Ben Cameron: Az előadóművészet ereje

Ben Cameron, művészeti tikár és színházrajongó megvizsgálja az élő művészeteket, és felteszi a kérdést: Hogyan tud az élő színház, az élő zene, az élő tánc versenyre kelni az állandóan mindenhol jelenlévő internettel? A TEDxYYC- elhangzottak alapján leginkább bátor várakozással.

Kulturális mindenevő vagyok,

akinek a déli ingázást

egy iPod teszi elviselhetővé,

egy iPod, amin van Wagner, Mozart,

Christina Aquilera, a pop díva,

Josh Turner, country énekes,

Kirk Franklin, gengszter rapper,

és concertok, szimfóniák, és sok minden más.

Nagy könyvfaló vagyok.

Olvasok Ian McEwantől de Stephanie Meyertől is.

Elolvastam a "Twilight" tetralogiát.

Élek-halok a házimozimért.

Falom a DVD-ket, a letölthető filmeket,

és rengeteget nézek TV-t.

"Law and Order: SVU,"

Tina Fey és a "30 Rock"

és persze "Judy bírónő" - "Igazi emberek,

igazi esetek, végleges ítéletek."

Meggyőződésem, hogy itt sokan

osztoznak velem ezeken a szenvedélyeken,

különösen ami a "Judy bírónő" iránti szenvedélyemet illeti,

És valószínűleg bárkivel harcba szállnának,

aki el akarná tőlünk venni Őt.

Arról viszont kevésbé vagyok meggyőződve, hogy sokan osztják

a profi élő eléadások iránti szenvedélyemet,

amiben szerepel a klasszikus zenei koncert,

de jazz is, modern tánc, opera,

színház és még sok minden más.

Ez egy olyan terület, ami miatt sokan

aggódunk, mi, akik benne dolgozunk.

Aggódunk, hogy veszélyezteti

vagy esetleg tönkreteszi a technológia.

Míg kezdetben az internetet úgy fogadtuk,

mint egy fantasztikus, új marketing eszközt,

mely meg fogja oldani az összes problémánkat,

most észrevesszük, hogy az internet

túlságosan is hatékony ebben a tekintetben.

Attól függően, hogy kit olvasunk, egy művészeti intézmény,

vagy egy művész, aki igyekszik magára vonni

egy potenciális jegyvásárló figyelmét,

meg kell küzdenie

3-5.000 közötti

különböző marketing üzenettel,

melyekkel egy átlagpolgár nap mint nap találkozik.

Ma már tudjuk, hogy a technológia

a legnagyobb vetélytársunk a szabadidőért.

5 évvel ezelőtt az X generáció

20,7 órát tötött az interneten és a TV előtt,

nagyobb részét a TV előtt.

Az Y generáció még ennél is többet --

23,8 órát, nagyobb részét az interneten.

Mostanra egy átlagos,

egyetemet kezdő diák

mire megkezdi a tanulmányait,

addigra már

20.000 órát töltött online,

további 10.000 órát pedig

videojátékokkal.

Egy éles emlékeztető, hogy egy olyan

kulturális kontextusban dolgozunk,

ahol több videójátékot adnak el

mint zenei és a filmes felvételeket összesen.

Attól tartunk, a technológia megváltoztatta

a kulturális fogyasztásról alkotott elképzeléseinket.

Az internetnek köszönhetően

azt gondoljuk, hogy bármit, bármikor megkaphatunk,

házhoz szállítva.

Vásárolhatunk hajnali háromkor, vagy éjjel nyolckor,

rendelhetünk az egyedi testalkatunkra gyártott farmert.

"Testreszabott", "személyreszabott",

mindezek olyan elvárások,

melyeknek az előadóművészet --

a maga kötött helyszíneivel, kötött időpontjaival

az utazás, parkolás járulékos kellemetlenségeivel,

egyszerűen nem tud megfelelni.

