Janine Shepherd: A test lehet sérült, de a lélek ép marad

Janine Sheperd, sífutó olimpiai éremről álmodott, de az álom végleg összetört, amikor egy edzés során egy teherautó elütötte. Egy megrázó történetet oszt meg velünk az emberben rejlő gyógyító erőforrásokról. Üzenete: nem a tested vagy, és régi álmaid feladása lehetőséget ad új álmaid szárnyalására.

Az élet a lehetőségek megteremtéséről,

kihasználásáról szól, s ez számomra

az Olimpia-álom volt:

ez határozott meg, ez volt a boldogságom.

Sífutóként az ausztrál sícsapattal

a Téli Olimpiára készülve,

a csapattársaimmal bicikliztem egy edzésen.

A Sydneytől nyugatra fekvő

csodálatos Blue Mountains felé tartottunk

egy szép őszi napon:

sütött a nap, érződött az eukaliptusz illata, és volt egy álom.

Az élet szép volt.

Már öt és fél órája bicikliztünk,

mikor a kedvenc részemhez értünk,

a hegyekhez -- mert imádtam a hegyeket.

Felálltam a nyeregből, elkezdtem taposni

a pedált, s ahogy beszívtam a hideg hegyi levegőt,

éreztem, hogy égeti a tüdőmet,

arcomat a Nap felé fordítottam,

és akkor hirtelen minden elsötétült.

Hol vagyok? Mi történt?

A testemet fájdalom járta át.

Elütött egy túl gyorsan hajtó teherautó

csupán 10 perccel a bicikliutunk vége előtt.

A baleset helyszínéről mentőhelikopterrel

szállítottak Sydneybe, egy nagy gerincsebészetre.

Kiterjedt és életveszélyes sérüléseim voltak.

Eltört a nyakam és a hátam hat ponton.

Öt bordám tört el a bal oldalon,

eltört a jobb kezem, eltört a kulcscsontom,

és néhány csont a lábaimban is.

Az egész jobb oldalam szétnyílt, és telement sóderrel.

A fejbőröm szétnyílt elöl, hátracsúszott,

kilátszott alóla a koponyám.

Feji és belső sérüléseim voltak,

rengeteg vért vesztettem. Tulajdonképpen, körülbelül 5 liter

vért vesztettem. Egy hozzám hasonló méretű emberben nincs is sokkal több.

Mire a helikopter megérkezett a Prince Henry Kórházba, Sydneybe,

a vérnyomásom 40/0 volt.

Nagyon rossz napom volt. (Nevetés)

10 napig két dimenzió között lebegtem.

Tudatában voltam annak, hogy a testemben vagyok,

de a testemen kívül is voltam, fentről néztem magam,

mintha az egész valaki mással történne.

Miért akarnék visszamenni egy ennyire tönkrement testbe?

De egy hang egyfolytában így szólt hozzám: "Tarts ki, maradj velem!"

"Nem. Ez túl nehéz."

"Gyere, ez a mi nagy lehetőségünk!"

"Nem! Tönkrement a testem, már nem tudom használni!"

"Szedd össze magad! Megcsináljuk! Együtt meg tudjuk csinálni!"

Válaszúthoz érkeztem.

Tudtam, hogy ha nem térek vissza a testembe, akkor örökre el kell hagyjam ezt a világot.

Életem harca volt.

Tíz nap után úgy döntöttem, visszatérek a testembe,

és a belső vérzés abbamaradt.

A következő kérdés az volt, hogy tudok-e majd újra járni,

mert deréktól lefelé lebénultam.

Azt mondták a szüleimnek, hogy a nyaki törés stabil törés volt,

de a hátam teljesen szétzúzódott.

Az L1-es csigolya úgy nézett ki, mint egy

széttaposott mogyorószem, ezer darabra morzsolva.

Operálni kellett.

Bementek, rátettek egy babzsákra,

és szó szerint félbevágtak.

Az egyik sebem az egész testemet körbeéri.

Kiszedtek annyi törött csontot, amennyit csak tudtak

a gerincvelőmből.

Kivették két törött bordámat, és újra felépítették az L1-es csigolyát.

Újra összerakták. Egy másik törött bordát is kivettek.

Összeolvasztották a T12-est, L1-es és L2-est,

majd összevarrtak. Egy óráig tartott maga a varrás.

Az intenzíven ébredtem, és az orvosok

nagyon örültek az operáció sikerének, mert

az egyik nagylábujjamat végre tudtam mozgatni.

Én meg azt gondoltam: "Az jó, mert megyek az Olimpiára!"

(Nevetés)

Fogalmam sem volt. Ez olyan dolog,

ami másokkal szokott megtörténni. Velem? Soha.

