Kreatív módszerek a gyerekek iskolai gyarapodásának elősegítésére

Ahhoz, hogy a gyerekek gyarapodjanak az iskolában, nem elég az írás-olvasás tanításra koncentrálni, – meg kell tanítani őket érzelmeik kezelésére, – mondja Olympia Della Flora pedagógus. Beszédében megosztja, milyen kreatív taktikákkal segített a küszködő, olykor rendbontó diákoknak – pl. szünetek beiktatásával, énekléssel és jógagyakorlatokkal –, mindezt a meglévő eszközökkel és költségvetéssel. "Apró változtatásokkal hatalmas változást lehet elérni, és máris neki lehet kezdeni ... Csupán jobban át kell gondolni, hogyan lehet a meglévő eszközöket ott helyben használni" – mondja.

Ez egy általános iskola
az Ohio állambeli Columbusban.

Ide járt egy kisfiú,
akit most nevezzünk D-nek.

Hatévesen kezdte az iskolát:

tüneményes volt,

mosolya beragyogta a termet.

De néhány hónap elteltével

D indulatos lett,

a mosolya megfakult.

Asztalokat kezdett felborogatni,

asztalokat és székeket hajigált,

rákiabált a tanárokra,

felállt az ablakpárkányra,

ki-be rohangált a teremből,

és még az épületből is kiszaladt.

Dührohamai miatt néha
az egész iskola lebénult,

amíg D össze nem szedte magát,

s ez olykor egy óránál is tovább tartott.

Senki nem tudta, hogyan segíthetne D-nek.

Ezt onnan tudom,
mert én voltam az igazgató.

A személyzettel együtt
gyorsan rájöttünk,

hogy sokkal súlyosabb a helyzet,

mint bármi, amire kiképeztek minket.

D minden kirohanásakor

azt gondoltam magamban:

"Miről maradtam le az igazgatói
felkészítés során?

Mihez kezdjek egy ilyen gyerekkel?

Hogy akadályozom meg,

hogy a többieket is gátolja a tanulásban?"

Miután már mindent megpróbáltunk:

elbeszélgetés,

kiváltságmegvonás,

a szülők felhívása,

egyetlen lehetőség maradt:
az eltanácsolás,

de tudtam, azzal nem segítenénk rajta.

D esete nem egyedülálló.

A világon mindenütt vannak
küszködő diákok.

Habár nem találtunk
tévedhetetlen megoldást,

egyszerű ötlettel álltunk elő:

Ahhoz, hogy a D-hez hasonló diákok
ne csak túléljék az iskolát,

de haladjanak is,

módot kellett találnunk arra,

hogy az írás-olvasás tanításon felül

segítsünk nekik érzelmeik kezelésében is.

Ezzel pedig fel tudtuk hozni az iskolánkat

Ohio leggyengébben teljesítő,
F átlagú iskolái közül

egészen C átlagra, alig pár év alatt.

Egyértelműnek tűnhet, igaz?

A tanároknak a diákok érzelmi
jólétére is figyelniük kell.

A valóság viszont az,

hogy egy 30 fős osztályban,

amikor asztalokat hajigál
felénk az egyik gyerek,

egyszerűbb kizárni azt a diákot,

mint kitalálni, mi zajlik a fejében.

De amit megtanultunk D-ről

és a D-hez hasonlók javára,

hogy még apró változtatások
is rengeteget jelentenek,

és rögtön be lehet vezetni őket.

Nincs szükség több pénzre,
vagy nagyszabású tervekre,

csupán jobban át kell gondolni,

mi áll rendelkezésünkre és hol.

Az oktatásban sokszor
máshol keressük a válaszokat,

ritkán áldozunk elég időt,
pénzt és erőfeszítést

a meglévő dolgok fejlesztésére.

Ezzel lehet pedig gyorsan
jelentős változást elérni.

Ezt tanultam D-ről.

Mélyebbre akartam ásni,
hogy feltárjam az indulatossága okát.

Megtudtam, hogy az apja elhagyta őket,

az anyja pedig sokáig dolgozik,
hogy eltartsa a családot,

így D-nek nincs felnőttel kapcsolata –

az öccsére is neki kell vigyáznia,

amikor hazaér az iskolából.

Emlékeztetném önöket:
hatéves gyerekről beszélünk.

Meg tudom érteni, hogy nehézségei voltak

az iskolai beilleszkedéssel.

De módot kellett találnunk
az érzelmei kezelésére,

s közben olvasni és számolni
is meg kellett tanítanunk.

