A kérdés, amelyet majdnem fel sem tettem – és hogyan változtatta ez meg az életemet | Rita Wilson | TEDxNashvilleWomen

Oly sokan nem teszik fel soha a kérdést önmaguknak, hogy mit akarnak. Talán, mert úgy gondolják, hogy mindenük megvan, vagy attól tartanak, hogy már túl késő. De ha nem tesszük fel ezt a kérdést, soha nem tudjuk meg, hogy álmaink megvalósulhatnak-e, vagy mit kellene tennünk, hogy megvalósuljanak. Nem olyan rég még én is így éltem. Csodálatos, szép életem volt; nem éreztem úgy, hogy bármi többre vágyhatnék. Ez az előadás arról szól, hogy miért döntöttem végül úgy, hogy felteszem magamnak ezt a kérdést, és mi történt, amikor ezt megtettem.

Rita Wilson ismert színésznő és filmproducer, de legutóbbi munkái mind a zene iránti szenvedélyéhez kapcsolódnak. 2012-ben valósította meg álmát az AM/FM című albumával, mely sok elismerést kapott. Az album gyönyörű énekhangon megszólaló, meghitt és elegáns válogatás a 60-as és 70-es évek klasszikus dalaiból. Az album után új fejezethez érkezett Rita Wilson zenei karrierje: a dalszerzésre kezdett koncentrálni. Az utóbbi időben számos tehetséges és sikeres dalszerzővel dolgozott együtt. Dalokat írtak a második albumra, amely Rita Wilson címmel jelent meg. Új albuma, a Halfway to Home (2019. március) gazdagabb hangzású, a dél-kaliforniai rock és a nashville-i countryzene találkozása.

Ez az előadás egy helyi közösség által a TED-konferenciák mintájára rendezett, de azoktól független TEDx-rendezvényen hangzott el. Lásd még: http://ted.com/tedx

Hogy vagytok?

Nagyon izgalmas itt lenni.
Nagyon, nagyon izgalmas.

Szeretem Nashville-t.

Az egyik kedvenc városom.

Azért jöttem, hogy feltegyek nektek
egy igen konkrét kérdést:

Mit akarok?

Mit akartok?

Feltettétek magatoknak valaha
ezt a kérdést, hogy: "Mit akarok?"

Nekem 2005 előtt eszembe sem jutott.

Egy kicsit a hátteremről.

Kaliforniában, Hollywoodban
születtem és nevelkedtem.

Első generációs amerikaiként.

Ide költöztek a szüleim, miután
találkoztak New Yorkban az 50-es években.

Apámról.

Apám bolgár volt.

Öt nyelven beszélt.

Csodálatos ember volt.

Mindenki szerette, aki ismerte.

Rendkívül tisztességes volt.

De Bulgáriában élt.

És jobb életet akart.

19 évesen besorozták

a bolgár hadseregbe,

és miközben ott szolgált,
egy nap felfigyelt rá,

hogy 12 szódásüveg hever
egy teherautó hátuljában.

Körülnézett, nem látott senkit,

és elvitte az üvegeket.

Nem tudom, miért tette.

Valószínűleg nem másért,

mint hogy odaadja őket az apjának,
akinek volt egy kis kocsmája.

De apámat elkapták, és a bolgár hadsereg
úgy döntött, hogy példát statuálnak vele.

Három év négy hónap börtönre ítélték,

és be is vonult.

Három év után jó magaviseletért
előbb kijöhetett.

Úgy döntött, hogy Plovdivban marad,
ahol a börtön is volt.

Találkozott egy fiatal nővel,
és összeházasodtak.

A feleség nemsokára terhes lett,

de szülés közben meghalt.

A kisfiuk megszületett,

de a bátyám, Emil
négy hónappal később meghalt.

Apám az átélt trauma után

szabad akart lenni.

Ott akarta hagyni a kommunizmust.

És úgy gondolta: "Amerikába akarok menni."