De akkor odajött hozzám az orvos és azt mondta:

"Janine, az operáció sikerült, kivettünk

annyi csontot a gerincvelődből, amennyit csak tudtunk,

de a sérülés maradandó.

A központi idegrendszer idegeit érinti, erre nincs gyógymód.

Részleges bénulásod van,

az összes vele járó sérüléssel.

Deréktól lefelé megszűnt az érzékelésed, és a legjobb

esetben is csak 10-20%-a térhet vissza.

A belső sérülések életed végéig megmaradnak.

Folyamatosan katétert kell használnod majd,

és legfeljebb támasz és járókeret segítségével tudsz majd újra járni."

Majd hozzátette: "Janine,

át kell gondolnod az életedet,

mert soha többé nem fogod tudni azokat a dolgokat csinálni, amiket eddig."

Próbáltam felfogni, amit mond.

Sportoló vagyok. Ez mindenem, csak ezt csináltam eddig,

ha ezt nem tudom folytatni, akkor mihez kezdjek?

Magamnak pedig ezt a kérdést tettem fel: Ha nem tudom folytatni,

akkor ki vagyok én?

Az intenzívről az akut gerincosztályra vittek.

Egy vékony, kemény gerincágyon feküdtem.

Nem tudtam mozgatni a lábaimat. Szoros harisnya volt rajtam,

hogy ne alakuljanak ki vérrögök.

Egyik karom gipszben volt, a másikban infúzió.

Nyakmerevítő volt rajtam, homokzsákok a fejem két oldalán,

s egy tükrön keresztül láttam a világot,

ami a fejem felett volt felfüggesztve.

Öt másik ember volt még azon az osztályon,

és az volt a fantasztikus, hogy mivel mind

mozdulatlanul feküdtünk, nem tudtuk, hogyan néz ki a másik.

Mennyire fantasztikus! Hányszor van alkalmunk az életben

barátokat szerezni előítéletek nélkül,

csupán a lélekre alapozva?

Nem voltak felületes beszélgetések,

megosztottuk legbelsőbb gondolatainkat, félelmeinket,

és a kórház utáni élet reményeit.

Emlékszem, egyik este bejött az egyik ápoló,

Jonathan, egy rakás szívószállal.

Mindegyikünkre letett egy adagot és azt mondta:

"Kezdjétek összefűzni őket."

Hát, mivel nem nagyon akadt egyéb tennivaló arrafelé, hozzáláttunk.

Mikor végeztünk, csendben körbejárt,

és összeillesztette a szívószálak végeit,

mire az egész egy nagy kört alkotott az egész szobán keresztül, és azt mondta:

"OK, mindenki fogja a szívószálait."

Úgy is tettünk. "Jó. Most mind összekapcsolódtunk." - mondta.

És ahogy együtt tartottuk és lélegeztünk,

tudtuk, hogy nem vagyunk egyedül ezen az úton.

A gerincosztályon még bénultan fekve is

voltak olyan hihetetlenül mély és gazdag,

igazi összetartozásról szóló pillanatok,

amilyeneket soha nem éltem át azelőtt.

Mind tudtuk, hogy amikor elhagyjuk a kórházat,

már sosem leszünk ugyanazok.

Hat hónap múlva ideje volt hazamennem.

Emlékszem, amikor Apu kigurított a tolószékemben,

gipszbe csomagolva,

és először éreztem a napsütést az arcomon.

Beszívtam a melegét, és azt gondoltam,

hogy tudtam ezt eddig megszokottnak tekinteni?

Hihetetlenül hálásnak éreztem magam az életemért.

De mielőtt elhagytam volna a kórházat, a főnővér

figyelmeztetett: "Janine, szeretném, ha felkészülnél arra,

ami történni fog, ha hazaérsz."

"Mire?" - kérdeztem.

"Depressziós leszel." - válaszolta.

"Én ugyan nem, én vagyok Janine, a Gép!" - válaszoltam,

mert ez volt a becenevem.

Azt mondta: "De bizony, mindenkivel ez történik.

A gerincrészlegen ez normális.

Tolószékben vagy, ez normális.

De ha hazaérsz, rájössz,

milyen más lesz az élet."

Hazaértem, és valami tényleg történt.

Rájöttem, hogy Sam nővérnek igaza volt.

Tényleg depressziós lettem.

Tolószékben voltam, nem éreztem semmit deréktól lefelé,

katéter lógott ki belőlem, nem tudtam járni.

Rengeteget fogytam a kórházban,

36 kiló voltam ekkor.

Fel akartam adni.

Nem akartam semmi mást, csak felvenni a futócipőmet, és kirohanni az ajtón.

A régi életemet akartam. Vissza akartam kapni a testemet.

Emlékszem, Anyu egyszer az ágyam végén ült,

és azt kérdezte: "Vajon egyszer megint szép lesz az élet?"

