Az érzelmi bátorság adománya és hatalma

Susan David pszichológus elmondja, hogy a módszer, ahogy érzelmeinkkel bánunk, miként alakítja minden lényeges dolgunkat: tetteinket, életutunkat, kapcsolatainkat, egészségünket és boldogságunkat. Mélyen megindító, humorral fűszerezett, és esetleg még sorsfordítónak is bizonyuló előadásában kétségbe vonja a derűlátást az érzelmi igazsághoz képest előnyben részesítő kultúrát, és bemutatja az érzelemgazdagság hatékony stratégiáit. Érdemes meghallgatni.

Jó napot!

Sawubona!

Dél-Afrikában, ahová valósi vagyok,

sawubona a zulu köszönés.

A szó mögött
szép és erőteljes szándék rejlik,

mert a sawubona szó szerint azt jelenti:

"látlak, és látásod révén hozlak létre".

Oly szép, képzeljék el,
ha valakit így köszöntenek.

Mi kell ahhoz, hogy saját magunkat lássuk?

Gondolatainkat, érzelmeinket
és történeteinket,

amely boldogulásunkat elősegíti

egyre bonyolultabb és ijesztő világunkban?

E fogas kérdés áll
életművem középpontjában.

Mert a "hogyan bánunk
belső világunkkal" mozgat mindent.

Mindent: hogy szeretünk, hogy élünk,

milyen szülők és vezetők vagyunk.

Az érzelmek hagyományos
fölfogása: jó vagy rossz,

pozitív vagy negatív –

merev.

Bonyolultsága ellenére
a merevség mérgező.

A valódi ellenálló képesség
és boldogulás érdekében

nagyobb érzelmi rugalmasságra van szükség.

Hivatásom

nem megszentelt egyetemi
csarnokokban indult,

hanem az élet mocskos
és érzékeny sűrűjében.

A szeparatista Dél-Afrika
fehér külvárosában nőttem fel,

olyan országban és közösségben,
amely eltökélte: vak lesz.

Tagadni fog.

Tagadásra eltökélten, 50 éves
rasszista törvényhozást tett lehetővé,

miközben emberek győzködték magukat:
"semmi rosszat nem teszünk".

A tagadás romboló erejét

először személyemben tapasztaltam meg,

mielőtt megértettem,
hogyan hat az szülőhazámra.

Apám pénteki napon halt meg.

42 éves volt, én 15.

Anyám odasuttogta nekem
iskolába indulásom előtt:

"Menj, búcsúzz el apádtól!"

Letettem a hátizsákom, végigmentem
a házunk belsejébe vivő folyosón,

s ott feküdt apám, ráktól haldokolva.

Szeme csukva volt,
de tudta, hogy ott vagyok.

Jelenlétében mindig
úgy éreztem, lát engem.

Elmondtam neki, hogy szeretem,

elbúcsúztam tőle, és dolgomra indultam.

Az iskolában gondolataim tudományról
matekra, törire s biológiára cikáztak,

miközben apám elmúlt e világból.

Májustól júliusig,
szeptembertől novemberig

szokásos mosolyommal jártam-keltem,

egyetlen osztályt sem mulasztottam.

Amikor hogylétemről kérdeztek,
csak vállat vontam: minden rendben.

Dicsérték keménységemet.

Én voltam a keménység példaképe.

Ám otthon kínlódtunk,

mert apám a betegsége idején

képtelen volt vinni kisvállalkozását.

Anyám pedig, élete szerelmét gyászolva,

egyedül igyekezett nevelni három gyerekét,

s a hitelezők a nyakára jártak.

Úgy éreztük: családunk mind anyagilag
mind érzelmileg tönkrement.

Senyvedtem, gyorsan elszigetelődtem.

Az ételt fájdalmam tompítására
kezdtem használni.

Kicsapongtam, felejteni akartam.

Nem akartam magamra venni
bánatom teljes súlyát.

Senki sem tudta, és a hajthatatlan
derűlátást értékelő kultúrában

szerintem nem is akart róla tudni senki.

De egyvalaki nem vette be
a bánat fölötti diadalom meséjét.

Nyolcadikos angoltanárnőm
izzó, kék szemével méregetett,

mikor üres jegyzetfüzeteket osztott ki.

"Írjátok le, mit éreztek – mondta.

Az igazat mondjátok el.

Mintha rajtatok kívül más nem olvasná."

Ilyen egyszerűen kértek föl,

hogy hitelesen mutassam ki
bánatom és fájdalmam.

