Robotok "lélekkel"

Milyen robotokat tervezhet egy animátor / jazz zenész / robotszakértő? Játékos, reaktív és kíváncsi természetűeket. Guy Hoffman videóin mutatja be szokatlan robot-családját -- köztük két robotzenésszel, akik imádnak emberekkel játszani. (TEDxJaffa felvétele.)

A munkám olyan robotok tervezése, építése,

és tanulmányozása,
amik képesek kommunikálni az emberekkel.

De a történetem nem a robotikával kezdődik,

hanem az animációval.

Amikor először láttam a Pixar "Luxo Jr.-ját",

lenyűgözött, mennyi érzelmet

gyömöszöltek bele azokba

a triviális tárgyakba, a két lámpába.

Úgy értem, nézzenek rájuk -- a mozi végére

tényleg éreznek valamit két bútordarab iránt.

(Nevetés)

Meg akartam tanulni, hogyan érhetném ezt el.

Így aztán átestem néhány rossz karrierválasztáson.

És valahogy így reagált mindazokra az édesanyám.

(Nevetés)

Eldobtam egy hangulatos technikusi munkát Izraelben

egy sikeres szoftvertársaságnál,
hogy aztán New Yorkba költözzem

animációt hallgatni.

És ott éltem

egy összeomló bérházban, Harlemben, a szobatársaimmal.

Ezt pedig nem képletesen értem,

a plafon valóban ránk omlott egy szép napon

a nappalinkban.

Ahányszor csak omlásveszélyről tudósítottak New Yorkban,

a mi házunk előtt vették fel a képsorokat.

Mi adtuk a szemléltető hátteret a leromlott állapotokhoz.

Bárhogy is, napközben iskolába jártam, éjjelente pedig

otthon ülve rajzoltam meg
képkockáról képkockára a ceruzás animációim.

Két meglepő tanulsággal szolgált mindez --

az egyik, hogy

ha érzelmeket akarunk kelteni,

nem igazán számít a külcsín,

csakis a mozgás -- minden a mozgás

időzítésén áll vagy bukik.

A másik az egyik tanárom jótanácsa volt.

Neki köszönhetjük a Jégkorszak menyétjét.

Azt mondta:

"Animátorként nem rendező,
hanem színész vagy."

Tehát, ha egy karakter tökéletes mozgását keressük,

inkább ne gondolkodjunk, próbáljuk a testünkkel megtalálni

-- álljunk a tükör előtt, hozzuk ki magunkból

egy kamera előtt -- ahogy csak sikerülhet.

És ezután helyezzük vissza a karakterbe.

Egy évre rá az MIT-n találtam magam,

egy robotikai csoportban, az egyik legelsőben,

ami robotok és emberek kapcsolatát kutatta.

És még mindig megvolt az álmom, hogy

megalkossak egy létező, fizikai Luxo Jr. lámpát.

De rájöttem, a robotok mozgása

egyáltalán nem olyan vonzó, mint az én

animációs tanulmányaimban volt, egykor.

Helyette mind olyan --

hát hogy is mondjam, mind amolyan robotikusak voltak.

(Nevetés)

És arra gondoltam, mi van, ha fogok mindent, amit animáción tanultam,

és a saját asztali lámpa-robotom megtervezéséhez használom.

Fogtam magam, ismét kockáról kockára terveztem,

hogy megpróbáljam ezt a robotot

olyan kecsessé és megnyerővé tenni, amilyen csak lehet.

És itt a robot épp interakcióba lép velem,

egy asztalon.

És itt valójában éppen újratervezem a robotom,

szóval tudtán kívül,

de éppen a saját sírját ássa azzal, hogy segédkezik.

(Nevetés)

Azt akartam, hogy több legyen, mint mechanikus szerkezet,

ami világít,

és váljon inkább segítőkész, kedves, csendes tanítványommá

aki mindig ott van, amikor szükségem van rá,
ugyanakkor nem zavar túl sok vizet.

És például, amikor épp egy elemet keresek,

és nem találom,

kedvesen megmutatja, merre gurult pontosan.