Én azt gondoltam: "Hogyan is lehetne? Mindent elvesztettem,

ami számított, mindent, amiért dolgoztam...

Oda az egész."

Azt kérdezgettem: "Miért én? Miért én?"

Eszembe jutottak a barátaim,

akik még mindig a gerincosztályon voltak.

Különösen Maria.

Mariát autóbaleset érte, és arra a hírre ébredt

a 16. születésnapján, hogy teljesen lebénult,

nem tudott mozogni nyaktól lefelé,

a hangszálai is megsérültek, így beszélni sem tudott.

"Mellette fogunk elhelyezni,

szerintünk jót tesz majd neki," - mondták.

Aggódtam. Nem tudtam, hogyan fogok reagálni arra,

hogy mellékerülök.

Tudtam, hogy kihívás lesz, de tulajdonképpen áldásnak bizonyult,

mert Maria mindig mosolygott.

Mindig boldog volt, és amikor újra tudott beszélni,

-- bár nehezen lehetett érteni, -- akkor sem panaszkodott soha. Egyszer sem.

Hogyan tudott ilyen szinten elfogadni mindent?

Rájöttem, hogy nem csak az én életemről van szó.

Magáról az életről van szó. Ez nem csak az én fájdalmam,

hanem mindenki fájdalma. Majd rájöttem, ahogy korábban is,

hogy van választásom. Harcolok tovább,

vagy elengedem az egészet, és elfogadom nem csak a testem,

hanem az életkörülményeimet is.

Nem kérdeztem többet, hogy "Miért én?"

Azt kezdtem kérdezni: "Miért ne én?"

Arra gondoltam, hogy talán épp a mélypont

a legjobb kiindulási pont.

Azelőtt sosem tartottam magam kreatívnak.

Sportoló voltam. Egy gép volt a testem.

De most a legkreatívabb projektre készültem,

amire bárki is vállalkozhat:

az életem újjáépítésére.

S bár fogalmam sem volt,

hogy mihez fogok kezdeni, ebben a bizonytalanságban

benne volt a szabadság is.

Nem voltam többé egy megadott úton.

Szabadon felfedezhettem az élet végtelen lehetőségeit.

És ez a felismerés megváltoztatta az életem.

Otthon ültem a tolószékben, gipszben,

elrepült egy repülő a fejem felett, s ahogy felnéztem,

azt gondoltam: "Ez az!

Ha már járni nem tudok, legalább repülhetnék."

"Anyu, megtanulok repülni!" - mondtam.

Mire ő: "Jól van, édesem." (Nevetés)

"Add ide az Arany Oldalakat!" - kértem.

Odaadta a telefonkönyvet, felhívtam a repülőiskolát,

foglaltam időpontot, és azt mondtam: "Szeretnék repülésre időpontot kérni."

Kérdezték: "Mikor szeretne jönni?"

Mire én: "Hát, meg kell kérjem egy barátomat, hogy vigyen ki,

mert nem tudok vezetni, meg hát járni sem igazán.

Megoldható?"

Időpontot foglaltam, és hetekkel később Chris barátom

és Anyu kivittek a reptérre.

Mind a 36 kilómat, talpig gipszben,

bő overállban. (Nevetés)

Garantáltan nem tűntem alkalmasnak arra,

hogy pilóta jogosítványt szerezzek. (Nevetés)

A pultba kellett kapaszkodnom, hogy állni tudjak.

Mondom: "Hello! Jöttem repülésórát venni."

Rámnéztek, és hátraszaladtak eldönteni, hogy ki húzza a rövidebbet.

"Tied!" "Nem, nem, vidd te!"

Végül kijött egy srác:

"Szia, Andrew vagyok, én foglak elvinni repülni."

"Szuper!" - mondtam én. Úgyhogy kivittek.

Kitettek az aszfaltra,

és ott volt ez a piros-fehér-kék repülőgép.

Gyönyörű volt! Beemeltek a pilótafülkébe.

A szárnyon kellett felgurítsanak, hogy be tudjanak tenni.

Leültettek. Mindenhol gombok és számlapok voltak.

"Azta! Hogy lehetséges megjegyezni, hogy mit csinál ez a sok gomb meg kijelző?"

Andrew, az oktatóm szállt be előre, elindította a gépet,

és azt kérdezte: "Szeretnéd kipróbálni a taxizást?"

Ez az, amikor a lábaddal irányítod a pedálokat,

hogy a földön vezesd a gépet.

Mire én: "Nem. Nem tudom mozgatni a lábaimat."

Mire ő: "Óh"

"De a kezeimet tudom használni!" - mondtam. "Oké," - válaszolta.

Kivitte a gépet a kifutóra, és elindította.

És ahogy felszálltunk a kifutóról,

ahogy a kerekek elhagyták az aszfaltot, s a levegőbe értünk,

hihetetlen szabadságérzés töltött el.

