3 kérdés, amit kérdezz meg magadtól, ha csinálsz valamit.

A kudarcokra való reagálásod, meghatározza. Stacey Abrams volt az Egyesült Államok történetében az első fekete nő, akit egy nagyobb párt kormányzóvá választott-végül elvesztette, ezt a hevesen vitatott versenyt, de ahogy mondja: nincs más választás, mint továbblépni. Egy felvillanyozó beszélgetésben megosztja azokat a leckéket, amiket a kampánya idején tanult és ad néhány tippet, hogy hogyan változtassuk meg a világot-és néhány morzsát a jövőbeli terveiről. "Legyél agresszív a céljaid elérése érdekében."-mondja Abraham.

Amikor 17 éves középiskolás voltam –

Decaturban (Georgia) érettségiztem,

én voltam a legjobb tanuló az iskolában –

nagyon büszke voltam magamra.

Mississippiben nőttem fel,
egy nagyon szegény közösségben.

Majd később Mississippiből
Georgiába költöztünk,

hogy a szüleim megszerezhessék
metodista lelkészi végzettségüket.

Szegények voltunk,
de szerintük nem eléggé,

így ők a teljes nincstelenségre hajtottak.

(Nevetés)

Így, amíg ők az Emory-n tanultak,

addig én az Avondale-on a legjobb tanuló
lettem a végzősök között.

Nos, Georgia államban
a legjobb tanuló díj egyik velejárója,

hogy meghívást kapsz egy találkozóra
Georgia kormányzójával.

Enyhén izgatott voltam
a találkozás kapcsán.

Amolyan menő volt.

Engem jobban érdekelt az a tény,
hogy egy palotában él,

mivel gyerekként

sok "General Hospital"-t
és "Dynasty"-t néztem.

(nevetés)

Szóval aznap felkeltem és készen voltam
a kormányzóval való találkozásra.

Az anyukám és apukám
is felkeltek,

akik ugyanúgy meg voltak hívva.

Kimentünk az udvarra,
de nem kocsiba szálltunk be.

Délen a kocsi egy szükséges dolog volt.

Nincsen sok tömegközeledési lehetőségünk.

De aki elég szerencsés
olyan közösségben élni,

ahol nincsen autó,

egyetlen lehetősége a tömegközlekedés.

És nekünk is ezt kellett használnunk.

Szóval felszálltunk a buszra.

Decaturtól az egészen Buckheadig
közlekedő buszra szálltunk fel,

ahol a kormányzó kastélya feküdt,
azon az igazán gyönyörű földterületen,

azokkal a hosszú fekete kerítésekkel,
amik körülhatárolták a birtok területét.

Megérkeztünk a kormányzói kastélyhoz.

Meghúztunk egy kis kart, amivel jeleztük,
hogy le akarunk leszállni.

Az anyukám, apukám és én
leszálltunk a buszról

majd átmentünk az úton.

Felsétáltunk a kocsifelhajtón,

és mivel kocsival hozták a gyerekeket
szerte Georgiából,

az út szélén mentünk.

És közben egymás mögött menetelve –

az anyukám és apukám közrefogtak,
hogy nehogy elüssön az egyik autó,

ami valamelyik díjazottat hozta –

megközelítettük a kaput.

Amikor elértünk a kapuhoz,
előjött egy őr.

Rám néz, majd a szüleimre

és ezt mondja: "Ti nem ide tartoztok,
ez egy zártkörű rendezvény."

Az apukám azt válaszolja:
"Nem, ez itt a lányom Stacey.

Ő is a díjazottak egyike."

De az őr nem nézte meg a
kezében lévő vendéglistát.

Nem kérte el az anyukámtól a meghívót,

ami ott volt a sokrétegű
pénztárcája legalján.

Ehelyett ránéz a vállunk felett a buszra,

mert az van a fejében, hogy a busz
azt jelenti, nekünk nem kéne ott lennünk.

A tény, hogy túl szegények vagyunk
ahhoz hogy saját kocsink legyen –

az járt az eszében.

És talán a bőrszínemen látott valamit,

talán a ruházatomon,

nem tudom mi ment keresztül az agyán.

Miután levonta a következtetését,

lenéző tekintettel rám nézett,
majd ezt mondta:

"Mondtam, hogy ez egy zártkörű rendezvény.
Itt nincsen semmi keresnivalójuk."

Na most, a szüleim
metodista lelkésznek tanultak,

de még nem voltak azok.

(nevetés)

Szóval eléggé erőteljes hangnemben
elkezdték kifogásolni

az úriember döntéshozó képességét.

(Nevetés)

Az apukám megemlítette,

hogy egy nagyon tüzes helyen fogja tölteni
az örökkévalóságot,

ha nem találja a nevem
abban a névsorban.

Végül az őr megnézte a listát,

megtalálta a nevem
és beengedett minket.

De én nem emlékszem
a kormányzóval való találkozásra.

Nem tudom felidézni a többi 180 suliból

érkező díjazott társammal
való találkozást.

Az egyetlen tiszta emlékem arról a napról

egy ember, aki Georgia
legfontosabb helyén állva

rám néz, és azt mondja: nem tartozom oda.