Szóval láthatják a zavarodottságom.

Nem vagyok színész.

Meg akarom mutatni, ahogy ugyanaz a

a mechanikus szerkezet egyszer,

csupán a mozgása által finomnak és törődőnek hat --

más esetben pedig erőszakosnak és konfrontatívnak.

A struktúra azonos, csak a mozgás eltérő.

Színész: "Mondjak valamit?
Na, akarsz tudni valamit?

Akkor már halott volt!

Csak feküdt ott, üveges szemekkel! "

(Nevetés)

De a kecses mozgás csak egy építőeleme a rendszernek,

ember és robot interakciójának.

Akkoriban Ph.D.-ztem,

egy ember-robot csapatmunkán dolgoztam;

emberek és robotok csapatainak közös munkáján.

Tanultam gépészetet,

pszichológiát, a csapatmunka filozófiáját.

És ekkor kerültem a saját

és egyben sajátos csapatmunka szituációmba,

egy jó barátommal, aki most is itt van.

Ez az a helyzet, amiben könnyen elképzelhetjük a robotokat,

ahogy a közeljövőben velünk dolgoznak.

Egy pészahi széder után történt.

Egy halom összecsukható székkel bajlódtunk,

amikor elcsodálkoztam, milyen gyorsan megtaláltuk közben a ritmusunk.

Mindenki elvégezte a rá eső részt.

Nem kellett kiosztani a feladatokat.

Nem is kellett verbálisan kommunikálnunk hozzá.

Csak megtörtént.

És arra gondoltam,

hogy emberek és robotok között ez nem így megy.

Emberek és robotok interakciójában

mindez inkább sakkjáték.

Az ember csinál valamit,

a robot kielemzi a cselekvését,

aztán a robot eldönti a következő lépést,

megtervezi, és végrehajtja.

Azután addig vár, amíg újra ő nem következik.

Szóval ez inkább sakkjátszmára hajaz,

aminek mondjuk lehet értelme, mert a sakk népszerű

a matematikusok és informatikusok körében.

Információ analízisről szól az egész,

döntéshozatalról és tervezésről.

De nem akartam, hogy a robotom sakkjátékosként viselkedjen,

inkább cselekvőnek szántam,

ami kapásból együttműködik.

Eljött hát a második rémes karrierválasztásom:

a színészetet választottam egy félévre.

Ott hagytam a Ph.D.-t, és színjátszást tanultam.

Sőt, szerepeltem egy darabban,

remélem, nem keringenek róla videók.

Minden könyvet összeszedtem a témában,

amit csak tudtam, köztük egy 19. századit

a könyvtárból.

Rácsodálkoztam, mert a nevem a második volt a kölcsönzési listán --

előttem 1889-ben vették ki. (Nevetés)

Ez a könyv nagyjából 100 évet várt arra,

hogy újra felfedezzék, a robotikához.

Azt mutatja be a színészeknek,

hogyan mozgassák testük minden izmát úgy,

hogy az megfeleljen az összes érzelemnek, amit kifejeznének vele.

De az igazi reveláció az volt,

amikor a Módszer-színjátszásról tanultam.

A 20. században volt igazán népszerű.

A Módszer azt mondta, nem kell elterveznünk a testünk minden izmának mozgását.

Ehelyett arra kell használnunk testünket, hogy megtaláljuk a jó mozdulatot.

Használnunk kell az érzékleteink memóriáját,

hogy érzelmeket rekonstruáljunk és

a testünkkel kell gondolkodnunk, hogy megtaláljuk a jó kifejezést.

Improvizálnunk kell, kijátszani a jelenetbeli partnerünk.

Ugyanekkor olvastam egy kognitív pszichológiai

szemléletről, az ún. megtestesült kognícióról.

Ami ugyanezekről a gondolatokról szól --

Gondolkodásra használjuk testünk,

vagyis nem egyszerűen csak az agyunkkal gondolkozunk, míg a testtünkkel mozgunk.