És pontosan tudjuk,

hogy mindez mit jelent a jövőre nézve,

amikor elkérünk valakitől száz dollárt

egy szimfóniára, egy operára, egy balett előadásra,

miközben a kulturális fogyasztó ahhoz van szokva, hogy az internetről

egész nap tölti le a dalokat

darabját 99 centért, vagy teljesen ingyen.

Hatalmas kérdések ezek mindazoknak,

akik ezeken a területeken dolgoznak.

És bár sajátunknak érezzük a problémát,

tudjuk, hogy nem vagyunk egyedül.

Mindannyian részesei vagyunk

egy szeizmikus, alapvető fontosságú

kulturális és kommunikációs átalakulásnak.

Egy olyan átalakulásnak, mely megrázza

és megtizedeli a nyomtatott sajtót,

a könyvkiadást és sok minden mást.

Az előadóművészeteket, amiket elavult szakszervezeti megállapodások kötnek,

melyek meggátolják, sőt gyakran megtiltják

a mechanikus reprodukciót és letöltést,

bezárva olyan intézményekbe,

melyeket úgy terveztek, hogy állandósítsák

azt a művész és a közönség közti

ideális kapcsolatot, ami

a 19. századnak felel meg,

és kövesse a magas jegyeladások üzleti modelljét,

amikor irreális magas jegyárakat szabunk,

és sokan megrökönyödünk a Tower Records össezomlása nyomán

és azt kérdezzük magunktól: "Most mi következünk?"

Akárkivel beszélek ebben a szakmában,

mindenkitől Adrienne Rich szavait hallom vissza,

aki az "Egy Közös Nyelv Álma" c. könyvében azt írja:

"Egy olyan vidékre tévedtünk, aminek

nincs nyelve és nincsenek törvényei.

Minden egyes lépésünkkel valami újat fedezünk fel.

A kapott térképek

már évek óta idejétmúltak."

Nos, azok akik szeretik a művészeteket:

Ugye örülnek, hogy meghívtak ide, hogy felvidítsam a napukat?

(Nevetés)

(Taps)

Ahelyett, hogy azt mondanám, hogy a teljes megsemmisülés határán vagyunk,

jobb szeretem azt hinni, hogy egy alapvető reformáción megyünk keresztül,

a 16. századi vallási reformációhoz

hasonló átalakuláson.

A művészet reformja, a vallás reformjához hasonlóan,

részben a technológia hozadéka,

ahogy valójában a nyomdagép járt

a vallásos reformáció élén.

Mindkét típusú reform dacos vitákra,

belső bizonytalanságokra

és idejétmúlt üzleti modellek alapos átszerveződésére épült.

És véleményem szerint, mindkét átalakulás

ugyanazokat a kérdéseket vetette fel:

Ki űzheti ezeket a tevékenységeket?

Hogy lettek megbízva ezzel a feladattal?

És végeredményben, szükségünk van

bárki közvetítésére ahhoz,

hogy megtapasztaljunk egy isteni szellemet?

Chris Anderson, akit gondolom mind ismernek,

a Wired magazin főszerkesztője és a "Hosszú Farok" szerzője,

sok mindent ő tisztázott számomra először.

Már jó régen leírta, hogy

az internet feltalálásának,

a webtechnológiának, a mini kameráknak

és sok minden másnak köszönhetően

a művészeti alkotások előállításának eszközei

demokratikussá váltak

az emberiség történelmében először.

Az 1930-as években ha filmet akart valaki csinálni,

akkor a Warners Bros-nak vagy az RKO-nak kellett dolgoznia,

mert ki más engedhetett meg egy film díszletet,

világítástechnikát, vágógépeket,

hangszerelést, és a többit?

Most pedig, van itt valaki, aki nem ismer olyan 14 évest,

aki már a második, harmadik vagy negyedik filmjén dolgozik?

(Nevetés)

Hasonlóképpen, az alkotások megosztása, terjesztése

is most demokratizálódott az emberiség történelmében először.

