A lányom, Malala

A pakisztáni pedagógus, Ziauddin Yousafzai arra az igazságra emlékezteti a világot, amit sokan nem akarnak meghallani: A nők és férfiak egyenlő esélyeket érdemelnek az oktatást, autonómiát, függetlenséget illetően. Saját és lánya, Malala életéről mesél, akit a tálibok 2012-ben meglőttek csak azért, mert iskolába mert járni. „Miért olyan erős a lányom?” kérdezi Yousafzai. „Mert nem szegtem szárnyát.”

Sok patriarchális és törzsi társadalomban

az apákat rendszerint a fiaikról ismerik.

Én azonban azon kevés apák egyike vagyok,

akit a lányáról ismernek,

és erre büszke is vagyok.

(Taps)

Malala kampányt indított az oktatásért,

és kiállt a jogaiért 2007-ben.

Amikor 2011-ben elismerték a törekvéseit,

és megkapta a Nemzeti Ifjúsági Békedíjat,

nagyon híres,

igen népszerű ifjú hölgy lett hazájában.

Azelőtt ő az én lányom volt,

most már én vagyok az ő apukája.

Hölgyeim és Uraim!

Ha visszatekintünk az emberiség
történelmére,

a nők története

az igazságtalanságról,

az egyenlőtlenségről,

erőszakról és kihasználásról szól.

Tudjátok,

a patriarchális társadalmakban

a kezdetektől fogva:

ha kislány jön a világra,

nem ünneplik meg a születését.

Nem fogadják szívesen,

az apja és az anyja sem.

Átjönnek a szomszédok,

akik együttéreznek az anyával,

az apának pedig senki sem gratulál.

Az anyának rettentő kellemetlen,

hogy kislánya született.

Amikor megszüli az első lánygyermeket,

az első lányt, akkor elszomorodik.

Ha megszüli a második lányt is,

meg van döbbenve,

és amikor már igazán fiút várnak,

és harmadszor is lánya születik,

úgy érzi magát, mint aki bűnt követett el.

Nemcsak az anya szenved,

hanem a kislány, az újszülött gyermek is,

miközben felnő,

ő is szenved.

Ötéves korában,

mikor iskolába kellene járnia,

otthon marad,

míg a fiútestvéreit beíratják.

12 éves koráig még úgy ahogy

jó élete lehet.

Szórakozhat,

játszhat a barátaival az utcán,

utcákon át repkedhet,

akár egy pillangó.

De amikor a tinédzserkorba lép,

és 13 éves lesz,

attól kezdve tilos hazulról elmennie,

ha nincs vele férfikísérő.

Otthona négy fala közé van zárva.

Nem szabad ember többé.

Ő maga úgymond becsületbeli kérdéssé válik

édesapja, fivérei

és családja számára.

Ha megszegi

az úgynevezett „becsületkódexet”,

akár meg is ölhetik.

Az is érdekes, hogy ez a bizonyos

„becsületkódex”

nemcsak a lány életére van hatással,

hanem ugyanúgy kihat

a család férfi tagjaira is.

Ismerek egy családot,
ahol hét lány- és egy fiúgyermek van.

Az az egy szem fiú

végigjárta a Perzsa-öböl országait,

hogy megélhetést biztosítson
a hét lánytestvérének

és a szüleinek,

mert úgy gondolja, hogy megalázó lenne,

ha a hét lánytestvére szakmát szerezne,

és eljárnának otthonról,

hogy megkeressék a kenyérre valót.

Vagyis ez a fivér

feláldozza az életét

és lánytestvérei boldogságát

az úgynevezett becsület oltárán.

Van még egy általános norma

a patriarchális társadalmakban,

amit úgy hívnak: engedelmesség.

A jó leányról úgy tartják, legyen

nagyon csendes, szerény

és igen alázatos.

Ezek a követelmények.

A példaértékű leány nagyon csendes.

Hallgasson,

és el kell fogadnia minden döntést,

amit az apja, az anyja

és az idősek meghoznak,

még akkor is, ha azok nem tetszenek neki.

