Tévesen gondolunk a biológiai nemre

Tudták, hogy a világon több mint 150 millió ember születik interszexuálisnak - olyan biológiai felépítéssel, amely nem illik bele a hagyományos férfi-nő felosztásba? (Ez annyi, mint Oroszország teljes lakossága.) Emily Quinn 10 éves korában tudta meg, hogy interszexuális. Bölcs és humoros előadásában fontos tanulságokat oszt meg életéből, amely során a társadalom ostoba elvárásai között navigált, és szembeszállt orvosokkal, akik azt akarták, hogy szükségtelen műtéteknek vesse alá magát – s közben kiáll magáért és az emberek hihetetlen sokféleségéért.
(Az előadás erős nyelvezetet használ.)

[Vigyázat, felnőtt tartalom]

Van hüvelyem.

(Nevetés)

Gondoltam, jobb, ha tudják.

Ez talán nem mindenkit lep meg.

Nőnek nézek ki.

Szerintem úgy is öltözködöm.

Ami azt illeti, tökös is vagyok.

Persze nagy erőfeszítésembe telik,

hogy kiálljak ide
a nemi szerveimről beszélni.

Csak egy keveset.

Ám nem a merészségről
vagy vagányságról beszélek.

Tényleg, szó szerint – heréim vannak.

Itt, pont itt,

ahol sokuknak a petefészkük van.

Nem vagyok se férfi, se nő.

Interszexuális vagyok.

Legtöbben azt feltételezik, hogy az ember
biológiailag vagy nő, vagy férfi,

ám a helyzet ennél jóval bonyolultabb.

Sokféleképpen lehet valaki interszexuális.

Az én esetemben azt jelenti,
hogy XY-kromoszómákkal születtem,

amit valószínűleg
férfikromoszómaként ismernek.

Hüvellyel és herékkel születtem.

Nem reagálok a tesztoszteronra,

úgyhogy kamaszkoromban mellem nőtt,

viszont nem lettem pattanásos,
nem szőrösödtem, és nem lett zsíros bőröm.

Nyugodtan irigyeljenek ezért.

(Nevetés)

Viszont nincs méhem –

anélkül születtem,

úgyhogy nincs menzeszem,
és nem lehet saját gyerekem.

Az embereket besoroljuk
a nemi szerveik alapján.

Már a gyerek születése előtt
azt kérdezzük, fiú lesz-e, vagy lány,

mintha számítana bármit is;

mintha kevésbé lenne izgalmas
a gyerek születése,

ha nem olyan nemi szervei vannak,
mint szeretnénk.

mintha az, hogy mi van a lába között,
bármit is elmondana az emberről.

Kedves, nagylelkű, vicces?

Okos?

Mi akar lenni, ha nagy lesz?

A nemi szervek semmit nem mondanak erről.

Mégis általuk határozzuk meg magunkat.

Társadalmunkban szeretjük besorolni,

felcímkézni az embereket.

Valamiféle hovatartozás érzetét kelti ez,

és megtanít, hogy hogyan
viselkedjünk egymással.

Ám van itt egy nagy gond:

a biológiai nem nem fekete vagy fehér.

Számos árnyalata lehet.

A nemi szervek mellett vannak
kromoszómáink is,

továbbá ivarmirigyeink,
mint a petefészkek és a herék.

Vannak belső nemi szerveink,

hormonháztartásunk és hormonreakcióink,

és másodlagos nemi jellegeink,
mint a mellünk, a testszőrzetünk stb.

A biológiai nem e hét jellegzetessége
rengetegféleképpen nyilvánul meg,

mégis csak két lehetőséget
veszünk figyelembe:

vagy férfi, vagy nő.

Ez elég képtelenül hangzik,

mert nem ismerek más emberi jellemzőt,

ahol csak két lehetőségből választhatunk:

bőr- és hajszín, magasság, szemszín.

Lehet A vagy B típusú orrunk,
és ezzel ennyi, másmilyen nincs.

Ha testünk ennyire
sokféleképpen nézhet ki,

ennyire sokféleképpen

gondolkodhatunk és viselkedhetünk,

nem volna logikus,
hogy a biológiai nemet illetően is

ilyen sok változat legyen?

Tudták, hogy az embernek nemcsak
XX- vagy XY-kromoszómája lehet,

hanem mindkettő egyszerre?

Vagy hogy létezik XXX kromoszómaverzió is?

Vagy akár XXXY is.

És így tovább.

És ami a "normális",
XX vagy XY embereket illeti,

mégis mit jelent ez?

Nekem XY-kromoszómáim vannak.

Ha megtalálják a DNS-emet
egy bűntett színhelyén –

nem mondom, hogy így lesz,
de végül is ki tudja.

(Nevetés)

Ha ezer év múlva
megtalálják a csontvázamat,

férfinak fogják tekinteni.

Tényleg ez az igazság?

A heréim szerint igen.

De mi van a többi részemmel?

És mi van, ha egy petefészekrákos nő
petefészkét eltávolítják?