A 30-as években a Warnes Bros, az RKO ezt is elvégezte helyettünk.

Most meg a YouTube-on, a Facebook-on

egy világméretű megosztót találunk,

anélkül, hogy ki kellene lépnünk a saját hálószobánkból.

Ez a kettős hatás a kulturális piac

komoly újraértelmezését teszi szükségessé,

egy olyan korét, ahol mindenki egy potenciális szerző.

Amit most ezen a területen láthatunk,

az egy különleges időszak,

változik az egész világ,

és a nézők és a hallgatók száma drasztikusan zuhan.

Ugyanakkor az művészetet művelők száma,

vagyis azok, akik verset írnak, énekelnek,

vagy templomi kórusokban szerepelnek,

minden elképzelésünket felülmúlja.

Ezek az emberek, akiket "pro am"-nak is hívnak,

lényegében amatőr művészek akik profin dolgoznak.

Ott vannak a YouTube-on és amatőr táncversenyeken,

fimfesztiválokon, mindenfelé.

Ők alapjaiban változtatják meg

az elképzelésünket az esztétika fogalomtáráról,

mindeközben megkérdőjelezik és aláássák

a tradicionális intézmények kulturális autonómiáját.

Olyan világban élünk,

melyet nem a fogyasztás határoz meg,

hanem a részvétel.

Viszont szeretném, ha látnák, hogy

ahogy a vallási reformáció sem vetett véget

a hagyományos egyháznak és a papságnak,

úgy azt gondolom, hogy a művészeti intézmények

jelentősége sem fog megszűnni.

Jelenleg ők biztosítják művészeknek a legjobb lehetőséget,

hogy gazdaságilag méltó életet éljenek,

nem fényűzőt, de méltóságteljest.

És ezek azok a helyek, ahol a művészek,

akik szeretnének és megérdemelnek bizonyos

költségvetéssel dolgozni, otthonra lelnek.

Ha viszont úgy tekintünk rájuk,

mint a művésztársadalom egészének szinonimáira,

az túlságosan rövidlátó megközelítés lenne.

Miközben eddig szétválasztottuk az

az amatőrt a profitól,

a legizgalmasabb fejlemény

azt elmúlt 5-10 évben

az a profi hibrid művész

a megjelenése volt.

A profi művésznek,

aki elsősorban nem koncerttermekben vagy a színpadon dolgozik,

hanem sokkal inkább a női jogok,

az emberi jogok kapcsán találkozunk vele,

vagy a globális felmelegedés, az AIDS kapcsán,

s nem gazdasági szükségből van ott,

hanem mély, szerves meggyőződésből,

miszerint a munka, amire ő hivatott,

nem végezhető el hagyományos

hermetikus művészeti környezetben.

Manapság a tánc világát már nem csupán

a Royal Winnipeg Ballet vagy a National Ballet of Canada határozza meg,

hanem Liz Lerman Dance Exchange elnevezésű

többgenerációs, profi tánctársulata,

ahol a táncosok életkora 18-82 évig terjed,

akik genetikusokkal dolgoznak együtt,

hogy megtestesítsék a DNS láncot,

vagy atomfizikusokkal a CERN-ben.

A mai idők profi színháztársulatát már nem tudjuk

csak a Shaw és Stratford fesztiválokkal meghatározni,

sokkal inkább a Los Angeles-i Cornerstone Theater

művészközössége által, akik 9/11 után

összehoztak 10 különböző vallási közösséget --

bahái, katolikus,

muzulmán, zsidó,

sőt, őslakos amerikai,

és homoszexuális hitközösségeket,

segítve nekik elkészíteni saját színdarabjaikat,

majd egy nagy közös darabot,

melyben feltárják a hitük közötti különbségeket

és hasonlóságokat fedeznek fel,

mely egy nagyon fontos első lépés

a közösségek közti gyógyulásnak.

