A párkapcsolat nehéz dolog, de miért?

A párkapcsolat nehéz dolog. De mi van, ha ez nem önön vagy párján, nem a szexen, pénzen, vagy éppen azon múlik, ki szedi fel a zoknikat? Mi van, ha az ok sokkal egyszerűbb ennél?
Ebben a beszédben Stan Tatkin párkapcsolati szakértő az idegtudomány szempontjából fedi fel, miért veszekszünk, és hogyan adhatunk még egy küzdelmes esélyt a kapcsolatunknak.
Stan Tatkin a pszichológia doktora, házasság- és családterapeuta, klinikus, kutató, tanár és a Párterápia Pszichobiológiai Megközelítésének (PACT) kifejlesztője.
A kaliforniai Calabasasban működő klinikai praxisában az elmúlt 15 évben arra specializálódott, hogy olyan pároknak és egyedülállóknak segítsen, akik párkapcsolatban szeretnének élni. Ő és felesége, Tracey Boldemann-Tatkin azzal a céllal hozta létre a PACT Intézetet, hogy olyan további pszichoterapeutákat képezzenek, akik ezt a módszert alkalmazzák klinikai praxisukban.

Ezt az előadást egy TEDx rendezvényen rögzítették, amelyet a TED konferenciák formájában, de tőlük függetlenül egy helyi közösség szervezett. Bővebben: http://ted.com/tedx

A párkapcsolat nehéz dolog.

Ezt mindenki tudja.

A legtöbb ember azt hiszi,

ennek az oka pénz, szex, gyerekek,
munka, vagy hogy ki szedi fel a zoknikat.

Vannak, akik azt gondolják,

egyszerűen nem illenek egymáshoz,

nincs elég közös dolog bennük.

Nézzék, ez nem csak önökön,
vagy a társukon múlik.

Tulajdonképpen nincs bonyolultabb dolog
ezen a bolygón, mint egy másik személy.

Gondolkozzanak el ezen!

Bonyolultak vagyunk,

mindannyian úgy kezdünk új kapcsolatba,
hogy közvetlenségre vágyunk,

de ugyanakkor mindannyian magunkkal hozunk
egy jó adag feloldatlan, fájdalmas élményt

korábbi párkapcsolatainkból.

A szerelem és a munka közül

a szerelem messze
komplexebb és kihívásokkal telibb.

Ennek okai közül a legtöbb automatikus
neurobiológiai reflexeinken alapul.

Hadd magyarázzam ezt el!

Kezdjük a díszes agykérgükkel,
a magas kérgi területekkel.

Az egyszerűség kedvéért
nevezzük őket követeknek.

Az önök követei nagyon
okosak, megfontoltak, de lassúak,

egyúttal költséges a használatuk.

Nagyon jók a tervezésben, előrejelzésben,
szervezésben, megfogalmazásban,

és ha fogalmazhatok őszintén,
nagyon jók a hantázásban.

(Nevetés)

Amikor logikát és okokat keresnek,
gondoljanak a követekre.

Az agy kéreg alatti területei,
nevezzük őket primitíveknek,

gyorsak, memóriaalapúak, automatikusak
és alacsony ráfordítással működtethetők.

Szerepük van a szerelem és a szex során,
de a fenyegetettség érzékelésében is,

mikor kiszűrni igyekeznek a veszélyes
arcokat, hangokat, gesztusokat,

mozdulatokat, illetve szavakat
és kifejezéseket is.

Ha arról döntenek küzdelem vagy menekülés,
gondoljanak a primitívekre.

A primitíveknek köszönhetően a napjaik
99 százaléka tökéletesen automatikus.

A követeink imádják az újdonságokat,

de kénytelenek átengedni
az új dolgokat a primitíveknek,

az erőforrások megőrzése érdekében.

Nem tudják úgy élni a napjaikat,
hogy a követeik gőzerővel dolgoznak,

kisülne az agyuk.

Így a primitívek az ún. eljárási
memóriát alkalmazzák,

ez más néven a testi memória,
és a következőképp működik:

tegyük fel, hogy biciklizni tanulnak.

Eleinte a primitívek és a követek
teljes gőzzel tanulják az új képességet,

de hamarosan a primitívek
automatizálni fogják a biciklizést,

így a követekre nem igazán lesz szükség.

Az eljárási memóriába kerül a tudás.

Elég ügyes, ugye?

Ha szerelmesek lesznek valakibe,
az agyuk beindul,

tudni akarnak mindent a másikról.

Meg akarják érinteni, ízlelni,
szagolni, nem tudnak betelni vele.

Drog hatása alatt vannak.

(Nevetés)

A természet drogjai, nem olyanok!

Dopamin, hogy többet akarjanak,

noradrenalin az összpontosítás
és figyelem érdekében,

tesztoszteron, tudják, miért,

és egy csepp szerotonin,
hogy kitartóak és megszállottak legyenek.

Neurokémiai értelemben véve
függővé válnak.

Minden idejüket együtt töltik,
hetekig, hónapokig.

Elkezdik komolyan gondolni,
és itt kezdődik a móka,

hiszen hamarosan az agyuk
automatizálja az új személyt

és társuk agya is automatizálja önöket.

Ennek így kell lennie,

ezt teszi az agy annak érdekében,
hogy működhessen.

Ez vezet ahhoz, hogy a párkapcsolatot
sokkal könnyebbnek érzik,

és ahhoz is hozzásegíti önöket,
hogy elkövessék az első nagy hibáikat,

hiszen azt gondolják, már ismerik egymást,

így már nem kell figyelniük,
nem lesznek többé teljesen jelen.

A primitívek az eljárási
memóriára támaszkodnak,

így működtetik a párkapcsolatot,

s ez a memória tartalmaz
mindent és mindenkit,

aki és ami érzelmi jelentőséggel bír
az életükben.