Nem volt egyszerű – nem lehet csak úgy
elmenni egy kommunista országból.

Tehát szökni próbált, de elkapták.

Kényszermunkára vitték.

A munkatáborban látta,
hogy kialakul egyfajta munkarend.

Szénbányász volt, napközben dolgozott,

de észrevette, hogy éjjel vonatok jönnek,

és hogy ezek a vonatok
kitakarják az őrök látómezejét.

Összebarátkozott az egyik őrrel,
és azt mondta neki

egy csomag vagy karton
cigarettával megvesztegetve:

"Nézze, megoldható,
hogy éjszakai műszakban dolgozzak?

Inkább éjjeli bagoly típus vagyok."

Az őr azt mondta: "Rendben."

Apámnak megvolt a terve.

Figyelt minden vonatot,
és hogy mikor érkeznek,

így megtanulta a menetrendet.

Egyik éjjel, az éjszakai műszak közben,
hajnali fél kettőkor

odaszólt a többieknek és az őröknek:

"Figyeljenek csak, kezd kissé hűvös lenni.

Megengedik, hogy elmenjek tűzifáért?"

Azt mondták: "Ez jó ötlet."

Apám megkérdezte: "Velem jöhet Richard?

Mert úgy hamarabb végzünk."

Az őr beleegyezett.

Tökéletes volt az időzítésük.

A szerelvények beérkeztek,
ők pedig átkeltek két kocsi között,

és csak futottak és futottak,

rohantak lélekszakadva.

Mire az őrök rájöttek, hogy eltűntek,

már túl messze voltak,
hogy megtalálják őket.

Egy hajón kaptak munkát –

vagyis csak apám:

rakodómunkás lett,
aki a szenet lapátolta a hajón.

És a hajó Amerikába tartott.

De csak egy embernek volt munka,

ezért apám megkérdezte,
hogy magával viheti-e a barátját.

Azt mondták: "Nem."

Apám erre elbújtatta Richardot a hajón.

(Nevetés)

Végül eljutottak Philadelphiába,
ahol elhagyták a hajót,

hogy Amerikában maradjanak,

és soha nem tértek vissza.

Itt találkoztak tehát
a szüleim, New Yorkban,

mert apámnak volt kellő bátorsága,
hogy megértse, mi az, amit akar:

Szabad akart lenni.

Amerikába akart jönni.

És megtette.

Anyámról.

Anyám görög volt.

Görög volt, de Amerikában született.

Négyéves volt, amikor
úgy döntött a családja –

akik jól éltek Amerikában,
és mind amerikai állampolgárok voltak –,

hogy visszamennek a falujukba,

amely Albánia és Görögország
határán feküdt,

de ténylegesen Albániában volt.

Ezen a helyen,

a csodálatos nyaralás közben

ezt a kis amerikai családot tragédia érte:

az apa váratlanul elhunyt,

és nagymamám négy 10 év alatti
gyermekkel megözvegyült.

A rokonok azt mondták:

"Maradjatok a faluban!

Mihez kezdene egy özvegy
négy gyermekkel Amerikában?"

Ott voltak tehát
ezek az amerikai állampolgárok,

akik elhagyva otthonukat,

visszatértek ebbe a faluba, ami nem volt
igazi otthon a gyerekek számára.

Csak ideiglenes otthon lehetett.

Maradtak tehát,

és néhány évig ott éltek.

De elkezdődött a háború,
és nem sokkal később

a nácikkal együttműködő olaszok
megszállták a területet –

mindenütt felfegyverzett őrök voltak.

Anyámék tudták, hogy a helyzet
egyre súlyosabb lesz, és menniük kell,

de nem tudták, hogyan.

Valamit értenetek kell.

Amikor anyám elmesélte,
hogyan menekültek a hegyeken át,

én – mivel Hollywood Hillsben nőttem fel –

hullámzó dombokat képzeltem el,

mint amilyeneket filmekben látunk
a Hollywood-felirat közelében.

