

hogy e problémákon együtt dolgozhassanak,

de mindegyikük a saját szemszögéből?

Képesek vagyunk erre?

Képesek vagyunk koordinált,
igényes választ adni,

mely megfelel a probléma
méretének és összetettségének?

Azt hiszem, képesek vagyunk.

Építsük újjá együtt
információs környezetünket!

Köszönöm.

(Taps)