Három dolog segített:

Először rá kellett jönnünk,
hol vannak problémái.

Mint a legtöbb kisgyereknek,

az iskolába érkezés
nehéz átállási idő lehet,

hisz az otthoni laza környezetből

szabályozott iskolai környezetbe kerülnek.

Kialakítottunk D-nek egy nyugodt sarkot

a büntiszobában:

felszereltük hintaszékkel,
puha párnákkal és könyvekkel,

és D reggelente ide jöhetett,

távol a többi gyerektől,

lehetőséget adva neki
az iskolára hangolódni

a saját tempójában.

Ahogy egyre többet tanultunk D-ről,

más módszereket is
találtunk a megnyugtatására.

Pl. D szívesen segített a kisebbeknek,

ezért beállítottuk ovis segítőnek;

bement az ovis terembe,

és segített a kicsiknek az írástanulásban.

Olyan gyerekekkel is sikerrel járt,

akikkel csak küzdöttek a tanárok.

Hiszik vagy sem,

D még e gyerekek
lenyugtatásában is segített,

amiből láttuk, hogy a kortársak
nagyobb hatással vannak a viselkedésre,

mint bármi, amit mi felnőttek tehetünk.

Humort és éneket használtunk D-nél.

Tudom, nevetségesen hangzik,

hogy az igazgató és a tanárok
a diákokkal nevetgéljenek,

de képzeljék el a meglepetést D arcán,

amikor az igazgató viccelődni kezd,
vagy a rádióra énekel,

ami szinte mindig nevetéssel végződött,

lerövidítette a kitöréseit,

és segített belépnünk a saját világába.

Néhányuk azt gondolhatja:

"Nem lehet ilyen kivételes
bánásmódban részesíteni

minden diákot."

Pedig így tettünk.

Miután láttuk, milyen módszerek
és taktikák válnak be D-nél,

a tanáraink a többi gyereknél is
tudták őket alkalmazni.

Elkezdtük előrelátóan kezelni
a diákok viselkedését,

nem csupán reagálni rá.

A tanárok időt szakítottak az órán,

hogy megtanítsák a gyerekeket
az érzelmeik felismerésére,

és megfelelő, egészséges
levezetési módokra:

pl. számoljanak 10-ig,

ragadjanak ujjpörgettyűt,

vagy sétáljanak egyet.

Agypihentető szünetet
iktattunk be napközben,

s ez alatt a gyerekek dalolhattak,

jógázhattak,

és programszerű testmozgásban
vehettek részt.

A sokáig nyugton ülni nem tudó gyerekeknek

mozgatható ülőhelyeket vettünk,

pl. hintaszéket, szobabiciklit,

még mini elliptikus trénert is,

amellyel az asztal alatt
pedálhozhatnak a gyerekek.

E változtatásokkal a teremben
maradásra ösztönöztük a diákokat,

segítettünk nekik koncentrálni és tanulni.

Ha pedig kevesebb gyerek zavarja az órát,

mindenki jobban teljesít.

Ami pedig varázslatos:

egyáltalán nem volt nagy a pluszköltség.

Csak más szemmel néztünk
a már meglévő eszközeinkre.

Pl. minden állami iskolának vannak

oktatási eszközei.

Ezek lehetnek könyvek,

táblák,

mozgó ülőhelyek,

ujjpörgettyűk,

akár az iskola falainak
nyugalmat sugárzó színe is,

amely segíti a tanulók előmenetelét.

Tanulmányi eszközökre is költöttünk –

nyilvánvalóan –,

de a szociális eszközöket is
komolyan vettük.

Az eredmények magukért beszélnek.

Azzal, hogy komolyan vettük
a diákok érzelmi jólétét,

és segítettünk érzelmeik kezelésében,

rengeteget javultak
az olvasás- és matekjegyeik,

jócskán meghaladva a várt éves javulást,

és felülmúlva számos,
hasonló diákanyagú iskolát.

A másik, amit céljaink
érdekében használtunk,

a befolyás volt.

Gyengén fizetett állami iskolaként

nem volt segédszemélyzetünk,

amely a diákok otthoni zűrös
helyzetével foglalkozzon,

minket erre nem képeztek ki,
és nem is fizettek érte.

Ezért helyi csoportoktól,

közösségektől,

és az Ohiói Állami Egyetemtől
kértünk segítséget.

Egyetemi kapcsolatunk révén

nemcsak gyakorló tanárhallgatók
érkeztek hozzánk,

hanem iskolapszichológiát

és iskolai szociális munkát
tanuló hallgatók is.