De nem, ott hegyek voltak.

Óriási hegyek.

Ők azonban kitaláltak egy tervet,
amely a következő volt:

a család éjjel indul el,

amikor senki sem gyanakszik,

amikor mindenki azt gondolja,
hogy alszanak,

amikor nem feltételezhető,
hogy bárki is útnak indul

az éjszaka közepén.

De volt egy bökkenő.

Anyám megtudta,
hogy másnap levelet kapnak,

és ha valaki nem veszik át a levelet,

az őrök tudni fogják, hogy elmentek.

Ez egy kicsiny falu volt.

Feltűnt volna, ha valaki elmegy.

Ezért anyámnak
fel kellett tennie a kérdést:

Mit akarok?

Mit akarok?

Haza akarok menni.

Úgy döntött, vállalja,
hogy ő lesz az, aki otthon marad.

A család előrement,
ő pedig várt, átvette a levelet,

és másnap éjjel egyedül kelt át
az óriási hegyeken,

hogy csatlakozzon a családjához,
akik a túloldalon, Görögországban várták,

hogy aztán Athénba menjenek, útlevelet
intézzenek, és visszatérjenek Amerikába.

Így kötöttek ki a szüleim
Hollywoodban, ahol születtem.

A legcsodálatosabb dolgot vitték véghez:

képesek voltak megkérdezni
önmaguktól, hogy mit akarnak,

és megtették a lépéseket
a megvalósítás érdekében.

Aztán jöttem én, és már 14 éves koromban
beindíthattam a karrieremet:

modellkedtem, és szerepeltem
a Brady Bunch sorozatban –

talán ismeritek azt a részt.

Pat Conway voltam,
és Greg engem választott vezérszurkolónak,

nem ám Marciát vagy a barátnőjét.

(Nevetés)

Szerettem az életemet.

Apám csapos volt.

Emlékszem, hogy szombatonként

együtt vettük ki a borravalós zacskóból
az aprópénzt, amit kapott –

az ment a bankba.

Nem hiszem, hogy sikeresebb
akartam lenni a szüleimnél.

Olyan akartam lenni, mint ők;
amiatt, amit véghez vittek.

Engedték, hogy álmaim legyenek,
és megvalósíthassam, amit akarok,

hogy színész legyek,

mert ők is vállaltak kockázatot.

Egyszerűen csak mellettük akartam lenni,

és sosem gondoltam rá,
hogy mást is csinálhatnék,

vagy hogy más is akarhatnék.

A siker számukra a félelem
nélküli életet jelentette,

az életet egy szabad országban.

Aztán 2005-ben

olvastam egy cikket,
ami megváltoztatta az életemet.

Egy interjú volt Oprah Winfrey-vel.

A riporter megkérdezte tőle:

"Nem értem, Oprah,
hogy tudsz ennyi mindent csinálni?

Tévéshow-t vezetsz, könyveket írsz,
beszédeket tartasz, filmekben szerepelsz,

filmek, tévésorozatok producere vagy.

Hogy csinálod?"

Ezt válaszolta: "Hát úgy,
hogy tudom, mi az, amit akarok.

És ha az ember tudja,
hogy mi az, amit akar,

meg is tudja valósítani.

A legtöbb ember nem tudja,
hogy mi az, amit akar."

Mit akarok?

Ijesztő volt számomra a kérdés.

Hogyan akarhatnék én bármit is?

Úgy éreztem, ez olyan kérdés,
amit az ember nem tehet fel magának.

Olyan kérdés, amit mások
feltehetnek, de én nem.

Miért?

Mert mindenem megvolt.

2005-ben nekem voltak
a legnagyszerűbb szüleim.

Csodálatos férj, gyerekek.

Egészségesek voltunk.

Éltük az életet.

Azt kérdezni, hogy mit akarok,

önzésnek tűnt.

