Gyász és szeretet az állatvilágban

Barbara J. King biológiai antropológus számos esetet figyelt meg, melyben többek között kardszárnyú delfinek és elefántok a gyász és szeretet jeleit mutatták. Gondolatébresztő előadásában megindokolja, miért hisz abban, hogy sok állatnak összetett érzelmei vannak, és javaslatokat tesz, miként tudnánk mindannyian etikusabban viszonyulni hozzájuk, beleértve ételeink megválasztását. „Az állatok nem pont úgy gyászolnak, ahogy mi, ám ez nem jelenti azt, hogy a gyászuk ne lenne valódi – állítja –. Látnunk kell, hogy ez a gyász valódi, és nyomot hagy.”

Egy kardszárnyú delfinről
szeretnék ma beszélni önöknek.

A Tahlequah nevű orkát
a tudósok J35-ként is ismerik,

mivel a J jelű rajjal úszik
a Salish-tengerben,

amely Brit Columbia és Washington
állam partjainál terül el.

Tavaly, 2018 júliusában

17 hónapos vemhessége a vége felé járt,

és a tudósok nagyon izgultak,

mert a rajban már három éve
egyetlen borjú sem maradt életben.

Az orkát gyilkos bálnaként is emlegetik.

Természetüknél fogva társas lények
és rendkívül intelligensek.

A tudósokat nagyon
foglalkoztatja a viselkedésük,

mert társas rendszereikben azonosak
a szokásaik, kommunikálnak egymással,

sőt kötődnek egymáshoz.

Saját kultúrákat hoznak létre az óceánban.

Ez a raj azonban fogyatkozóban van,

mivel kedvenc táplálékuk, a királylazac
populációja csökkent a régióban,

a környezetszennyezés pedig növekedett.

Ennek dacára július 24-én
Tahlequah világra hozta nőstény borját,

és az esemény lázba hozta a tudósokat.

De sajnos ugyanazon a napon –
röviddel megszületése után –

a borjú elpusztult.

Ami ezután történt,
minden állatbarátot lenyűgözött

világszerte,

mert Tahlequah nem engedte,
hogy kicsinye eltűnjön az óceán mélyében.

A testén tartotta, és úgy úszott tovább.

Amikor a tetem lesüllyedt,
alámerült, hogy megmentse,

és még erős árral szemben is
visszahozta a felszínre.

17 napon át

viselkedett így,

és ez idő alatt 1600 kilométert tett meg.

Végül engedte,
hogy kicsiny borja elmerüljön.

Tahlequah ma vándorol tovább a rajával,

de gyásza még most is megrendít.

Hiszem, hogy a gyász a legjobb szó.

Azt hiszem, a gyász
a legtalálóbb szó számos esetben,

amikor az állatok
bánkódnak halottjuk miatt.

Gyászolhatják barátaikat,
társukat, rokonaikat.

Ezek a jól látható jelek,
viselkedésbeli jelek ugyanis

sokat elárulnak érzelmi állapotukról.

Az elmúlt hét évben

dokumentáltam az állatok gyászával
kapcsolatos megfigyeléseket –

madarak, emlősök,

házi- és vadállatok gyászreakcióit –,

és hiszem, hogy létezik gyász
az állatvilágban.

Azért fogalmazok így,

mert őszintén be kell vallanom önöknek,

hogy nem minden tudós ért egyet velem.

Ennek oka részben –

ahogy mondani szoktam –
az a-betűs szó,

az antropomorfizmus,

amely hosszú ideig megakadályozta

az állatok érzéseinek elismerését.

Az antropomorfizmus során
emberi tulajdonságainkat, érzéseinket

vetítjük ki állatokra.

Bizonyára mindannyian
tudnánk példákat sorolni.

Mondjuk, egyik barátunk azzal jön,

hogy "a macskám
mindent megért, amit mondok",

vagy "a kutyám olyan édes,

rohant ma reggel egy mókus felé a kertben,

és tudom, hogy csak játszani akart vele."