Akkor is nőnek számít még?

És az interszex emberek, akik herék
vagy petefészek nélkül születnek,

vagy csak egyikkel a kettőből,
vagy épp mindkettővel?

Ők minek számítanak?

Csak az lehet nő, akinek méhe van?

Sokan születünk méh nélkül.

És persze mindenki kedvencei,
a külső nemi szervek:

vagy egyik, vagy másik, nemde?

Valakinek vagy 15 centis pénisze van,
pont ilyen vastag,

90 fokos szögben meredező,

vagy pont ilyen tág hüvelye,

csiklója egy centire a hüvelybemenettől,

és olyan szeméremajkai, amelyek
pont úgy néznek ki, ahogy kell,

abban az egyetlen pornófilmben,
amit akkor egyszer láttak.

Tudják, melyik film az.

Ha életükben több mint egy
emberrel éltek nemi életet,

és felsorakoztatják őket egyesével,

biztos, hogy felismerik őket
csak a nemi szerveik alapján.

(Nevetés)

Gondolják csak át.

Rajta!

(Nevetés)

Látom önöket.

Semmi ítélkezés,

csak gondolják végig.

Mind különböző, nem igaz?

A nemi és genderkettősség
annyira beleivódott társadalmunkba,

hogy folyton ezen gondolkodunk.

Folyton egyik vagy másik
dobozba pakoljuk egymást,

mintha ez tényleg számítana.

Amíg nem találkozunk valakivel,
aki miatt mindez megkérdőjeleződik.

És ha azt gondolják, kivétel,
anomália vagyok, elárulom:

a népesség kb. 2%-a interszexuális.

Ez annyi, mint a természetes
vörös hajú emberek száma.

Több mint 150 millió ember –

ez több, mint Oroszország
teljes népessége.

Mondanom sem kell, sokan vagyunk.

Nem újdonság vagy ritkaság ez.

Csak láthatatlanok vagyunk.

A történelem összes
kultúrájában jelen voltunk,

csak épp sosem beszélünk erről.

Ami azt illeti, sokan tán
nem is tudják, hogy interszexuálisak.

Végeztek önökön kariotípus-vizsgálatot
kromoszóma-meghatározáshoz?

Vagy vizsgáltak teljes vérképet
hormonszint-meghatározáshoz?

Egy barátom tavaly tudta meg,
hogy interszex, túl az 50-en.

Az interACT, az interszex jogok

vezető amerikai szervezetének
ügyvezető igazgatója

41 évesen tudta meg, hogy interszex.

Orvosai már akkor tudták,
amikor 15 éves volt,

de nem árulták el neki.

Azt hazudták, hogy rákbeteg,

mert ez egyszerűbbnek tűnt,

mint elárulni neki,
hogy nem "teljesen" nő.

Gyakran megtörténik,

hogy hazudnak interszex embereknek,
nem mondják el nekik, milyen testük van,

és ez sokakat meglephet.

Ám társadalmunk mélyen hallgat
a szexről és a testről,

hacsak nem egymás gúnyolásáról van szó.

Én 10 évesen tudtam meg,
hogy interszex vagyok,

és elég könnyen elfogadtam a hírt.

Nem igazán zavart meg;

éppen csak kezdtem megérteni a világot.

Csak később jöttem rá,

hogy nem passzolok
a társadalmi elvárásokhoz,

hogy kívülálló és abnormális vagyok.

Ekkor kezdtem szégyenkezni.

Milyen gyakran láttak gyerekeket
a "nemüknek nem megfelelő"

játékokkal játszani?

Vagy "rossz" ruhákat felpróbálni?

Folyton, nem igaz?

A gyerekeknek fogalmuk sincs
a gendernormákról,

nem szégyenkeznek amiatt,
hogy kinek kellene lenniük,

vagy mit kellene szeretniük.

Az ilyesmi egyszerűen hidegen hagyja őket.

Nem ismerik a szégyent,
amíg meg nem szégyenítjük őket.

Nekem is hazudtak orvosok.

Tíz éves koromban
azt mondták, rákos leszek,

ha nem távolítják el a heréimet.

Aztán ezt ismételgették
a következő években.

A mai napig vannak orvosok,
akik el akarják távolítani őket.

Ám erre semmi ok.

Ha egy tipikus XY-férfi
– mint amilyen ön –

egyik heréje nem száll le,

nagy – vagy legalábbis
nagyobb – esély van rá,

hogy elrákosodik.

A herék hőérzékenyek,

ezért leszállnak a testen
kívülre, hogy lehűljenek,

vagy visszahúzódnak, hogy felmelegedjenek.

Az én heréim nem ilyenek.

Nem reagálnak a tesztoszteronra,
nem termelnek ondót.

Jól elvannak itt benn, a testemben.

Ám mivel olyan keveset tudni
az interszex emberekről,

orvosaim nem értették ezt a különbséget.

Sosem értették igazán a testemet.