Mohóságnak tűnt.

Úgy éreztem, nem vagyok rá képes.

Így nem tettem fel ezt a kérdést.

Megpróbáltam, de elhessegettem.

Még azt sem engedtem meg magamnak,
hogy eljátsszak a gondolattal.

De színészként gyakran játsszuk azt,
hogy "Mi lenne, ha?"

Így elkezdtem gondolkodni:

"Mi lenne, ha akarhatnék valamit?
Mi lenne az?"

Mi lenne, ha?

Amikor mentem futni, sétálni, túrázni,

mindig feltettem magamnak a kérdést:

Mi lenne, ha akarhatnék valamit?
Mi lenne az?

Aztán egy nap beugrott a válasz.

A zene.

A zene az, ami örömet ad nekem.

Ha visszatekintek, hogy mi okozott
örömet gyermekoromban,

a zene volt az.

Bármikor képes voltam elénekelni
az "Ode to Billy Joe"-t.

Amúgy mi a fenéről szól ez a dal?

(Nevetés)

Amikor anyámmal autóval utaztunk,

szólt a zene a rádióban,

és mondogatta görög akcentusával:

"Ebből a dalból sláger lesz."

(Nevetés)

És együtt énekeltünk.

Jegyszedő is voltam egy koncertszínházban,

a Universal Amphitheatre színházban,

mert jegyszedőként dolgozva

nézhettük a koncerteket egész nyáron.

Ültem a lépcsőn,

néztem a nagyszerű művészeket,
akik jöttek a nyár folyamán,

és azon gondolkodtam:
"Hogyan? Hogyan csinálják?

Hogyan jutnak el idáig?

Hogyan kerülnek be egy zenekarba?

Hogyan kell zenét szerezni?

Mennyi idő, amíg megtanul valaki
egy hangszeren játszani?"

Nem tudtam, hogy lehet ezt megvalósítani.

Akkor még nem volt YouTube.

Apám csapos volt, anyám háztartásbeli –

senkit sem ismertem a zeneiparban,

de annyira szerettem volna.

Szóval, 2005-ben bevillant
ez a felismerés a zenéről,

és nem sokkal később
találkozóm volt az ügynökségemmel.

Besétáltam az irodába,

és feltették a szokásos kérdést,
ami elhangzik,

ha az ember az ügynökségével tárgyal:

"Rita, beszéljük meg, mi az, amit akarsz.

Mit akarsz csinálni?"

Én pedig kimondtam:

"Zenét.

Szívesen csinálnék egy musicalt."

Úgy éreztem, mintha
abban az álomban lennék,

amelyben az ember meztelenül áll,

(Nevetés)

mindenki őt bámulja,

és tudja, hogy bámulják,
de moccanni sem bír.

Ilyen érzés volt.

Rám néztek: "Hm, zenét."

Sosem hallották ezt tőlem azelőtt.

Néha azonban a világegyetem
értünk fog össze, nem ellenünk.

Ezt biztosan állíthatom.

Rögtön másnap jött egy hívás.

Szóltak, hogy: "Rita,

kaptál egy ajánlatot Roxie Hart szerepére
a Chicago musicalben, a Broadwayn."

El se tudtam hinni.
Felhívtam a barátnőmet, Nora Ephront,

és mondtam neki: "Nora" –

tudjátok, ki ő, a nagyszerű
forgatókönyvíró és rendező –

szóval: "Nora, ajánlatot kaptam
egy Broadway-musicalben, a Chicagóban.

Mit csináljak?"

Azt mondta: "Menj és nézd meg,
tudd meg, hogy elég jó-e."

(Nevetés)

Én meg mondtam, hogy: "Rendben."

Szóltam a férjemnek, szóltam a lányomnak,
elrepültünk New Yorkba,

és megnéztük a Chicago musicalt.

Fantasztikus volt.