Ezért 20 évvel később elhatároztam,

hogy én leszek az,
aki kinyitja azokat a kapukat.

(Éljenzés)

(Taps)

Talán már olvasták
a történet többi részét.

Ez sajnos nem teljesen sikerült.

És most a következőt kell kitalálnom:
Hogyan tovább?

Ahogy láthatják, én nem csak a fekete
nőknek akartam kinyitni a kapukat,

akiket alábecsültek,
és azt mondták nekik, nem tartoznak oda.

Latin- és ázsiai-amerikaiaknak
is ki akartam nyitni a kapukat.

Ki akartam nyitni a kapukat azoknak,
akiknek van papírjaik, és akiknek nincs.

Az LMBT közösség szövetségeseként
akartam kinyitni a kapukat.

Ki akartam nyitni a kapukat

a lövöldözések áldozatai családjainak.

Szélesre akartam tárni azokat a kapukat
mindenki számára Georgiában,

mert ez a mi államunk,
a mi nemzetünk

és mindannyian ide tartozunk.

(Éljenzés)

(Taps)

De felismertem, hogy az első
próbálkozás nem volt elég.

És a kérdésem a következő:
Hogyan tovább?

Hogyan hagyjam hátra az elkeseredettséget,
a szomorúságot, a letargiát

és a mértéktelen TV nézést,
fagylaltevés közben?

(Nevetés)

Mit csináljak legközelebb?

Azt fogom tenni, amit eddig is csináltam.

Tovább fogok lépni,
mert a visszalépés nem opció,

az egy helyben állás pedig nem elég.

(Éljenzés)

Láthatják, azzal kezdtem a kormányzói
székért való versenyt,

hogy elemeztem, ki vagyok
és ki akarok lenni.

3 kérdés van, amit mindig
megkérdezek magamtól, ha csinálok valamit,

akár egy tisztségért indulok,
akár egy üzletbe kezdek.

Ez volt, amikor döntöttem
a "New Georgia" projekt indításáról,

vagy a szavazók regisztrálásáról.

vagy amikor elindítottam a legutóbbi
akciómat, a "Fair Fight Georgia"-át.

Bármi történjék,
3 kérdést teszek fel magamnak.

Mit akarok?

Miért akarom?

És hogyan érem el?

Ebben az esetben tudom mit akarok.

Változást akarok.

Ez az amit akarok.

De a kérdés a következő:

Milyen változást akarok látni?

Tudom a kérdéseket,
amiket fel kell tennem magamnak.

Először is, elég őszinte vagyok-e
az ambícióimat illetően?

Mert könnyű kigondolni,
hogy ha valamit nem szerzünk meg,

akkor lejjebb adjuk.
Azért vagyok itt, hogy elmondjam önöknek,

rámenősnek kell lenni
a céljaink eléréséhez.

Ne engedjük, hogy az akadályok
hátráltassanak.

(Taps)

Másodszor, értsük meg hibáinkat.

De értsük meg a többiek hibáit is,

mert, mint nőnek különösen,

azt tanították, hogyha valami nem működik,

akkor az valószínűleg a mi hibánk.

És általában van valami,
amit jobban csinálhattunk volna,

de azt mondogatták nekünk,
hogy ne nagyon vizsgáljuk,

mit csinálhatott volna a másik oldal.

Ez nem elkötelezettség – ez emberi dolog.

Túl sokszor mondták nekünk,
hogy hibáink csak a mieink,

de a győzelem közös.

Szóval amit mondani akarok,
hogy értsük meg a hibáinkat,

de értsük meg a másokét is.

Gondolkodjunk tisztán róluk.

Legyünk őszinték önmagunkkal
és a támogatóinkkal is.

Ha már tudjuk, mit akarunk,

értsük meg, hogy miért.

És bár jól esik a bosszú, de nem cél.

(Nevetés)

Helyette legyünk biztosak benne,

hogy nem azért akarjuk,
mert meg kéne csinálni,

hanem mert meg kell.

Olyan valaminek kell lennie,
ami nem hagy aludni éjszaka,

hacsak nem álmodunk róla.

Valami, ami felkelt reggel,
és izgatottak leszünk tőle,

vagy ami annyira felbosszant,

hogy tudjuk, hogy valamit
tennünk kell ellene.

De tudnunk kell, hogy miért csináljuk.

És tudnunk kell,
hogy miért kell megcsinálni.

Hallottunk nőket arról beszélni
szerte a világon,

hogy miért kell bizonyos
dolgoknak megtörténniük.

Találjuk ki, hogy mit jelent
a "miért" számunkra,

mert a "mit"-ről a "véghezvinni"-re ugorni

a miért nélkül hasztalan.

Mert amikor nehéz időket élünk,

amikor a barátaink elfordulnak tőlünk,

amikor a támogatóink
elfelejtkeznek rólunk,

amikor nem nyerjük
meg az első versenyünk –

ha nem tudjuk a miértet,
nem fogjuk tudni újrakezdeni.

Szóval, először is tudjuk,
hogy mit akarunk.

Másodszor, hogy miért,

és harmadszor,
hogy hogyan fogjuk véghez vinni.

