A faji előítéletek működése és visszaszorításuk módja

Az agyunk kategóriákat hoz létre, amelyek segítségével értelmezzük a világot, felismerjük a mintákat, és gyors döntéseket hozunk. Ennek a kategorizálási képességnek azonban súlyos ára van – tudattalan előítéletek képében. Ebben a jelentőségteljes előadásban Jennifer L. Eberhardt pszichológus feltárja, hogy az előítéletek hogyan veszik igazságtalanul célba a feketéket a társadalom minden szintjén – az iskolától és a közösségi médiától kezdve a rendőrségi eljárásokig és a bűntető igazságszolgáltatásig –, és kifejti, hogy ún. tapadási felületek létrehozásával tevőlegesen gátolhatjuk és kezelhetjük ezt az aggasztó problémát.

Pár ével ezelőtt

repülőgépen ültem ötéves fiammal.

A fiam nagyon izgatott volt,
hogy repülőn ülhet Anyával.

Nézegetett jobbra-balra,
mindent alaposan szemügyre vett,

és mindenkit megnézett.

Aztán meglátott egy embert, és így szólt:

"Nini, az a bácsi úgy néz ki, mint Apa!"

Ránéztem a férfira,

és egy kicsit sem hasonlított a férjemre,

a legkevésbé sem.

Aztán körbenéztem a gépen,

és rájöttem, hogy ő volt az egyetlen
fekete férfi a fedélzeten.

Ekkor arra gondoltam:

"Na, jó.

Egy kicsit el kell beszélgetnem
a fiammal arról,

hogy nem minden fekete hasonlít egymásra."

A fiam rám nézett, és így szólt hozzám:

"Remélem, nem téríti el a repülőt."

Erre én: "Micsoda? Mit mondtál?"

Mire ő: "Hát, remélem,
hogy a bácsi nem téríti el a repülőt."

Erre én: "De hát miért mondod ezt?

Tudod jól, hogy Apa sem
szokott repülőt eltéríteni."

Erre ő: "Hát igen, igen, igen, tudom."

Mire én: "Mégis, miért mondtad ezt?"

Rám nézett egészen szomorú arccal,

és így szólt:

"Nem tudom, miért mondtam.

Nem tudom, miért gondoltam."

Ilyen súlyos faji rétegződésben élünk,

hogy még egy ötéves is megmondja,
milyen történéseket tételezzünk fel,

még akkor is, ha nincs is gonosztevő,

és nincs látható gyűlölet sem.

A feketék és a bűnözés összekapcsolása

befurakodott az ötéves fiam fejébe.

Befurakodik minden gyerek fejébe,

és mindannyiunk fejébe.

A gondolkodásunkat befolyásolják

a világban látható a faji különbségek,

és azok a narratívák, amelyekből
értelmezzük a látható különbségeket:

"Azok az emberek bűnözők."

"Azok az emberek erőszakosak."

"Azoktól az emberektől félni kell."

A kutatócsoportunk a laborban
különböző embereknek arcokat mutatott,

és azt állapítottuk meg,

hogy a fekete arcok felmutatása után
a fegyverekről készült homályos képeket

tisztábban és gyorsabban
észlelték az alanyok.

Az előítéletek nemcsak azt
befolyásolhatják, amit látunk,

hanem azt is, hogy hova nézünk.

Kiderült, hogy ha az embereket
arra buzdítjuk,

hogy gondoljanak erőszakos bűntettre,
akkor egy fekete arcra néznek,

és elfordulnak a fehér arcoktól.

Ha rendőröket arra kérünk,
hogy elfogásra, lövöldözésre

és letartóztatásra gondoljanak,

az is azt eredményezi, hogy tekintetüket
fekete arcokra irányítják.

Az előítéletek minden szempontból mérgezik
az igazságszolgáltatási rendszerünket.

A halálra ítélhető vádlottak
adatállományát vizsgálva arra jutottunk,

hogy ha valaki feketébb bőrű,

akkor kétszeres esélye van
a halálbüntetésre,

legalábbis ha az áldozata fehér volt.

Ez jelentőségteljes eredmény,

habár a változók között
szerepelt a bűntett súlyossága,

és a vádlott esetleges vonzó megjelenése.

De bármilyen szemponttal
bővítettük a vizsgálatot,

azt találtuk,

hogy a feketéket feketeségükkel
arányosan büntették:

minél feketébbek,

annál inkább halált érdemelnek.

Az előítéletek azt is befolyásolják,
hogyan fegyelmezik a tanárok a tanulókat.

A kollégáimmal azt állapítottuk meg,
hogy a tanárokban megvan az igény arra,

hogy egy fekete felső tagozatos diákot
keményebben fegyelmezzenek,

mint egy fehér diákot

ugyanazért az ismételt szabályszegésért.

Egy közelmúltbeli tanulmányban
azt állapítottuk meg,

hogy a fekete diákokat
csoportként kezelik a tanárok,

a fehéreket viszont egyénként.