Egyszerű tett volt,

de számomra forradalmi tettel ért föl.

Forradalmam üres füzettel kezdődött

30 éve,

s ez alakította életművemet.

A titkos, csöndes levélváltás önmagammal.

Mint a tornász,

kezdtem a tagadás merevsége mögé hatolni,

abba, amit most

érzelmi rugalmasságnak nevezek.

Az élet szépsége és törékenysége
elválaszthatatlan.

Csak ideig-óráig maradunk fiatalok.

Szexisen megyünk az utcán,

míg egy nap észre nem vesszük,
hogy fittyet hánynak ránk.

Gyerekeinkkel pörölünk,
míg egy nap észre nem vesszük,

hogy egykori helyük csöndes,

mert már a maguk útját járják.

Egészségesek vagyunk,
míg egy diagnózis térdre nem kényszerít.

Az egyetlen bizonyosság a bizonytalanság,

és még nem tájékozódunk sikeresen
s tartósan e mulandóságban.

A WHO szerint jelenleg a világon

a depresszió vezeti a rokkantsági okokat,

megelőzve a rákot

és a szívbetegségeket.

Egyre bonyolultabb világunkban

példátlan műszaki, politikai
és gazdasági változások közepette látjuk,

hogy egyre inkább hajlamosak
bezárkózni az emberek,

és merev válaszokat adni érzelmeikre.

Egyfelől lehet, hogy szenvedélyesen
rágódunk érzelmeinken.

Gondolatainkba merülünk.

Igazunkat bizonygatjuk.

Vagy áldozattá válunk a hírfolyamban.

Másrészt visszafojthatjuk érzelmeinket,

háttérbe szorítva őket,

s csak a helyénvalóknak engedünk teret.

Több mint 70 000 főn végzett
nem régi fölmérésemből kiderül,

hogy egyharmadunk –

egyharmadunk!

elítéli magát az ún. "rossz érzelmek":

szomorúság,

düh vagy még a bánat miatt is.

Vagy erőnek erejével elnyomja őket.

Nemcsak magunkkal bánunk így,

hanem szeretteinkkel,
pl. gyerekeinkkel is,

negatív érzelmeik láttán
akaratlanul meg is bánthatjuk őket,

egyszerűen megoldva a helyzetet,

miközben elmulasztjuk
ráirányítani a figyelmüket:

érzelmeik eredendően értékesek.

Normális, természetes érzelmeket manapság
jónak vagy rossznak minősítenek.

A derűlátás az erkölcsileg
helyes viselkedés új formája lett.

Rákosoknak automatikusan
azt mondják: "Maradj derűlátó!"

"Nők, ne dühöngjetek!"

És sorolhatnánk tovább.

Ez zsarnokság.

A derűlátás zsarnoksága.

Ez kegyetlenség.

Természetellenes.

Nem hatékony.

Ezt tesszük magunkkal

és másokkal.

Ha létezik közös tulajdonsága
a rágódásnak, elfojtásnak

és a hamis derűlátásnak,
akkor az a következő:

e válaszok mind merevek.

Ha létezik egyetlen levonható tanulsága

a szegregáció szükségszerű
bukásának, az így foglalható össze:

a makacs tagadás nem működik.

Fönntarthatatlan.

Akár egyének, akár családok,

akár társadalmak esetében.

A jégsapkák olvadását figyelve

bolygónk léptékében is az.

Az érzelmi elfojtások kutatása kimutatta,

hogy amikor érzelmekről
nem veszünk tudomást,

csak erősödnek.

Pszichológusok ezt erősítésnek hívják.

Mint a hűtőben lévő finom csoki esetében:

minél inkább igyekszünk
nem törődni vele...

(Nevetés)

annál inkább a hatalmába kerít.

Talán azt hiszik: kordában tartják
nem kívánt érzelmeiket,

ha nem törődnek velük,
de azok tartják fogva önöket.

A belső fájdalom mindig kitör.

Mindig.

Ki fizeti meg az árát?

Mi.

Gyerekeink,

munkatársaink,

közösségünk.

Ne értsenek félre!

Nem ellenzem a boldogságot.

Szeretek boldog lenni.

Boldog ember vagyok.

Ám ha normális érzelmeinket félresöpörjük,
és hamis derűlátásban tobzódunk,

elvesztjük képességünket,
hogy valódi világunkkal foglalkozzunk.

Helyette vágyott világgal foglalkozunk.

Százak beszéltek nekem arról,
hogy mit nem szeretnének érezni.