Szembenéztem egy pár akadállyal
ebben a versenyben

(Nevetés)

Csak néhánnyal.

De eközben

én lettem az első fekete nő,
az Egyesült Államok történelmében,

aki valahais egy jelentős párt
kormányzójelöltje lett.

(Éljenzés)

(Taps)

De ami még fontosabb,
hogy eközben

1.2 millió afroamerikai szavazót
aktivizáltunk Georgiában.

Ez több szavazó,

mint ahányan a 2014-es választáson
a Demokratákra szavaztak.

(Taps)

A kampányunk megháromszorozta azoknak
a latin-amerikaiaknak a számát,

akik elhitték, hogy véleményük számít.

Megháromszoroztuk azoknak
az ázsiai amerikaiaknak a számát,

akik kiálltak és azt mondták:
"Ez a mi államunk is".

Ezek a sikerek megmondják,
hogy hogyan vihetem véghez.

De ezen kívül megértetik velem,
mik a leküzdhetetlen akadályok.

Csak egy kicsit magasak.

De azt is megértem,

hogy három dolog van,
ami mindig túszul ejt minket.

Az első a pénzügy.

Talán hallották,
hogy egy kicsit adósságba keveredtem.

Ha nem tudnak róla,,
akkor valószínűleg nem mozdultak ki.

(Nevetés)

A pénzügyek túl sokszor
tartanak vissza minket,

az álmainkat behatárolják
a pénzügyi lehetőségeink.

De újra és újra hallunk

olyan sztorikat, amikor leküzdik
ezeket a pénzügyi akadályokat.

Nem tudunk úgy megoldani valamit,
ha nem beszélünk róla.

És ezért nem engedem, hogy kampányomban
az adósság szégyenbe hozzon.

Nem engedem meg senkinek,
hogy azt mondja nekem,

hogy a lehetőség hiánya volt az indok
a versenyből való kizárásomra.

És higgyék el nekem, próbálták
mondani, hogy nem kéne indulnom.

Barátok mondták, hogy ne versenyezzek.

Szövetségesek mondták,
hogy ne versenyezzek.

Az "USA Today" említette,
hogy talán nem kéne versenyeznem.

(Nevetés)

De nem számít, hogy ki volt az,

megértettem, hogy néha a pénzügyek
nem engednek álmodni.

Azt nem tudom mondani, hogy mindig
le tudjuk küzdeni az akadályokat,

de azt elmondhatom, hogy átkozottak
leszünk, ha meg sem próbáljuk.

(Taps)

A második a félelem.

És a félelem igazi.

Megbénító.

Félelmetes.

De erőt is adhat,

mert amint tudjuk
hogy mitől félünk,

ki tudjuk találni,
hogy hogyan győzhetjük le.

A harmadik a fáradtság.

Néha a puszta próbálkozástól elfáradunk.

Elfáradunk az eljárások
és az elvek elolvasásától,

és azoktól a dolgoktól, amik meggátolnak
abban, hogy eljussunk oda, ahova akarunk.

Néha a fáradtság azt jelenti, hogy
aelfogadjuk a pozíciót a hatalom helyett.

Megengedjük, hogy valaki adjon nekünk
egy címet vigasztalás gyanánt,

ahelyett, hogy felismernénk,
tudjuk, mit akarunk,

és meg fogjuk szerezni,
még ha fáradtak is vagyunk.

Ezért teremtette Isten a szunyókálást.

(Nevetés)

De azt is megtanuljuk
ezekben a pillanatokban,

hogy a fáradtság lehetőség annak
kiderítésére, hogy mennyire is akarjuk.

Mert ha le vagyunk törve,

ha olyan keményen dolgoztunk
ahogy csak tudtunk,

ha megcsináltunk mindent,
amire azt mondtuk, meg kell,

és még mindig nem működik,

a fáradtság ki tudja szívni energiánkat.

De ezért kell visszamennünk
a "miért"-hez.

Mert tudom, hogy kell legyenek nők,
akik a némák helyett beszélnek.

Tudom, hogy kellenek
jó lelkiismeretű emberek,

akik kiállnak az elnyomás ellen.

Tudom, hogy kellenek emberek,

akik megértik, hogy a társadalmi
egyenlőség mindannyiunknak jár.

Ez fel is kelt engem minden reggel,

és még meg is erősít a harcban.

Mert én megyek előre, tudva,
hogy mi van a múltamban.

Tudok a nekem szánt akadályokról.

Tudom, hogy miket fognak tenni,

és szinte biztos vagyok benne,
hogy most energiát nyernek,

és új akadályokat állítanak fel.
De van 4 évük, hogy kitalálják.

(Nevetés)

(Taps)

Talán kettő

(Éljenzés)

(Taps)

De amit mondani akarok:

Tudom mit akarok,
ami nem más, mint igazság.

Tudom miért akarom:

mert a szegénység erkölcstelen,
és ez egy folt a nemzetünkön.

És tudom hogyan fogom megszerezni:

minden egyes nap hajtani fogok.

Nagyon szépen köszönöm.

(Éljenzés)

(Taps)