Tanárainkkal párban

igyekeztek a leginkább küszködő
diákoknak segíteni.

Mindenki jól járt:

a tanáraink friss, főiskolás gondolatokat,

a hallgatók pedig valódi,

osztálytermi tapasztalatokat kaptak.

A helyi gyermekkórház,

a Nationwide Children's Hospital
klinikát épít az iskolán belül,

ellátva a diákok testi
és mentális egészségét.

Tanulóinknak ez is hasznára vált.

A hiányzások száma tovább csökkent,

a diákok tanácsadásra járhatnak

tanítási napokon bármikor.

A legnagyobb változás talán nem is
D-ben vagy a gyerekekben történt.

Hanem a felnőttekben.

A tanárok általában ügyesen
tervezik és valósítják meg

az iskolai oktatást,

de a rendbontó viselkedéssel

sokszor nem tudnak mit kezdeni.

A diákok érzelmi jólétének
komolyan vétele által

eltávolodtunk a kizárás filozófiájától –

Rendetlenkedsz? Menj ki! –,

így bizalom és tisztelet alakult ki.

Nem volt könnyű,

de a lelkünkben éreztük,

hogy ez pozitív módja a változtatásnak,

és tisztelem a kollégákat,
akik velem tartottak.

Szakmai fejlődési tervünk részeként

dr. Bruce Perry kutatását tanulmányoztuk:

milyen a hatásuk a gyermekkori élményeknek

a fejlődő agyra.

Megtanultuk, hogy az egyes élmények,

pl. az egyik szülő távolléte,

az otthoni zűrzavar,

az ínség vagy a betegség

valódi traumát okoz a fejlődő agynak.

Igen, traumát.

Erős szó, tudom,

de új értelmet adott
a látott viselkedéseknek.

E nehéz otthoni körülmények

szinte falat állítottak a tanulás útjába,

amelyen nekünk át kellett jutnunk.

Tanáraink az óratervekkel variáltak,

rövidebb, egy-egy témára
koncentráló órákat tartottak,

ami lefoglalta a gyerekeket,

és továbbra is tartottak
mozgató szüneteket,

amikor a gyerekek két percig
ugrálhattak és táncolhattak,

hisz a szünetek segítenek
az új információk elraktározásában.

A Cha-Cha-Slide tökéletes
egy rövid táncpartihoz.

(Nevetés)

Hallottam, hogy a tanárok
azt kérdezik: "Mi a baj?"

ahelyett, hogy: "Mi ütött beléd?",

vagy azt: "Hogy segíthetek?"
ahelyett, hogy: "Kifelé!"

A gyerekek iránti eme elkötelezettség
rengeteget számított,

és folyamatosan javulnak
a tanulmányi eredmények.

Örömmel mondhatom,
hogy mire D negyedikes lett,

alig volt vele baj.

Igazi vezető lett,

és viselkedése átragadt a többi gyerekre.

Láttuk és éreztük a javulást
az iskolai légkörben,

ahogy vidám és biztonságos
hellyé vált nemcsak a gyerekeknek,

de a felnőtteknek is

a külső behatások ellenére.

Tekerjünk előre az időben;

mostanság egy alternatív
oktatási programban dolgozom

középiskolásokkal,

akik küszködnek a hagyományos
iskolarendszerben.

A minap belenéztem a múltjukba.

Sokan 17-18 évesek,

próbálgatják a kábítószereket,

ki-be járnak a fiatalkorúak börtönéből,

és kicsapták őket az iskolából.

Ugyanazokat a viselkedésmintákat
fedeztem fel náluk,

amelyeket a hatéves D is produkált.

Kérdem tehát:

ha e gyerekek idejekorán megtanulják

egészséges módszerekkel
levezetni az érzelmeiket,

megmaradnának most
egy normális középiskolában?

Nem állíthatom biztosan,

de szerintem segített volna.

Ideje, hogy mindannyian
komolyan vegyük

a gyerekeink szociális,
és érzelmi fejlődését.

Ideje, hogy kiálljunk és vállaljuk,

amit a gyerekeinkért tennünk kell.

Hiába tanítjuk meg őket írni-olvasni,

hiába érettségiznek le,

ám ha nem tudják kezelni az érzelmeiket,

hogy fognak kinézni közösségeink?

Ahogy mondani szoktam:

vagy befektetsz most, vagy fizetsz később.

Most kell befektetnünk gyermekeinkbe.

Ők a jövő polgárai,

nem csupán számok a vizsgalapon.

Köszönöm.

(Taps) (Ujjongás)