Miért harcolok a hozzám hasonló menekültlányok oktatásáért?

Miután elmenekült a háború sújtotta Dél-Szudánból, Mary Maker biztonságra és reményre talált a kenyai Kakuma Menekülttáborban. Ifjú menekültek tanáraként fontosnak látja az oktatást az új életek kialakításában, és megerősít egy lánygenerációt, amelynek tilos volt belépni az osztályterembe.
"A háború gyermeke számára az oktatás a veszteség könnyeit átfordíthatja a béke szenvedélyévé" - állítja Mary Maker.

Nem választhatjuk meg
a születési helyünket.

Nem választhatjuk meg a szüleinket.

De megválaszthatjuk azt,
hogyan fogjuk élni az életünket.

Nem én választottam,
hogy Dél-Szudánba szülessek,

egy országba, ahol rengeteg
konfliktus van.

Nem én választottam a nevemet:

Nyiriak,

ami háborút jelent.

Mindig elutasítottam ezt a nevet,

azzal a rendszerrel együtt,
amibe beleszülettem.

A Mary nevet választottam.

Tanárként álltam már 120 diák előtt,

így ez a mostani színpad
nem hat rám ijesztően.

A diákjaim háború sújtotta
országokból jönnek.

Mind különböznek egymástól,

viszont van bennük valami közös:

elmenekültek az otthonukból azért,
hogy életben maradhassanak.

Néhányan közülük olyan szülőkhöz
tartoznak Dél-Szudánban,

akik megölik egymást,

mert különböző törzshöz tartoznak,
vagy egyszerűen csak másban hisznek.

Mások háború pusztította
afrikai országokból jönnek.

De mikor belépnek az osztályomba,
barátkozni kezdenek,

együtt sétálnak haza,

együtt oldják meg a házi feladataikat.

Nálam a gyűlölet nem engedélyezett.

A történetem olyan,
mint sok más menekülté.

Még kicsi gyerek voltam,
amikor háború tört ki.

Az apám

kiskoromban sokat volt távol,

a többi férfihoz hasonlóan tette a dolgát:

harcolt az országért.

Két felesége volt, és sok gyereke.

Anyukám második feleség volt,

16 évesen ment férjhez hozzá.

Magától értetődő volt, hiszen az édesanyám
szegény hátterű családból származott,

és nem volt más választása.

Másrészről az apám gazdag volt.

Sok marhát birtokolt.

Mindennaposak voltak a tűzharcok.

Közösségünket folyamatosan támadták.

A közösségek egymással harcoltak,
miközben vizet vittek a Nílus mentén.

De ez még nem minden.

A repülőgépekből süvítő
és ijesztő bombákat dobtak le,

amik megcsonkították az embereket.

A legszörnyűbb mégis
minden szülőnek az volt,

mikor elvitték a gyerekeiket,
és fiatal katonává változtatták.

Az én anyám lövészárkot ásott,

hamarosan teljesen berendezkedtünk benne.

De ott sem éreztük magunkat biztonságban.

Menekülnie kellett, hogy biztonságos
helyet keressen nekünk.

Négyéves voltam, a húgom kettő.

Egy hatalmas embertömeghez csatlakoztunk,

és együtt tettük meg
a napokig tartó kínzó menetelést

biztonságos helyet keresve.

Alig tudtunk megpihenni,

már ismét támadtak minket.

Emlékszem, az anyukám terhes volt,

és hol engem, hol a húgomat cipelte.

Végül átléptük a kenyai határt, igen.

De ez volt egész életem
leghosszabb utazása.

A lábam felhólyagzott.

Meglepetésünkre,

találtunk olyan családtagokat,

akik korábban ugyanide menekültek,

a Kakuma táborba.

Kérek mindenkit, hogy maradjon
csendben egy percre.

Hallják?

A csend hangját.

Nincsenek puskalövések.

Végre béke van.

Ez volt az első emlékem ebben a táborban.

Amikor kikerülünk egy háborús övezetből

egy olyan biztonságos helyre, mint Kakuma,

akkor minden megváltozik.

Alig három évig voltam ebben a táborban.

A kisgyerekkorom óta hiányolt apám

visszatért az életembe.

Elintézte, hogy nagybátyámmal együtt

Nakuruba költözzek a családunkhoz.

Ott találkoztam apám első feleségével

és féltestvéreimmel.

Beiratkoztam az iskolába.

Emlékszem az első napomra a suliban,
ismét tudtam énekelni és nevetni.

Az első egyenruháim, képzelhetik,

csodálatosak voltak.

De aztán rájöttem,

hogy nagybátyám nem tartja
helyénvalónak, hogy iskolába járjak,

egyszerűen azért, mert lány vagyok.

A fiúféltestvéreim előnyt élveztek.

"Egy lány taníttatása
időpocsékolás" – mondta.

Sokat hiányoztam az iskolából,

mert nem fizette a tandíjat.