Hanem a testünk visszajelzéseket küld az agyunknak,

hogy az meghatározza, hogyan kell viselkednünk.

Ez villámcsapásként hatott.

Visszamentem az irodámba,

Megírtam ezt a tanulmányt -- amit sosem publikáltam,

a címe "Színi leckék egy
mesterséges intelligencia számára".

És még egy hónapot felhasználtam,

hogy folytassam azt, amiből végül

ember és robot első közös színdarabja lett.

Ez az, amit az előbb láttak, a színészekkel.

És azt gondoltam:

Hogyan alkothatnánk egy mesterséges intelligencia modellt

-- számítógépes modellt --,

ami néhány ilyen improvizációs ötletet modellezne,

a rizikózást, a kockáztatásokat,

még a hibákat is.

Talán jobb robot-csapattársakat is létrehozhatnánk.

Szóval elég sokáig dolgoztam ezeken a modelleken,

és alkalmaztam is őket néhány roboton.

Itt látható egy nagyon korai példa

a megtestesülő mesterséges intelligenciát alkalmazni próbáló robotokkal,

akik megpróbálnak igazodni a mozdulataimhoz, amennyire csak tudnak,

mintha játszanának.

Nézzük meg.

Látják, amikor kiismerem, sikerül becsapnom.

Hasonlít arra, amit a színészektől látunk,

amikor egymást próbálják utánozni,

hogy szinkronba kerüljenek.

Később elvégeztem egy másik kísérletet,

és embereket állítottam meg az utcán, hogy használják a robotlámpát,

és próbálják ki a megtestesült mesterséges intelligenciát.

Tehát valójában kétféle agyat használtam ugyanahhoz a robothoz.

A robot ugyanaz a lámpa, mint a korábbi,

de két agyat kaptak.

Az emberek egyik fele

a kissé hagyományosabb aggyal találkozott,

a kalkulált robot-aggyal.

Vár a sorára, mindent analizál, tervez.

Nevezzük kalkulált agynak.

A másik felük inkább a színpadi színészt kapta, a kockáztató aggyal.

Nevezzük vállalkozó agynak.

Néha anélkül is cselekszik, hogy ismerne minden szükséges információt.

Olykor hibákat ejt, amiket kijavít.

Ezt a nagyon unalmas feladatot adtam ki,

ami egy majdnem 20 perces

együttes munkát jelentett.

A feladat pedig a gyári munkák

repetitív cselekvéseire hasonlított.

És úgy tűnt, az emberek valóban szerették

a vállalkozó szellemű robotot.

Intelligensebbnek gondolták,

elkötelezettebbnek, jobb csapattársnak,

aki jobban hozzájárul a csapat sikeréhez.

Méghozzá személyként beszéltek róla,

amíg a kalkulált agyat tárgyként nevezték meg.

Soha nem hivatkoztak rá személyként.

Amikor elbeszélgettünk a feladatuk után,

amit a vállalkozó aggyal végeztek,

azt mondták, "A végére jó barátok lettünk, és mentálisan is pacsit váltottunk."

Bármit is jelentsen ez.

(Nevetés) Fájdalmasnak hangzik.

Ezzel szemben a kalkulált aggyal dolgozók szerint

lusta tanítványnak bizonyult a robot.

Csak azt tette, amit elvártak tőle, semmi többet.

Amire valójában a robotok általában hivatottak,

szóval meglepődtem, hogy az emberek nagyobb reményeket

fűztek a robotokhoz, mint bárki a robotikában.

Arra gondoltam, talán eljött az ideje

-- csakúgy, ahogy a Módszer-színjátás változtatott

a színjátszás megítélésén a 19. században:

a kikalkulált,

tervezett viselkedéstől indulva,

az intuitívabb, kockázatvállalóbb, megtestesült viselkedési mód felé.

Talán itt az ideje, hogy a robotok

elérkezzenek ehhez a forradalomhoz.

Néhány évvel később,

a következő kutatói állásomban, Atlantában a Georgia Technél,

egy csoporttal dolgoztam, amiben

robot zenészekkel foglalkoztunk.