Ha pl. egy fekete diák rosszul viselkedik,

majd pár nap múlva egy másik
fekete tanuló is rosszul viselkedik,

a tanár a második fekete
tanulóra már úgy reagál,

mintha kétszer viselkedett volna rosszul.

Olyan ez, mintha az egyik gyerek vétkei

rárakódnának a másikéra.

Kategóriákat hozunk létre,
hogy értelmezzük a világot,

hogy valamiféle rendszert
és következetességet teremtsünk

a minket folyton bombázó ingerekben.

A kategorizálás és az általa
elültetett előítéletek segítségével

az agyunk gyorsabban
és hatékonyabban alkothat ítéletet,

amit már ösztönösen teszünk,
a mintáinkra alapozva,

és úgy tűnik, hogy ezek kiszámíthatók.

Az általunk teremtett kategóriák lehetővé
teszik, hogy gyors döntéseket hozzunk,

ugyanakkor megerősítik előítéleteinket is.

Tehát pont azok a dolgok,
amelyek segítenek megérteni a világot,

elvakulttá is tehetnek minket.

Erőfeszítés nélkül hozhatunk döntéseket,

súrlódásmentesen.

Mégis súlyos áldozatot követelnek.

Akkor hát mit tehetünk?

Mindannyian ki vagyunk
szolgáltatva az előítéleteknek,

de nem mindig cselekszünk előítéletesen.

Vannak bizonyos körülmények,
amelyek felkeltik az előítéleteket,

más körülmények pedig tompítják őket.

Hadd mondjak egy példát!

Sokan ismerik a Nextdoor
nevű technológiai vállalatot.

Az a célja, hogy erősebb, egészségesebb,
biztonságosabb lakókörnyezetet teremtsen.

Ennek érdekében online teret hoztak létre,

ahova csatlakozhatnak egy környék lakói,
és tájékoztathatják egymást.

A Nextdoor azonban idővel rájött,

hogy a faji profilalkotással
van egy kis gond.

Egy tipikus eset,

amikor az emberek kinéznek az ablakon,

és meglátnak egy feketét
az amúgy fehérek lakta környéken,

és egyből azt az ítéletet alkotják,
hogy az illető rosszban sántikál,

még akkor is, ha semmi
nem utal bűncselekményre.

Az online térben tanúsított
viselkedésünk számos jellemzője

annak a leképeződése,
ahogy a való világban viselkedünk.

De semmiképpen sem akarunk olyan
könnyen használható rendszert létrehozni,

amely felerősítheti az előítéleteket,
és elmélyítheti a faji különbségeket,

ahelyett hogy lebontaná őket.

Ezért a Nextdoor társalapítója
felkeresett többek között engem,

hogy találjuk ki, mit tehetnének.

Rájöttek, hogy a faji profilalkotás
mérséklése érdekében a platformon

nagyobb "tapadási felületet"
kell kialakítaniuk,

vagyis le kell lassítaniuk az embereket.

Ezért a Nextdoornak döntenie kellett,

és minden nyomás ellenére úgy döntöttek,

hogy növelik a "tapadási felületet".

Ehhez egyszerű ellenőrzőlistát
helyeztek el az oldalon.

Három tétel szerepelt rajta.

Először azt kérték a felhasználóktól,
hogy egy pillanatra álljanak meg,

és tegyék fel a kérdést: "Mit csinált
ez az ember, amitől gyanússá vált?"

A "fekete ember" kategória
nem indok a gyanúra.

Másodszor, megkérték a felhasználókat,
hogy írják le az illető külső vonásait,

de nem egyszerűen csak
a fajukat és a nemüket.

Végül pedig, észrevették,

hogy sokan nyilván nem tudják,
hogy mit jelent a faji profilalkotás,

és azt sem, hogy ebben ők is érintettek.

Ezért a Nextdoor definíciót
állított össze számukra,

és közölte velük, hogy mi szigorúan tilos.

Önök is ismerik a feliratokat
a reptereken és a metróállomásokon:

"Ha látsz valamit, mondj is valamit!"

A Nextdoor ezt módosította:

"Ha látsz valami gyanúsat,

mondj valami konkrétat."

Ezt az embereket lelassító
stratégiát alkalmazva

a Nextdoornak sikerült 75%-kal
visszaszorítania a faji profilalkotást.

Az emberek gyakran azt mondják nekem:

"Nem növelhetjük a »tapadási felületet«
minden helyzetben, minden kontextusban,

és főleg olyanok esetében,
akik villámgyorsan döntenek."

Kiderült azonban,

hogy több helyzetben növelhetjük
a "tapadási felületet", mint hinnénk.

Együtt dolgoztam az oaklandi rendőrséggel

Kaliforniában.

Kollégáimmal segítettünk
csökkenteni a rendőrségnek

azoknak az igazoltatott
embereknek a számát,

akik nem követtek el
komoly bűncselekményt.

Ezt úgy értük el, hogy arra
ösztönöztük a rendőröket,

hogy minden egyes igazoltatás előtt
tegyenek fel maguknak egy kérdést:

"Ezt az igazoltatást az értelem vezérli?