Majd megérkezett az apám,

és elintézte, hogy bentlakásos
iskolába mehessek.

Hitet adott az elkövetkező időszakra.

"A tudás egy állat, amit le kell győznöd.

Tanulással túlélhetsz.

A tudás lesz az első társad" – mondta.

Ezekkel a szavakkal indított el utamra.

Szerencsésnek éreztem magam!

De valami hiányzott:

az anyukám.

Ő a táborban maradt,

és azóta nem láttam, hogy eljöttem onnan.

Hat hosszú év telt el nélküle.

Egyedül voltam,

éppen az iskolában,

mikor a haláláról értesültem.

Láttam sokakat életüket veszteni

Dél-Szudánban.

Hallottam szomszédoktól,

hogy elveszítették a fiaikat, a férjeiket,

gyerekeiket.

De soha nem gondoltam,
hogy ez velem is meg fog történni.

Egy hónappal korában
először meghalt a mostohaanyám,

aki jó volt hozzám,
amikor Nakuruba érkeztem.

Utána tudtam meg,
hogy négy lánygyermek után

az anyukám végül

a társadalmában dicsőséget jelentő

fiúnak adott életet:

a kisöcsémnek.

De ő is

hamar elhunyt.

A legfájóbb ebben,

hogy nem lehettem ott
az édesanyám temetésén.

Nem engedélyezték.

Azt mondták, hogy anyukám családja
nem találta megfelelőnek azt,

hogy a gyermekei, akik kivétel nélkül
lányok voltak, részt vegyenek a temetésen,

egyszerűen, mert lányok.

Sajnálkozva mondták:

"Mary, sajnáljuk,
hogy ekkora veszteség ért.

Sajnáljuk, hogy a szüleid után
nem maradtak gyerekek."

Csodálkoztam:

Akkor mi kik vagyunk?

Mi nem vagyunk gyerekek?

A közösségem felfogásában,

csak és kizárólag a fiú számít gyereknek.

Éppen ezért tudtam, hogy itt a végem.

Én voltam a legidősebb lány.

Vigyáznom kellett a testvéreimre,

és biztosítanom kellett azt,
hogy iskolába járjanak.

13 éves voltam.

Hogy oldjam ezt meg?

Visszamentem a táborba
a testvéreimre vigyázni.

Soha nem éreztem magam
ennyire szorult helyzetben.

De aztán Okoi, az egyik nénikém,
úgy döntött,

hogy magához veszi a húgaimat.

Az apám Jubából küldött nekem pénzt,
hogy visszamehessek tanulni.

A bentlakásos iskola maga volt
a mennyország, de egyben nehéz is.

Emlékszem, amikor a szülök eljöttek
meglátogatni a gyerekeiket,

és az én apám nem jött el.

Majd mikor eljött,

ugyanúgy biztatott.

Ez időben ezt mondogatta:

"Mary, te nem tévedhetsz el,

mert te vagy a húgaid jövője."

2012-ben viszont

az élet elvette az egyetlen kapaszkodóm.

Meghalt az apám.

Az osztályzataim a suliban
elkezdtek romlani,

és amikor 2015-ben ott ültem
a végső gimnáziumi vizsgáimon,

tönkretettek a gyenge eredmények.

Azt szoktam mondani a diákjaimnak:
"Ez nem a kiváló osztályzatról szól,

hanem arról, hogy a legjobbat
hozd ki magadból."

Nem ez volt a legjobb formám.

Elszánt voltam.

Vissza akarok menni, és ismét megpróbálni.

Viszont szüleim már nem voltak,

senki nem gondoskodott rólam,

senki nem fizette ki a tandíjat.

Reménytelennek éreztem magam.

De aztán az egyik legjobb barátnőm,

a gyönyörű kenyai hölgy, Esther Kaecha,

ebben a kilátástalan helyzetben
így szólt hozzám:

"Mary, erős akaratod van.

Nekem pedig van egy tervem,
és működni fog."

Mikor kilátástalan helyzetben vagyunk,
akkor bármit elfogadsunk, nem?

A terv a következő volt:
szerzett pénzt nekünk,

hogy az Anester Victory Girls
Gimnáziumba utazhassunk.

Nagyon jól emlékszem arra a napra.

Esett az eső, amikor beléptünk
az igazgatói irodába.

Remegtünk, mint két csirke,
akik el is áztak,

és csak néztünk az Igazgatóra.

"Mit akartok?" – kérdezte.

Mi pedig macskaszemekkel néztünk rá:

"Vissza akarunk jönni az iskolába."

Nos, hiszitek vagy sem,
nem csak a tandíjunkat fizette ki,

de az egyenruhánkat is,
és zsebpénzt is adott ételre.

Taps neki.

(Taps)

Mikor befejeztem
gimnáziumi tanulmányaimat,

iskolai képviselő lettem.

Az érettségi vizsgán második próbálkozásra

négyes alát kaptam. Taps.