Talán.

De lehet, hogy mégsem.

Kételkedem az ilyen állításokban.

De az állati gyász más eset,

mert nem az állat gondolatait
akarjuk megfejteni,

hanem viselkedésének
jól látható jeleit tanulmányozzuk,

és próbáljuk értelmezni.

Tudóskollégáim bizony gyakran kritizálnak

ilyen megjegyzésekkel:

"Nézd! Úgy tűnik, nyugtalan ez az állat,

vagy lehet, hogy csak összezavarodott,

mert felborult a napi rutinja."

Úgy gondolom, az antropomorfizmussal
szembeni túlzott aggodalom miatt

szem elől tévesztünk egy lényeges pontot.

Mégpedig, hogy nagyon szoros
összetartás létezhet állatok között,

sőt talán szeretet is.

És ha így van,

a veszteség összetörheti a túlélő szívét.

Lássuk be:

Ha megtagadjuk
az evolúciós folytonosságot,

akkor önmagunk egy részét is megtagadjuk.

Szóval igen, hiszem,
hogy létezik gyász az állatvilágban,

és azt is gondolom, ha elismerjük ezt,

jobb és boldogabb világot teremthetünk

az állatok számára.

Hadd meséljek néhány történetet
az állatok gyászáról.

Az első Kenyába visz minket.

Itt látható az Eleanor nevű elefánt,

aki összezúzta a lábait,

és egy nap összeesett.

Itt láthatják a bal oldalon,

hogy egy másik nőstény elefánt, Grace
rögtön odament hozzá,

és az agyarával megpróbálta felállítani,

próbálta talpra segíteni.

Sikerült is,

de Eleanor újból a földre rogyott.

Ekkor Grace láthatóan nyugtalanná vált,

bökdöste a testet és morgott.

Eleanor újból összeesett,

és sajnos elpusztult.

Jobb oldalon egy másik család
nősténye, Maui látható,

aki a haláleset után érkezett,
és a test mellett maradt.

Ott virrasztott,
közben nyugtalanul ringatózott

a test felett.

Az elefántokat megfigyelő tudósok

hét napig folyamatosan szemmel tartották

Eleanor testét.

Ez idő alatt

egy csordányi elefánt érkezett

öt különböző családból.

Páran csak kíváncsiak voltak,

de a többiek viselkedése

úgy gondolom, valóban
gyászként értelmezhető.

Milyen jelei vannak a gyásznak?

Lehet nyugtalan ringatózás,
mint említettem.

Társaság megvonása,

amikor az állat félrehúzódik a társaitól,

és magában gubbaszt.

Lehet étvágytalanság, alvászavar,

néha depresszióra utaló
testtartás vagy hang.

Nagyon hasznos számunkra,
akik e reakciókat tanulmányozzuk,

ha össze tudjuk hasonlítani
a túlélőnek a haláleset előtti

és utáni viselkedését.

Ez ugyanis javítja
értelmezésünk pontosságát.

Két kacsa példáján keresztül
tudom ezt megvilágítani,

a nevük Harper és Kohl.

Tehát most madarakról lesz szó.

Harper és Kohl kacsamájtermelő
telepen nevelkedtek,

ahol kegyetlen bánásmódban volt részük.

A kacsamájtermelés során
kényszertáplálást alkalmaznak,

ami testi fájdalmat okozott nekik,
és mentálisan is rossz állapotban voltak.

De szerencsére megmentette őket
egy menhely New York állam északi részén.

Rendbe jöttek, és négy éven át
szoros barátságban éltek.

Gyakran felkerestek egy kis tavat
az állatmenhelynél.

Kohl lábát azonban
leküzdhetetlen fájdalom gyötörte,

és egyértelmű volt,
hogy humánus módon el kell altatni.

Ez meg is történt.

A menhely dolgozói azonban
zseniális dolgot találtak ki.

Odavitték Harpert,
hogy láthassa a barátját.