Igen vagy nem?"

Más szóval:

van olyan előzetes információm,

amely a személyt konkrét bűntetthez köti?

Az, hogy ez a kérdés szerepel az űrlapon,

amelyet igazoltatáskor
kitöltenek a rendőrök,

lelassítja őket, megállnak
egy pillanatra, és elgondolkoznak:

"Miért fontolgatom
e személy feltartóztatását?"

2017-ben, mielőtt kibővítettük
az űrlapot ezzel az értelmező kérdéssel,

kb. 32 000 esetben igazoltattak
a városban a rendőrök.

A következő évben, ennek
a kérdésnek a feltevésével

ez visszaesett 19 000 igazoltatásra.

Csak az afroamerikaiak
igazoltatása 43%-kal csökkent.

A kevesebb fekete igazoltatásától
nem lett veszélyesebb a város.

A bűnözési ráta valójában
egyre jobban csökkent,

és a város mindenki számára
biztonságosabbá vált.

Vagyis az egyik megoldás az lehet, hogy
csökkentjük a felesleges igazoltatásokat.

A másik, hogy javítunk

a rendőrségi igazoltatások színvonalán.

A technológia a segítségünkre lehet ebben.

George Floyd haláláról azért tudunk,

mert azoknál, akik a segítségére
akartak sietni, volt kamerás telefon,

így felvették azt a rettenetes,
halálos találkozást a rendőrökkel.

Van mindenféle technikánk,
melyeket nem hasznosítunk.

A rendőrségnek szerte az országban

kötelező testkamerát viselnie,

hogy ne csak a szélsőséges és szörnyű
összetűzésekről készüljön felvétel,

hanem a mindennapos beavatkozásokról is.

Egy interdiszciplináris csapattal

Stanfordban gépi tanulási technikákat
kezdtünk használni,

hogy nagy számban elemezhessünk
különféle csetepatékat.

Az volt a célunk, hogy jobban megértsük,
mi zajlik egy rutin közúti ellenőrzéskor.

Azt állapítottuk meg,

hogy a rendőrök még akkor is,
amikor professzionálisan viselkednek,

a fekete sofőrökkel kevesebb
tisztelettel beszélnek, mint a fehérekkel.

Igazából már pusztán a rendőrök
által használt szavakból is

előre meg tudtuk mondani, hogy fekete
vagy fehér sofőrrel beszélnek-e.

Az a baj, hogy e kamerafelvételek zömét

nem használja fel a rendőrség arra,

hogy megtudja, mi folyik az utcákon,

vagy hogy továbbképezze a rendőröket.

És ez gyalázat.

Hogyan lesz egy rutinellenőrzésből
halálos összetűzés?

Hogy történt ez George Floyd esetében?

Hogy történt ez más esetekben?

Amikor a legidősebb fiam 16 éves volt,

észrevette, hogy mikor a fehérek ránéznek,

félelmet éreznek.

Azt mondta, a lift a legrosszabb.

Amikor az ajtók bezárulnak,

az emberek csapdába esnek
az apró helyiségben olyasvalakivel,

akiről azt tanították nekik,
hogy veszélyt jelenthet.

A fiam érzi ezt a feszengést,

és mosolyog, hogy megnyugtassa őket,

és oldja a félelmüket.

Amikor beszél,

a testük ellazul.

Könnyebben lélegeznek.

Örömöt lelnek a hanglejtésében,

a kifejezésmódjában, a szóhasználatában.

Úgy beszél, mint egy közülük.

Régen azt hittem, hogy a fiam született
extrovertált személyiség, mint az apja.

Abban a pillanatban, annál
a beszélgetésnél viszont rájöttem,

hogy a mosolya nem azt jelentette,
hogy kapcsolatot akar teremteni

idegen emberekkel.

Ez volt a talizmánja,
amellyel megvédte magát,

túlélési taktika, amelyet a sok ezer
liftezés során fejlesztett tökélyre.

Megtanulta, hogyan szokjon hozzá
a feszültséghez, amelyet bőrszíne vált ki,

és amely veszélybe sodorta az életét.

Tudjuk, hogy az agy
huzalozva van az előítéletekre,

aminek pl. úgy szabhatunk gátat,
ha megállunk, és elgondolkodunk azon,

hogy milyen bizonyítékai
vannak a feltevéseinknek.

Fel kell tennünk magunknak a kérdést:

Milyen feltevésekkel lépünk be egy liftbe?

Vagy szállunk repülőre?

Hogyan tudatosíthatjuk magunkban
a tudattalan előítéleteinket?

Kinek a biztonságát
szolgálják ezek a feltevések?

Kit sodornak veszélybe?

Amíg nem tesszük fel ezeket a kérdéseket,

és nem ragaszkodunk ahhoz,
hogy iskolák, bíróságok, a rendőrség

és más intézmények is
feltegyék e kérdéseket,

addig az előítéleteink

továbbra is elvakíthatnak.

Ez esetben pedig

egyikünk sincs igazán biztonságban.

Köszönöm.