Mindenki hihetetlenül jó volt –

Bob Fosse koreográfiája,
a mágikus kézmozdulatok,

az ének, a tánc, a nevetés –

fergeteges volt!

Az előadás szünetében

odafordultam a férjemhez:

(Nevetés)

"Kizárt, hogy ezt a musicalt
meg tudom csinálni."

(Nevetés)

Azt mondta: "Meg fogod csinálni."

Mondtam neki: "Rettegek tőle.
Nem tudom megcsinálni."

Aztán odafordultam a lányomhoz,
remélve, hogy ő egyetért velem.

De azt mondta: "Ugyan!
1000%, hogy megcsinálod."

Szerintem, néha a szeretteink

előbb tudják, mit kell tennünk, mint mi.

Szóval, megcsináltam a Chicago musicalt

a Broadwayn.

(Taps)

Ez a szerep megváltoztatta az életemet.

Teljesen megváltoztatta.

Minden nap énekeltem.

Minden nap nagyszerű dalokat énekeltem.

Csodálatos embereket ismertem meg.

Igazi közösség jött létre.

Megfogalmazódott a küldetésem,
a személyes küldetésem,

hogy kizárólag olyan projektet
vállalok, amelyben zene van.

Szerencsére felfedeztem
egy ABBA-musicalt, a Mamma Miát,

és a férjemmel filmre vittük,
majd a folytatását is elkészítettük.

Szerettem volna készíteni
egy musicalt a 70-es évek zenéjéből,

és találkoztam egy barátommal,
aki menedzser volt egy lemezkiadónál.

Elmondtam neki az ötletet,

és azt mondta: "Készíthetnél
ebből először egy albumot,

hogy lásd, milyen a fogadtatása."

"De nem vagyok énekes" – mondtam.

"Játszottam egy musicalben,
de nem vagyok énekes."

Azt mondta: "Csak találkozz
egy barátommal, aki producer."

Mire észbe kaptam, már készítettem
az AM/FM című feldolgozásalbumot.

Minden nap stúdióba járni
nagy boldogságot jelentett.

El se tudom mondani, milyen magas lett az
endorfinszintem a mindennapi énekléstől.

Aztán újabb csoda történt:

Találkoztam Kara DioGuardival.

Őt szintén a Chicagónak köszönhetem.

Nagyszerű dalszerző és producer.

Néhányan bizonyára ismeritek,
zsűritag volt az "American Idol"-ban.

Táncmesterünk, Greg Butler
a Chicago stábjából említette:

"Biztos kedvelnéd Karát,
találkoznod kellene vele."

Találkoztunk is.

Azt mondta: "Rita, árulj el valamit!

Mi az, amit akarsz?"

Mire én: "Úristen, Kara!
Már megint ez a kérdés.

Szeretnék dalszerző lenni,

szeretnék dalokat írni,
de nem játszom hangszeren.

Nem értek hozzá.

Nem tudok kottát olvasni, mint te."

Azt mondta: "Én sem játszom hangszeren,
és nem értek a kottaolvasáshoz."

Feltett egy kérdést:

"Van mondanivalód, amit szeretnél átadni?"

Én pedig mondtam,
hogy sok mindent szeretnék átadni.

Azt mondta: "Tudod, mit?

Megírom veled az első két dalt."

Bevont még egy szerzőt, Jason Reevest,

és megírtuk az első két dalomat.

Ezt követően elkezdtem Nashville-be jönni,

és találkoztam egy nagyszerű
zenészközösséggel, akikkel dalokat írtam

itt, a ti csodálatos városotokban.

Aztán 2015-ben,

miközben az első olyan albumomon
dolgoztam, mely eredeti dalokat,

saját szerzeményeket tartalmaz,

hallanom kellett,
amit soha senki nem akar hallani:

"Ön rákos."

Nem tudtam elhinni.

"Ön rákos."

Épp egy Broadway-színdarabban játszottam;
nagyon megdöbbentem.

Azt gondoltam magamban:

"Ez van.