Ha olyan férfihez adják hozzá,
akit nem kedvel,

vagy ha idős férjet választanak neki,

el kell fogadnia,

mert nem akarja,
hogy azt a bélyeget süssék rá,

hogy engedetlen.

Ha fiatalon adják férjhez,

el kell fogadnia.

Különben engedetlen.

És végül mi történik?

Egy költőnő szavaival élve

férjhez megy, elhálják az éjszakát,

majd számos gyereket szül.

A helyzet iróniája pedig az,

hogy ez az édesanya

ugyanazt a leckét tanítja
az engedelmességről

a lányának,

és ugyanerről a becsületről
oktatja a fiait.

Ez az ördögi kör pedig így megy tovább,
a végtelenségig.

Hölgyeim és Uraim!

Nők millióinak ezen sorsán

lehetne változtatni.

Akkor, ha másképpen gondolkodnánk.

Akkor, ha nők és férfiak
másként gondolkodnának.

Ha férfiak és nők
a törzsi és patriarchális társadalmakban,

a fejlődő országokban

felrúgnának néhány normát

a család és társadalom kapcsán.

Ha el tudnák törölni
a diszkriminatív törvényeket

ezekben az állami berendezkedésekben,

azokat, amelyek sértik a nők

alapvető emberi jogait.

Drága Testvéreim!
Amikor Malala megszületett,

életemben először,

higgyék el,

nem vagyok oda az újszülöttekért,
hogy őszinte legyek,

de amikor a szemébe néztem,

én mondom,

rettentő büszke voltam.

Már jóval a születése előtt

fontolgattam mi legyen a neve,

és hihetetlenül megigézett egy hősi,

legendás, afgán szabadságharcos.

Úgy hívták, Malalai of Maiwand.

Róla neveztem el a lányomat.

Néhány napra rá, hogy Malala,

a lányom megszületett,

az unokatestvérem

- teljesen véletlenül -

amikor látogatóba jött hozzánk,

hozott magával egy családfát,

a Yousafzai-családfát.

Megvizsgáltam a családfát,

és 300 évre visszamenőleg
ábrázolta a felmenőinket.

De amikor jobban megnéztem,
láttam, hogy mindannyian férfiak voltak.

Kezembe vettem hát egy tollat,

húztam egy vonalat a nevemtől,

és odaírtam: „Malala”.

Amikor idősebb lett a lányom,

amikor négy és fél éves lett,

beírattam az iskolámba.

Felmerülhet önökben,
hogy miért beszélek

egy lány beíratásáról.

Nos, muszáj szóvá tennem.

Mindezt természetes lehet Kanadában,

Amerikában, a fejlett országokban,

de a szegény országokban,

a patriarchális és törzsi társadalmakban

ez nagy esemény egy lány életében.

Az iskolába való felvétel azt jelenti,

hogy elismerik a személyét és a nevét.

Az iskolába való felvétel azt jelenti,

hogy belépett az álmok és

ambíciók világába,

ahol felfedezheti a lehetőségeit,

amit az élete tartogat számára.

Öt lánytestvérem van,

egyikük sem járhatott iskolába.

És meg fognak döbbenni,

de két héttel ezelőtt,

amikor a kanadai vízumhoz szükséges
papírokat töltöttem ki,

éppen a családról szóló résznél tartottam,

és nem tudtam felidézni

néhány lánytestvérem vezetéknevét.

Ennek az volt az oka,

hogy soha életemben nem láttam a nevüket

írott formában semmilyen dokumentumon.

Ez volt az oka annak,

hogy én nagyra értékeltem a lányomat.

Azon, amit édesapám nem adhatott meg
a lánytestvéreimnek,

a lányainak,

azt gondoltam,
nekem változtatnom kell.

Mindig nagyra értékeltem a lányom

intelligenciáját és ragyogó elméjét.

Biztattam, hogy üljön közénk,

amikor a barátaim átjöttek hozzánk.

Buzdítottam, hogy jöjjön el velem
különböző megbeszélésekre.

Próbáltam ezeket az értékeket

a személyiségébe plántálni.

És nem csak Malaláéba.

Megosztottam ezeket az értékeket

az iskolában, a lány és
fiú diákokkal egyaránt.

Az oktatást az egyenjogúság
eszközeként használtam.