(Taps)

Köszönöm szépen.

Köszönetet szeretnék mondani
Gatimu úrnak, az Anester Victoryban,

és az egész Anesternek,
hogy esélyt adtak nekem.

Időről időre,

a családom győzköd,
hogy menjünk férjhez a húgaimmal,

hogy legyen, aki gondoskodjon rólunk.

Mondják:

"Van egy megfelelő parti."

Utálom a tényt, hogy inkább tulajdonként
kezelnek minket, mint gyerekként.

Néha viccesen megjegyzik:

"Veszítetek piaci értéketekből

a sok tanulással."

De az igazság az,

hogy félnek a tanult nőktől
a közösségemben.

Tájékoztattam őket, hogy nem ez a célom.

Nem akarok 16 évesen szülni,
ahogy az anyám tette.

Ez nem én vagyok.

Annak ellenére,
hogy a húgaimmal szenvedünk,

mégsem változtatnánk meg felfogásunkat.

Nem akarom megismételni a történelmet.

A lányok oktatása egyenlő
és stabil társadalmakat hoz létre.

A képzett menekültek jelentik a reményt

országaik újjáépítésére valamikor.

A lányok és nők ugyanúgy
részt kell vegyenek benne,

mint a férfiak.

Nos, a családomban vannak férfiak,
akik bátorítanak a folytatásra,

a féltestvéreim: fiúk, illetve lányok.

Amikor befejeztem a gimnáziumot,

Nairobiba költöztettem a húgaimat,
ahol a mostohanővéremmel élnek.

17 ember él egy házban,

de nem kell sajnálni minket.

A legfontosabb dolog az,
hogy megfelelő oktatást kapnak.

A ma győztesei,

a tegnap vesztesei,

akik soha nem adták fel.

Ezek vagyunk mi,

testvéreimmel.

Nagyon büszke vagyok erre.

A legnagyobb befektetés az életemben

(Taps)

a húgaim taníttatása.

Az oktatás mindenkinek egyenlő
és méltányos esélyt teremt.

Személy szerint hiszem, hogy az oktatás
nem csak a tantervről szól.

Hanem a barátságról.

Arról, hogy felfedezzük tehetségünket.

Sorsunk felismeréséről.

Például sosem fogom elfelejteni
azt az örömöt,

mikor először énekeltem az iskolában,

ami azóta is a szenvedélyem.

Nem tudtam volna ezt megszerezni

sehol máshol.

Tanárként laboratóriumnak
tekintem az osztályom,

ahol nemcsak készség és tudás születik,

hanem megértés és remény is.

Vegyünk például egy fát.

Egy fa ágait le lehet vágni,

de adjunk neki vizet,
és új ágakat fog növeszteni.

A háború gyermekénél

az oktatás átalakíthatja a veszteség
könnyeit a béke szenvedélyévé.

Ez az oka, hogy soha nem adnám fel
egyetlen diákom esetében sem.

(Taps)

Az oktatás gyógyít.

Az iskolai környezet segít abban,

hogy a jövőre összpontosíts.

Vegyünk ismét egy példát:

amikor buzgón oldunk
matematikai egyenleteket,

amikor éppen verset memorizálunk,

elfelejtjük az erőszakot,
aminek tanúi voltunk otthon.

Ez adja az oktatás erejét.

Ez hozza létre itt a békét.

Kakuma tele van nyüzsgő tanulókkal.

Közel 85 000 diák
iratkozott be az itteni iskolákba,

ez a menekültek 40%-át jelenti.

Beletartoznak azok a gyerekek is,
akik éveket veszítettek a háború miatt.

Fel szeretnék tenni egy kérdést:

Ha az oktatás a remény generációjának
kialakításáról szól,

akkor miért van 120 diák
az osztálytermemben?

Az általános iskolák diákjainak miért
csak hat százaléka

jut be gimnáziumba,

mert egyszerűen nincs
több helyünk a számukra?

Miért csak egy százalék az,

aki az érettségi után egyetemre mehet?

Azzal kezdtem, hogy tanár vagyok.

De ismét diák lettem.

Márciusban Ruandába költöztem

"Bridge2Rwanda" ösztöndíj program miatt.

Ösztöndíjasokat
készítenek fel egyetemekre.

Esélyt kapnak, hogy külföldi
egyetemre járhassanak.

Tanárok irányítanak,

mit tegyek másképp.

Az emberek ismételten belém fektetnek.

Így mindenkit meg szeretnék kérni,
hogy fektessenek be fiatal menekültekbe.

Gondoljatok a fára,
amit korábban említettünk.

Mi vagyunk az a generáció, aki telepít,

a következő megöntözi,

és az utána következő nemzedék
élvezni tudja majd az árnyékot.

Ők élvezik majd a hasznát.

A leghasznosabb mindebben

a tartós tudás.

Köszönöm szépen.

(Taps)