Mostantól minden nap a mának kell élnem."

De azt is tudtam –

még ha kétoldali emlőeltávolítás

és helyreállítás áll is előttem –,

hogy vannak dolgok, amelyeket
még ki kell adnom magamból.

(Nevetés)

Meg kellett kérdeznem magamtól:
"Mit akarok?"

És akartam néhány dolgot.

Beszélni akartam
pár dologról a családommal.

Beszélni akartam a férjemmel.

Azt mondtam neki, hogy két dolgot akarok,

ha előbb halok meg, mint ő:

Azt akarom, hogy legyen
nagyon szomorú, nagyon sokáig.

(Nevetés)

És azt is akarom, hogy tartson egy bulit.

Azt akartam, hogy legyen egy parti.

Szóljon az életről és az örömről,
meséljenek történeteket, legyen tűzijáték,

érezzék jól magukat.

Mert örömre találtam.

Mert boldog voltam.

Boldog voltam, hogy élek.

Boldog voltam, hogy dalokat írok.

Boldog voltam, hogy megtaláltam
a szenvedélyemet.

A szüleim

idejöttek ebbe az országba.

Igen nagy bátorságot tanúsítottak.

Apám tudta, hogy mit akar.

Szabad akart lenni.

Amerikában akart élni.

Anyám tudta, hogy haza akar jönni.

Nem teszek egyenlőségjelet aközé,
hogy milyen kockázatot vállaltak ők,

és milyen kockázatot jelent kimondani,
hogy zenét akarok szerezni.

De néha úgy érzem, a kettő hasonló.

Amikor CD-ket dedikálok koncert után,
az emberek odajönnek hozzám:

"El sem hiszem, hogy most ezt csinálja.

Ez annyira hihetetlen.

Az én vágyam mindig az volt, hogy…",
és elmondják, mi volt az.

Mert valamikor az életünk során
ránk talál az üzenet,

és örömmel mondjuk: "Szeretek énekelni."

Aztán jön valaki, hogy:

"Nem tudsz énekelni. Botfülű vagy."

Vagy táncolunk, és még sosem
éreztük magunkat ilyen jól,

de kinevetnek bennünket,
hogy: "Kétballábas vagy."

Vagy azt mondjuk a szüleinknek:
"Költő akarok lenni."

Ők pedig azt mondják: "Ha költő leszel,
nem fogom fizetni a tanulmányaidat."

Az álmainkat szétzúzzák,

helyünkre tesznek minket,

feladjuk, és valami másba fogunk.

De lehet, hogy így
nem vagyunk elég boldogok.

Lehet, hogy az az álom
ott él bennünk tovább.

Én erre jöttem rá.

Szerencsés voltam, hogy rájöttem,
és hogy megválaszoltam a kérdést.

A zene ad örömet nekem.

Azért választottam ezt a képet,

mert pontosan így érzem magam,
amikor énekelek.

Mámorító élmény.

Sosem késő rájönni,
hogy mi az, amit akarunk.

Abban a dalszerző táborban –

láthattátok a képet a nagyszerű
nashville-i dalszerzőkkel –

adtam címet ennek a dalnak,
amely arról az érzésről szól,

hogy mi az, amit akarok,

abban az esetben, ha a férjem
és a családom előtt távoznék el.

Örülök, hogy sikerült megírnom

Kristian Bush és Liz Rose,
két nagyszerű dalszerző segítségével.

El is fogom itt énekelni ezt a dalt.

És miközben készülődünk,

szeretném, ha elgondolkoznátok,
hogy mi az, amit akartok.

Tegyétek fel ezt a kérdést!

Lehet, hogy azonnal jön a válasz.

Lehet, hogy három hónapot
vagy három évet is várni kell rá.

De azt akarom, hogy tudjátok:

soha nem késő feltenni
magatoknak a kérdést:

"Mit akarok?"

Köszönöm.

(Taps)