Azt tanítottam a lányaimnak,

a lány diákjaimnak,

hogy felejtsék el az engedelmességet.

Azt tanítottam a fiú diákjaimnak,

hogy felejtsék el a kvázi-becsületről
tanultakat.

Drága Testvéreim!

Harcoltunk azért, hogy a nőknek
több joga legyen,

és küzdöttünk azért, hogy a nők

egyre nagyobb teret kapjanak
a társadalomban.

Azonban egy új jelenséggel
találtuk magunkat szemben.

Ez pusztító volt az emberi jogok,

különösen a nők jogainak szempontjából.

Úgy hívták: a tálib uralom.

Teljes mértékben elutasították

a nők részvételét

mindennemű politikai, gazdasági
és társadalmi tevékenységben.

Iskolák százai vesztek oda.

Megtiltották a lányoknak,
hogy iskolába járjanak.

Arra kényszerítették a nőket,
hogy leplet viseljenek,

és nem járhattak el a piacra.

Zenészeket hallgattattak el,

lányokat korbácsoltak,

énekeseket öltek meg.

Milliók szenvedtek,

de csak kevesen szólaltak fel.

Az volt a legrémisztőbb dolog

miközben olyan emberek vesznek körül,

akik gyilkolnak és korbácsolnak,

és Te a jogaidat kéred.

Valóban ez a legrémisztőbb.

10 éves korában

Malala felállt, és kiállt azért,
hogy neki joga van

az oktatáshoz.

Naplót vezetett a BBC-blogban,

és felajanlotta szolgálatatát

a New York Times dokumentum fimjeihez.

Minden lehetséges alkalmat megragadott
véleménye kinyilvánításhoz.

Hatalmas erővel bírt a hangja.

Egyre erősödő dallamként terjedt
szerte a világon.

Ez volt az oka annak, hogy a tálibok

nem tűrték meg a kampányát,

és 2012. október 9-én

közvetlen közelről fejbe lőtték.

Borzasztó katasztrófa volt ez a családnak
és nekem is.

A világ óriási, fekete veremmé változott.

Miközben a lányom

élet és halál között lebegett,

azt kérdeztem a feleségem fülébe súgva:

„Hibás vagyok azért, ami

a lányunkkal történt?”

Félbeszakíott:

„Kérlek, ne hibáztasd magad!

A jó ügy érdekében cselekedtél.

Kockáztattad az életed

az igazság,

a béke,

az oktatás érdekében.

A lányod pedig fellelkesülve mindettől

csatlakozott hozzád.

Mindketten a jó úton jártatok,

Isten meg fogja védeni.”

Sokat jelentett számomra ez a néhány szó,

és soha többé nem merült fel
bennem a kérdés.

Amikor Malala kórházban volt,

és szörnyű fájdalmai voltak,

borzasztóan fájt a feje,

mert kivágtak egy ideget az arcából,

sötét árny ült

a feleségem arcára.

A lányom viszont soha nem panaszkodott.

Mindig azt mondta:

„Megleszek a ferde mosolyommal

és az arcom zsibbadásával.

Rendbe fogok jönni.
Kérlek, ne aggódjatok!”

Ő nyugtatgatott

és vigasztalt bennünket.

Drága Testvéreim!

Tőle tanultuk meg, hogyan álljunk talpra

a legnehezebb időkben,

és örömömre szolgál,
hogy kijelenthetem,

annak ellenére,
hogy bálványozzák azért,

amit a gyermekek és nők jogaiért tett,

ugyanolyan, mint bármelyik 16 éves lány.

Sír, ha nincs kész a leckéje.

Veszekszik a fiútestvéreivel,

és én ennek nagyon örülök.

Az emberek azt kérdezik,

mi olyan különleges a tanításomban,

amitől Malala ilyen vakmerő,

bátor, szókimondó és határozott lett.

Azt szoktam mondani, ne azt kérdezzék,
mit tettem.

Azt kérdezzék meg, mit nem tettem.

Nem szegtem szárnyát, ez minden.

Köszönöm szépen!

(Taps)

Köszönöm! Nagyon szépen köszönöm!
Köszönöm! (Taps)