Mikor idősebb lettem,

egy orvos azt mondta,
hüvelyműtétre szorulok.

Azt mondta, ha nem operál meg,

sosem leszek képes
"normális szexre" majdani férjemmel.

Ezekkel a szavakkal.

Nem végeztettem el a műtétet,

és ezért végtelenül hálás vagyok.

Nem azért jöttem,
hogy a nemi életemről beszéljek.

(Nevetés)

Legyen elég annyi, hogy rendben van.

(Nevetés)

Rendben vagyok, a testem is rendben van.

Nem tudnák megállapítani,

hogy más vagyok, mint mások,

nem tudnák, hogy interszex vagyok,
ha nem mondanám el.

Ám testünk megértésének hiánya miatt

orvosom nem értette a különbséget.

És a nemi életem többnyire rendben van.

Az egyetlen probléma,

hogy a szexuális helyzetek
időnként felidézik az orvosokat,

akik tíz éves korom óta
folyton birizgáltak.

Szerencsém volt, hogy megúsztam –

nem hittem, hogy elragadnak
majd az érzelmeim –

nagy szerencsém volt,
hogy elkerültem a fizikai bántódást,

ami ezekkel a szükségtelen műtétekkel jár.

Ám egyetlen interszex ember sem
menekül az érzelmi bántódástól,

ami azzal jár, hogy társadalmunk
megpróbálja elfedni létünket.

Legtöbb interszex barátom
alávetette magát efféle műtétnek.

Gyakran eltávolítják például
az enyémhez hasonló heréket,

annak ellenére, hogy a hererák
esélye számomra kisebb,

mint a mellrák esélye egy átlagos nőnél,
akinek nincs rá családi hajlama.

Mégsem javasoljuk, hogy
távolíttassa el a mellét, vagy igen?

Kevés az az interszex ember, akin
nem végeztek valamilyen műtétet.

A műtétek célja gyakran az, hogy az
interszex gyerek életminőségét javítsák,

ám többnyire ellenkező eredménnyel járnak,

fájdalmat és komplikációkat okoznak,

fizikai és érzelmi értelemben is.

Nem állítom, hogy az orvosok
gonoszak lennének.

Arról van szó, hogy társadalmunkban az
orvosok hajlamosak "megjavítani" azokat,

akik nem illenek bele az általuk ismert
normalitás fogalmába.

De nem vagyunk
megoldásra szoruló problémák.

Csak társadalmunk szorul felvilágosításra.

Ennek egyik módja,

hogy gendersemleges könyvet
írok a pubertáskorról,

amelyből a gyerekek megismerhetik
felnőtté váló testüket.

Nem a lány- vagy fiútestet –

hanem a testüket általában.

Gyakran irreális elvárásokat támasztunk
testünk képességeivel szemben,

amelyeket nem tudunk irányítani.

Ha például egy férfi lenyűgöző
hipszterszakállat tud növeszteni,

egy másik pedig csak néhány
satnya bajuszszőrt,

ez mit mond arról,
hogy kik ők, mint férfiak?

Semmit.

Ez valószínűleg csak annyit jelent,

hogy szőrtüszőik másként
reagálnak a tesztoszteronra.

És mégis, hányszor hallották, hogy
egy férfi szégyenkezik ilyesmi miatt?

Képzeljenek el egy világot,
ahol társadalmunk arra tanít,

hogy ne szégyenkezzünk amiatt:

mit csinál vagy mit nem csinál a testünk.

Azt akarom, hogy másként
gondolkodjunk a biológiai nemről –

ez nem kis kívánság.

Tökös kívánság, mondhatnák.

(Nevetés)

Ám végül csak elfogadtuk,
hogy a föld gömbölyű, nem?

Már nem diagnosztizálunk
melegeket elmebetegségekkel,

nőket pedig hisztériával.

Már azt sem hisszük, hogy
az epilepszia az ördög műve, ez remek.

(Nevetés)

Folyton változunk és fejlődünk,
ahogy társadalmilag egyre többet tudunk.

A biológiai nem millió árnyalatú.

Nem fekete vagy fehér.

E tudás nem csak az interszex
gyerekeket kímélheti meg

fizikai és lelki bántódástól,

hanem mindenki másnak is hasznára válhat.

Ki nem érezte még magát
alkalmatlannak vagy szégyenletesnek,

mert nem elég nőies, vagy épp túl nőies,

nem elég férfias, vagy épp túl férfias?

Folyton megszégyenítünk másokat,
akik nem illenek a keretbe,

ám a helyzet az,

hogy szerintem azért szégyenítünk
meg másokat, hogy ne lássák,

mi magunk sem illünk a keretbe.

Igazság szerint senki nem illik bele,

mert a keret nem létezik.

Ezt a kettősséget, ezt az egész
hazug férfi-nő kettősséget

mi magunk építettük fel.

Nem muszáj léteznie.

Lebonthatjuk.

És én pont ezt akarom tenni.

Csatlakoznak hozzám?

Köszönöm.

(Taps)