Az önök primitív agya úgy fogja olvasni

társuk gondolatait, érzéseit s szándékait,
hogy közben memórialencsét alkalmaz.

Ez körülbelül így működik:

"Miért nézel így rám?"

"Nem nézek sehogy."

"Miért beszélsz velem ilyen hangnemben?"

"Milyen hangnemben?"

"Fejezd be!"
"Mit?"

"Ezt."
"Mit?!"

Így hangzik, mikor két idegrendszer
csütörtököt mond,

és ez része a természetünknek.

(Nevetés)

Meg fog történni,
és problémát fog jelenteni,

amennyiben nem értik
az agyuk automatizmusát.

Párterapeutaként

azt mondhatom, a veszekedések
önmagukban elkerülhetetlenek.

Nincs párkapcsolat konfliktus nélkül.

Valójában, ha konfliktuskerülők,

meg fogják ijeszteni társukat.

A valódi probléma nem az, ha veszekednek.

Az a gond, ha egyikőjük vagy mindketten
a kapcsolat elhagyásával riogatnak.

Egy párkapcsolat túl tudja
élni a veszekedést,

de nem tudja túlélni
a biztonságérzet elvesztését.

A kommunikáció, memória
és észlelés mind veszélyt jelez.

Az emberi kommunikáció,
még jobb napokon is borzasztó.

Leginkább félreértjük egymást
az esetek nagy részében.

Amikor jól érezzük magunkat,
nem foglalkozunk ezzel sokat,

amikor azonban rosszul vagyunk,
rengeteget törődünk vele.

(Nevetés)

Amikor növekszik a stressz, az emberi
kommunikáció sokkal rosszabb lesz.

A memória megbízhatatlan.

Emberek, a memória pontatlan,

vitában, hogy kinek a memóriája
jobb, valószínűleg mindkét fél téved.

Az észlelés olyan, mint egy torz tükör.

A percepcióik folyamatosan változnak

az elmeállapot és memória függvényében.

Folyamatosan megtréfálják önöket.

Ha feltételezzük,

hogy a kommunikációnk, memóriánk,
percepcióink a valódi igazságot tükrözik,

az önhittség, ami bajba juttat bennünket.

Mielőtt továbblépnénk, szeretném
tisztázni a fenyegetettség kérdését:

ha bántalmazó kapcsolatban élnek,
ki kell lépniük abból.

Most nem a nagybetűs fenyegetettségre
gondolok, csak a kisbetűsre,

arra a típusra, amivel nap mint nap
meg kell birkóznunk,

amikor egymásnak feszülünk és veszekszünk.

De miért fajulnak el a veszekedéseink?

Azért, mert a valós idő túl gyors,

és amikor fenyegetve érezzük magunkat,
cselekszünk, a primitíveinkkel tesszük.

A követeinknek valójában fogalmuk
sincs, hogyan kerültünk ebbe a helyzetbe.

Ez mondatja velünk: "Fogd be!"

(Nevetés)

"Igazam van, a fenébe is!"

ez aztán nagyon jól hangzik, amikor
a saját igazamat akarom bizonyítani.

(Nevetés)

Fogalmuk sincs, miről beszélnek,

(Nevetés)

de olyan magabiztosnak tűnnek.

(Nevetés)

Szeretném kiemelni
a dolog szórakoztató részét.

Mivel mindannyian szó szerint magukkal
cipelik a neurobiológiai laborjukat

bárhova mennek is,

ezt a néhány kísérletet elvégezhetik
otthonuk kényelmében:

legközelebb, amikor a párkapcsolat
pillanatai feszültté válnak,

változtassák meg a helyzetüket,

forduljanak szemtől szembe,
és figyeljék, hogy mi történik.

Egyébként,

ha hajlamosak sokat veszekedni az autóban,

az amiatt van, mert egymás mellett
helyezkednek el, és rápillantanak.

A pillantás önmaga is
fenyegetéskiváltó inger,

emiatt soha nem érdemes autóban,
vagy telefonon veszekedni,

ahogy ímélben és szöveges üzenetben sem.

Vizuális lények vagyunk,
és szükségünk van szemünkre

annak érdekében, hogy szabályozzuk
egymás idegrendszerét.

Szeretném, ha megértenék,
hogy amiről itt beszélek,

mindenkivel megtörténik,
függetlenül a személyiségtől,

korábbi élményektől, párkapcsolati
tapasztalatoktól, traumáktól.

Nincsenek ördögök vagy angyalok,

képesek vagyunk fenyegetővé válni
még azokkal szemben is, akiket szeretünk,

és képesek vagyunk óriási
tévedéseket és hibákat elkövetni

a kommunikáció, memória
és percepció terén,

mindannyian.

A döntés, miszerint párkapcsolatba lépünk,

az elhatározás,
hogy elkötelezzük magunkat –

szerető, biztonságos működésre –,

azt jelenti, hogy együtt vagyunk
a lövészárokban,

és megvédjük egymást
a körülöttünk lévő veszélyektől.

Nem csak arról van szó,
hogy közös úton járunk.

Számítanunk kell egymásra.

Túl sok kapcsolatot láttam,
ami idő előtt véget ért,

mert az emberek nem értik meg
azt az egyszerű elgondolást:

a legfontosabb dolgunk,
hogy megvédjük egymást,

és biztonságérzetet nyújtsunk egymásnak.

A világ egy veszélyes hely,
mindig is az volt,

és jelenleg egy kicsit ijesztő.

Ha mi nem védjük meg egymást,
akkor ki fog?

Köszönöm, és sok sikert kívánok
a párkapcsolataikhoz!

(Taps)