Először bökdöste a testét,

majd odabújt hozzá,

és több mint egy órán át
ott maradt mellette.

A következő heteket

nehezen viselte.

Visszajárt a kis tóhoz,
ahol együtt szoktak úszni Kohllal,

de nem akart más kacsákkal barátkozni.

Két hónapon belül ő is meghalt.

Szerencsére

nem minden gyászoló állat
végzi ilyen szomorúan.

Múlt nyáron Bostonba repültem
meglátogatni felnőtt lányomat, Sarah-t.

Férjemmel, Charlie-val mentem.

Tényleg muszáj volt
kizökkennem a munkából.

De nem bírtam megállni,
hogy ne nézzek rá a leveleimre.

Tudják, hogy van ez.

Egy lehangolt szamár volt a téma.

Antropológusként meglepett az eset,

de megtörtént, és örültem,
hogy elolvastam.

Egy Lena nevű szamár új menhelyre került

Kanadában, Alberta tartományban,

és mint az egyetlen ottani szamár

nehezen illeszkedett be.

De aztán összebarátkozott
egy idősebb, Jake nevű lóval,

és három évig elválaszthatatlanok voltak.

Az email azért jött,
mert Jake 32 éves korában

súlyosan megbetegedett,
és el kellett altatni.

Ez történt tehát.

Itt Lena látható Jake sírjánál.

Nem akart bemenni éjszakára,
nem akart bemenni enni.

Nem akart bemenni inni.

Lábával kaparta a sírt,
fájdalmas bőgést hallatott,

el sem mozdult onnan.

Erről beszélgettünk és ötleteltünk.

Mit tehetünk egy ilyen állatért?

Szóba került, hogy fontos
szerepe van az időnek,

és hogy több szeretetet,
kedvességet kapjon az emberektől,

hogy ösztönözzük a barátkozásra.

A szamár története ezen a ponton
eltért Harper kacsáétól,

mert sikerült új barátot szereznie,

és a menhely dolgozói visszajelezték,
hogy szépen alakulnak a dolgok.

A tudósok néha hormonanalízissel is

kiegészítik megfigyeléseiket.

Például egy botswanai tudóscsoport

páviánok ürülékéből vett mintát,
és két csoportot hasonlított össze.

Az egyikben olyan nőstények voltak,
akik látták, hogy támad a ragadozó,

és el is veszítettek valakit
a támadásban.

A másikban pedig olyanok,
akik látták a támadást,

de nem veszítettek el senkit.

A stresszhormon jóval magasabb volt
az első csoportban,

de most jön a lényeg:

a tudósok nem úgy említették őket,
hogy "nyugtalan páviánok",

hanem úgy, hogy "gyászoló páviánok",

részben a megfigyeléseik alapján.

Például ez az anya és lánya
szoros kötelékben éltek együtt,

de az utódot megölte egy oroszlán.

Az anyaállat félrevonult

a társas rendszerében élő barátaitól,
és hetekig magában gubbasztott –

gyászolt –

majd lassan felépült.

Tehát vannak gyászoló páviánok.

Beszél-e a tudomány egy nap
gyászoló méhekről?

Fogunk-e hallani békákról,
akiket emészt a bánat?

Nem hiszem, ehhez ugyanis az egyedeknek

nagyon szoros kapcsolatban kell állniuk.

Emellett számít a környezet
és a személyiség is.

Dokumentáltam társállataink,

kutyák és macskák gyászreakcióit,

de beszéltem olyan hölggyel is,
akit nagyon aggasztott,

hogy a kutyája nem gyászolt.

Azt mondta: "Meghalt az első kutyánk,

és a második a jelek
szerint nincs lesújtva.

Mi a baj vele?"

(Nevetés)

Miközben hallgattam, rájöttem:

ez a kutya az egyetlen állat
most a háznál,

és az ő szempontjából, ez remek pozíció.

Tehát számítanak a körülmények.

Az állatok semmi esetre sem gyászolnak

pont úgy, ahogy mi.