Azt gondoltam, a zene lehet a tökéletes hely

a csapatmunka, a koordináció,

az időzítés, az improvizáció kutatására --

és ott kaptuk ezt a marimbát játszó robotot.

A marimba, minden hozzám hasonlónak

valami óriási, fából készült xilofont jelentett.

És, amikor ezt figyeltem,

más munkákat is kerestem az ember-robot improvizációról --

igen, készültek más művek az ember-robot improvizációról --,

és azok is egy kissé a sakkjatszákmára emlékeztettek.

Az ember játszott,

a robot elemezte, mi játszódott le,

rögtönözte a saját részét.

Mindezt a zenészek

kérdés-felelet interakciónak hívják,

és nagyon jól illik a robotokra és a mesterséges intelligenciára is.

De azt gondoltam, ha ugyanazt az ötletet használom,

amit a színdarabban és a csapatmunka példákban,

talán elérhetem, hogy a robotok együtt dzsemmeljenek,

zenekarként.

Mindenki riffel a másikra, senki, egy pillanatra sem pihen.

Ugyanazokkal a dolgokkal próbálkoztam, ezúttal a zenében,

ahol a robot nem igazán tudja

miről is szól a játék.

Csak mozdítja a testét

és felhasználja a lehetőségeket a játékra,

ugyanúgy, ahogy a dzsessztanárom, amikor 17 évesen tanított engem.

Azt mondta, amikor improvizálsz,

néha nem tudod, mit is csinálsz,

és mégis csinálod.

Így megpróbáltam létrehozni egy robotot, ami nem igazán

tudja, mit is művel, és mégis csak csinálja.

Nézzünk meg pár pillanatot ebből a performanszból,

amiben a robot figyel az emberi zenészre

és improvizál.

Majd, nézzék ahogyan az emberi zenész szintén

válaszol arra, amit a robot művel, és felveszi

a viselkedését.

Olykor még meg is lepődnek attól, amivel a robot előállt.

(Zene)

(Taps)

A zenészek nem csak hangokat jegyeznek,

azért senki sem nézne meg egy élő koncertet.

A zenészek is kommunikálnak a testükkel,

a zenekar tagjaival, a közönséggel,

a testüket a zene kifejezésére használják.

Az jutott eszembe, ha már eleve van egy robot zenészünk a színpadon,

miért ne tehetnénk teljes jogú zenésszé.

És megkezdtem egy szociálisan kifejező fej tervezését

a robotnak.

A fej valójában nem érinti a marimbát,

csak kifejezi, milyen is a zene.

Ez itt néhány szalvétaszkeccs egy atlantai bárból,

ami veszélyes módon épp félúton volt

a laborom és a lakásom között. (Nevetés)

Szóval ott töltöttem, általában úgy

három-négy órát naponta.

Úgy emlékszem. (Nevetés)

Visszatértem az animációs eszközökhöz, és megpróbáltam kitalálni,

nem csupán azt, hogy nézhetne ki a robotzenész,

de különösen, hogy hogyan mozoghatna.

Amikor kimutatja, hogy nem tetszik neki a másik zenész játéka --

és talán azt is kimutathatja, milyen ritmust érez

az adott pillanatban.

Végül megszereztük a pénzt a robot megépítésére, ami remek volt.

Bemutatnám ugyanazt a performanszot,

ezúttal egy szociálisan kifejező fejjel.

Figyeljenek meg valamit

-- hogyan is mutatja be valójában a robot

az embertől felvett ritmust.

Olyan érzetet kelt, mintha tudná, mit cselekszik.

És a mozdulatait is megváltoztatja,

amint a saját szólójába kezd.

(Zene)

Rám néz, hogy lássa, figyelek.

(Zene)

És most nézzük meg ismét a darab utolsó akkordját,

és ezúttal a robot kommunikál a testével,

miközben lefoglalja a saját feladata.

Majd jelzi, ha már felkészült, hogy

összehangolja velem az utolsó akkordot.