Andrew megkérdezte,

amikor a gyakorlópálya fölé értünk:

"Látod ott azt a hegyet?"

"Igen," - válaszoltam.

Mire ő: "Vedd át az irányítást, és repülj a hegy felé."

Ahogy felnéztem, rájöttem,

hogy a Blue Mountains felé mutat,

ahol az egész utam elkezdődött.

Átvettem a kormányt, repültem,

és messze-messze voltam a kórháztól.

Rögtön tudtam, hogy pilóta leszek.

Fogalmam nem volt, hogy megyek át valaha is az alkalmasságin.

De ezen majd később aggódom, mert most van egy álmom!

Hazamentem, elővettem egy edzésnaplót, és készítettem egy edzéstervet.

Minden nap gyakoroltam a járást, amennyire csak tudtam.

Először két embernek kellett tartania,

aztán már csak egynek,

végül eljutottam odáig, hogy a bútorokon támaszkodva tudtam menni,

ha elég közel voltak egymáshoz,

s végül hatalmasat fejlődtem odáig,

hogy már a falak mentén tudtam közlekedni a házban,

így, Anyu meg folyamatosan követett,

törölgetve utánam az ujjlenyomatokat. (Nevetés)

De legalább mindig tudta, hol vagyok.

Miközben az orvosok folytatták rajtam a műtéteket,

hogy összeszereljék a testemet,

én haladtam az elméleti tananyaggal, majd végül,

hihetetlen módon, sikerült átmenni az alkalmasságin is.

Ez zöld utat adott a repüléshez.

Hacsak tehettem, minden percet a suliban tölöttem,

jócskán a komfortzónámon kívül --

tudjátok, ott voltak ezek a vagány srácok, akik mind Qantas pilóták akartak lenni,

és én, először gipszben totyogva,

majd fém merevítővel, a bő overállomban,

gyógyszerekkel, katéterrel sántikálva.

Rámnéztek, és az gondolták:

"Ugyan már, mit képzel? Sose lesz képes ezt csinálni!"

És néha én is ezt gondoltam.

De ez nem számított, mert hajtott belülről valami,

ami sokkal erősebb volt a sérüléseimnél.

A kis célok vittek előre,

és végül megkaptam a magánpilóta-engedélyem,

megtanultam navigálni, és körberepítettem a barátaimat Ausztráliában.

Megtanultam kétmotoros gépet vezetni,

és megkaptam a kétmotorosra az engedélyt.

Megtanultam rossz időben és jó időben is repülni,

és letettem a műszerkezelői vizsgát is.

Aztán megkaptam a kereskedelmi pilótaengedélyt is.

Majd az oktatói besorolást is.

És hirtelen ott találtam magam, ugyanabban a suliban,

ahol legelőször repültem,

és én tanítottam az embereket,

s mindez 18 hónappal azután, hogy kijöttem a kórházból.

(Taps)

Azt gondoltam: "Miért álljak meg itt?

Miért ne tanuljak meg fejjel lefelé repülni?"

Úgy is lett. Megtanultam fejjel lefelé repülni,

és műrepülés oktató lettem.

Anyu és Apu sosem voltak fent.

De akkor már biztosan tudtam, hogy bár a testemnek voltak korlátai,

a szellemem megállíthatatlan.

A filozófus, Lao-ce, mondta egyszer, hogy

"Amint lemondasz önmagadról,

azzá válsz, akivé lehetnél."

Most már tudom, hogy el kellett engednem azt, akinek hittem magam,

hogy egy teljesen új életet tudjak kezdeni.

Amíg nem engedtem el azt az életet, amihez ragaszkodtam,

addig nem tudtam örömmel fogadni azt az életet, ami várt rám.

Most már tudom, hogy az igazi erőm

soha nem a testemből fakadt,

s bár a fizikai képességeim jelentősen megváltoztak,

én magam ugyanaz vagyok.

A bennem levő vezérfény még mindig világít,

ahogy mindannyiunkban ott ég.

Tudom, hogy nem a testem vagyok,

és azt is tudom, hogy ti sem a testetek vagytok.

Ekkor már nem számít, hogy hogy nézel ki,

honnan jössz, vagy mivel keresed a kenyered.

Csak az számít, hogy éltetjük az emberiség lángját azáltal,

hogy az igazi valónk teremtő megnyilvánulásaként

éljük életünket.

Mert millió és millió

szívószállal vagyunk összekötve.

Eljött az idő, hogy összekössük

és megfogjuk őket,

és ha a közös boldogságunk felé tartunk,

akkor ideje szakítani a külsőségekkel,

s helyettük a szív erényeit szem előtt tartani.

Emeld fel a szívószálad, ha velem vagy!

Köszönöm. (Taps)

Köszönöm.