Nekünk van emberi alkotóképességünk.

Lefestjük, eltáncoljuk,

megírjuk a gyászunkat.

Gyászolhatunk olyan embereket is,

akikkel térben és időben
sosem találkoztunk.

Mélyen átéreztem ezt,
amikor elmentem Berlinbe,

és ott álltam a Holokauszt-emlékmű előtt.

Az állatok tehát nem úgy
gyászolnak, ahogy mi,

ám ez nem jelenti azt,
hogy a gyászuk ne lenne valódi.

Valódi a gyászuk, és nyomot hagy bennük.

Látnunk kell ezt.

Én mindkét szülőmet elvesztettem,

meghalt egy nagyon kedves barátom
fiatalon, AIDS-ben.

Bizonyára önök közül is
sokan elvesztettek már valakit.

Számomra igazi vigaszt,
megnyugvást jelentett a tudat,

hogy nem mi vagyunk
az egyetlen lények ezen a Földön,

akik szeretetet és gyászt éreznek.

Úgy gondolom, ez fontos.

Azt is gondolom,
hogy ez előbbre vihet minket

annak felismeréséhez,
hogy az állati gyász létezése

jobbá tehet minket, és segíthet,
hogy többet tegyünk értük.

Tahlequah esetében ezt már láthatjuk is,

hiszen az Egyesült Államok és Kanada
újból tárgyalásokat folytat,

hogy miként lehetne
határozottabban segíteni az orkáknak,

megakadályozni a királylazac kihalását,

és csökkenteni a vízszennyezést.

Azt is beláthatjuk,
hogyha a gyász valódi,

nagyon valószínű az a feltevés,

hogy az állatoknak sokféle érzése van.

Vizsgálhatnánk az öröm, a szomorúság,
sőt a remény képességét is.

És akkor

elkezdhetnénk másképp nézni a világot.

Nézzük a kardszárnyú delfineket:

tudjuk, hogy gyászolnak,
tudjuk, hogy érzik az életet,

és elutasíthatjuk, hogy szórakoztató
parkok kis medencéiben tartsák őket,

és mutatványokat adjanak elő
a szórakoztatásunkra.

(Taps)

Köszönöm.

Nézzük az elefántokat:
igen, ők is képesek gyászolni,

és újult erőfeszítéssel felléphetünk
a nemzetközi trófeavadászat

és orvvadászat ellen.

(Taps)

Köszönöm.

És nézzük legközelebbi rokonainkat,
a majmokat, csimpánzokat:

tudjuk, hogy gyászolnak,
hogy érzik az életet,

tehát méltatlan, hogy befogjuk őket

invazív orvosbiológiai kísérletek céljából

újra és újra.

És tudják...

(Taps)

Harper és Kohl kacsa története is
üzen nekünk valamit.

Abban segít, hogy felismerjük
az összefüggést és ráébredjünk:

az étel, amit megeszünk,
hatással van az állatok életére.

Nemcsak hizlalt májról,
és nemcsak kacsákról van szó.

Elég, ha a nagyüzemi gazdaságokban
tartott sertésekre, csirkékre,

szarvasmarhákra gondolunk.

Azt kell mondanom, a tudomány szerint
ezek az állatok is éreznek.

Minden alkalommal, amikor
növényi alapú ételt fogyasztunk,

hozzájárulunk az állatok
szenvedésének csökkentéséhez.

(Taps)

Szóval igen, hiszem,
hogy létezik gyász az állatvilágban.

Hiszem, hogy létezik állati szeretet,

és úgy gondolom, ideje felismernünk,

hogy mi, emberek nem birtokoljuk
ezeket a lényeket.

Ha ezt belátjuk,

sokkal jobb világot
teremthetünk az állatok számára,

egy boldogabb, barátságosabb világot,

és mindeközben talán
magunkat is megmenthetjük.

Köszönöm szépen.

(Taps)

Köszönöm.

(Taps)