(Zene)

(Taps)

Kösz. Remélem látták, mennyire

-- hogy a test ezen része, ami nem érintkezett a hangszerrel --

mennyire is segítette a zenei performanszot.

Ráadásul Atlantában vagyunk, így néhány rapper előbb-utóbb biztosan

benéz a laborunkba, valamikor.

És meg is érkezett a rapperünk,

és dzsemmelt kicsit a robottal.

És itt láthatják a robotot, ahogy

alapvetően válaszol a ritmusra és --

figyeljenek meg két dolgot. Az egyik, hogy ellenállhatatlan

a robot fejmozgása, és csatlakoznunk kell hozzá.

Valahogy mi is mozgatni akarjuk a saját fejünket, ahogy bólogat.

A második: annak ellenére, hogy a rapper valójában az iPhone-jára összpontosít,

amint a robot feléje fordul, ő is visszafordul.

Tehát még akkor is, mikor a látóhatára perifériáján van --

csak a szeme sarkából látja -- nagyon erős a hatása.

Ennek pedig az az oka, hogy nem tudjuk kizárni

a fizikailag mozgó dolgokat a környezetünkben.

Így terveztek minket.

Tehát, ha problémájuk van a társukkal,

mert az túl sokat nézi az iPhoneját,
túl sokat okostelefonozik,

érdemes lehet egy robotot tartaniuk,

hogy megragadják a figyelmüket. (Nevetés)

(Zene)

(Taps)

Csak hogy az utolsó robotot is bemutassam,

amin dolgoztunk,

és ami valami meglepővel szolgált számunkra:

Egy bizonyos ponton az emberek nem törődtek már a robot intelligenciájával,

improvizációs képességével, figyelmével

és mindezzel a megtestesült intelligenciával, aminek a fejlesztésével éveket töltöttem.

Az tetszett nekik, ahogy a robot élvezte a zenét. (Nevetés)

És nem azt mondták, hogy a robot a zenére mozogna,

hanem azt, hogy a robot élvezte a zenét.

És úgy gondoltuk, kapunk az ötleten,

és megterveztem néhány új bútordarabot.

Ezúttal nem egy asztali lámpát;
egy hangszóró dokkot.

Azon dolgok egyikét, amihez csatlakoztathatjuk az okostelefonunk.

És arra gondoltam, mi lenne, ha

a hangszóró dokk nem egyszerűen lejátszaná a zenét,

hanem valójában az is élvezné. (Nevetés)

Tehát ismét, íme néhány animációs teszt

a korai szakaszból. (Nevetés)

És így nézett ki a végső termék.

("Drop It Like It's Hot")

Bólogató fejek.

(Taps)

A közönségben is bólogatnak,

szóval megint láthatjuk, a robotok befolyásolnak minket.

Ez nem mind szórakozás és játék.

Azt hiszem, többek közt azért is foglalkoztatnak annyira

a robotok, amik a testükkel kommunikálnak

és mozognak --

és megosztok egy kis titkot, amit a robotikában rejtegetni szoktunk --

mindegyikük egyszer egy robottal fog élni,

az életük egy bizonyos pontján.

Valahol az önök jövőjében, robot költözik az életükbe.

És ha nem az önökébe, akkor a gyerekeik életébe.

Ezeket a robotokat pedig olyannak akarom, --

még folyékonyabbnak, vonzóbbnak, kecsesebbnek,

mint amilyennek most tűnnek.

És ehhez, azt hiszem, talán a robotoknak

kevésbé kellene sakkjátékosokra hasonlítaniuk

és sokkal inkább színpadi művészekre és muzsikusokra.

Talán kockázatvállalóbbnak és improvizatívabbnak kell lenniük.

És talán arra is képesnek kell tennünk őket, hogy megjósolják, mit teszünk.

És talán tudniuk kell majd hibázni is,

és kijavítani azokat,

mert végtére is emberek vagyunk.

És talán épp ezért, az emberekhez hasonlóan
a robotokból is

a kevésbé tökéletes lesz a tökéletes számunkra.

Köszönöm.

(Taps)