A mai előadók közül például Rhodessa Jones

női börtönökben dolgozik, és segít

hogy ezek a nők kifejezzék a bezártság okozta fájdalmat.

Korunk drámaírói és rendezői fiatal bandákkal dolgoznak együtt,

hogy alternatívákat találjanak az erőszakra,

és a többi és a többi és a többi.

És valóban, azt gondolom, hogy ahelyett, hogy megszűnne,

az előadóművészet olyan időszakhoz érkezett,

amikor sokkal fontosabbá válunk,

mint eddig valaha.

Régóta mondogatjuk, hogy

kulcsfontosságú a szerepünk a helyi közösségek gazdasági életében.

És ez abszolút így van.

Ugye tudják, hogy minden egyes dollár, amit jegyekre költenek,

5-7 további dollárt hoz a helyi gazdaságnak,

amiket éttermekben vagy parkolókban költünk,

vagy méterárúboltokban, ahol vesszük a jelmezekhez az anyagot,

vagy a zongorahangolónál, stb.

De a művészetek egyre fontosabbak lesznek

a gazdaságnak a jövőben,

különösen azokon a területeken, amiket még el sem tudunk képzelni,

ahogy meghatározóak voltak az iPod-nak,

vagy a számítógépes játékok iparának,

amit kevesen, ha bárki is,

látott előre 10-15 évvel ezelőtt.

Az üzleti élet vezetőinél egyre fontosabb szerepet kap

az érzelmi intelligencia,

az odafigyelés képessége,

az empátia, a változás megfogalmazásának

képessége és mások motiválása -

olyan képességek, melyeket a művészetekkel

való minden egyes találkozás fejleszt.

Különösen most,

hisz most kell mindnyájunknak szembeszállni

egy tisztán piaci célokat követő téveszmével,

mely mentes minden társadalmi lelkiismerettől,

most kell megragadni és ünnepelni a művészetek hatalmát,

hogy alakítsuk az egyéni és a nemzeti jellemünket,

különösen a fiatalok jellemét,

akik túl gyakran vannak kitéve érzéki bombázásnak

feldolgozott tapasztalatok helyett.

Különösen most, ebben a világban,

ahol egyre roszabb és súlyosabb

bevándorlási törvények születnek,

ahol a valóságshow-k egyetlen célja a megalázás,

és az analízis fényében,

ahol azt halljuk többszörösen ismételve,

éjjel-nappal az Egyesült Államokban,

minden vasútállomáson, buszmegállóban, repülőtéren:

"Hölgyeim és Uraim,

kérjük, amennyiben gyanús viselkedést észlelnek

vagy gyanús személyt látnak,

jelentsék az Önökhöz legközelebb eső hatóságoknak."

amikor mindezekkel arra bíztatnak bennünket,

hogy embertársainkra ellenségként tekintsünk,

félelemmel, megvetéssel, gyanakvással.

A művészetek - akármelyik és akármikor is hoz össze minket -

inkább azt ajánlják, hogy embertársainkra

nagylelkűen és kíváncsian tekintsünk.

Isten tudja, hogy az emberiség történelmében

erre valamikor szükség volt,

az most van.

Tudják, össze vagyunk kötve,

nem a technológia, vagy a szórakozás, vagy a design által,

hanem egy közös ügy által.

Egészséges, eleven közösségekért dolgozunk,

hogy enyhítsünk az emberi szenvedésen,

hogy elősegítsünk egy odafigyelőbb,

érdemi és empatikus világrendet.

Tisztelgek Önök előtt, akik aktivistái ennek a törekvésnek,

és bíztatom Önöket, hogy öleljék magukhoz, becsüljék meg a művészetet

a munkájuk során, akármi is legyen a céljuk.

Azt megígérhetem, hogy a Doris Duke Charitable Foundation

baráti kezet nyújt Önök felé most és a jövőben is.

Köszönöm a kedvességüket és a türelmüket, hogy meghallgattak.

Köszönöm és sok sikert kívánok!