Ilyeneket mondtak:

"Nem akarom kipróbálni,
mert nem szeretnék csalódni."

Vagy: "Csak azt szeretném,
ha elmúlna ez az érzés."

"Értem – szoktam válaszolni.

De ezek halottak céljai!"

(Nevetés)

(Taps)

Csak halottaknak nincsenek soha

nem kívánatos vagy kellemetlen érzéseik.

(Nevetés)

Csak halottak nem stresszelnek soha,

nem törik össze a szívük,

nem csalódnak soha sikertelenség esetén.

Az erős érzelmek az élettel
kötött szerződésünk része.

Nem lehet jelentőségteljes pályafutásunk

és nem nevelhetünk családot,

nem tehetjük a világot jobbá

stressz vagy kényelmetlenség nélkül.

A jelentőségteljes élet
belépődíja a kényelmetlenség.

Hogyan kezdjünk hozzá
a merevség lebontásához

és az érzelmi rugalmasság
kibontakoztatásához?

Mint az a fiatal diáklány,

amikor az üres lapok fölé hajolt.

Megszabadultam az érzelmektől,

amelyeket éreznem kellett volna.

Helyette kitártam szívemet azok előtt,
amiket tényleg éreztem.

Fájdalom.

Szomorúság.

Veszteség.

Sajnálat.

Kutatások feltárták,

hogy minden érzelmünk
tétovázás nélküli elfogadása –

még a zavaros, összetetteké is –

mérföldkő a kitartás, gyarapodás

és a valódi boldogság felé vezető úton.

Ám az érzelemgazdagság
több az érzelmek elfogadásánál.

Azt is tudjuk, hogy a pontosságnak
jelentősége van.

Kutatásaimból tudom,
hogy a szavak fontosak.

Gyakran sietősen, könnyen odavetett
címkékkel írjuk le érzelmeinket.

"Stresszelek" – hallom a leggyakrabban.

De a stressz és a csalódottság –
két különböző világ,

akárcsak a stressz és a "rossz
pályán vagyok" rémülete.

Ha érzelmeinket pontosan címkézzük,

jobban felismerjük érzelmeink pontos okát.

Agyunkban az ún. készenléti
potenciál kialakulása

ad lehetőséget konkrét tettek elvégzésére.

Nem mindegy, milyen tettre;
a nekünk kellő, helyes tettre.

Mert érzelmeink adatok.

Érzelmeink villogó fényeket tartalmaznak,
amelyek fontos dolgainkat jelzik.

Nem szoktunk erős érzelemmel reagálni

nekünk közömbös dolgokra.

Ha hírek olvastán dühöt érzünk,

a düh jelzi, hogy az egyenlőséget
és a tisztességet nagyra értékeljük,

nemkülönben hogy tegyünk valamit

életünk afelé mozdítása érdekében.

Ha összetett érzelmekre nyitottak vagyunk,

értékeinkkel összhangban álló
válaszokra leszünk képesek.

De van itt egy fontos ellentmondás.

Az érzelmek adatok, nem előírások.

Érzelmeket kimutathatunk,
és fölfedezhetjük értéküket,

anélkül hogy figyelnénk rájuk.

Ahogy fiamnak példát mutatok
a kishúga okozta szorongásban,

de nem támogatom az ötletét,

hogy adjuk oda a bevásárlóközpontban
az első szembejövőnek.

(Nevetés)

Nekünk vannak érzelmeink, nem fordítva.

Mikor tudatosul bennünk, mi a különbség
teljes élettapasztalatunk érzése

és aközött, amit értékeinkkel
összhangban teszünk,

érzelmeinken keresztül

legjobb énünk felé kövezzük ki az utat.

Hogy néz ez ki a gyakorlatban?

Amikor erős, vad érzelem fog el,

ne siessünk véget vetni neki.

Ismerjük meg a határait,
jegyezzük be szívünk naplójába.

Mit súg nekünk az érzelmünk?

Kerüljük a "dühös vagyok",
"bánatos vagyok" kifejezéseket.

A "...vagyok" úgy hangzik,

mintha az érzelem mi magunk lennénk.

Mi – mi vagyunk, az érzelmünk adatforrás;

igyekezzünk észrevenni
az érzelem rendeltetését:

"Észlelem, hogy bánatot érzek",

vagy "Észlelem, hogy dühöt érzek".

Ezek lényeges készségek magunk,

családunk, közösségünk számára.

Létfontosságúak a munkahelyünkön is.

Amikor azt kutattam,

mi kell, hogy munkánkban
a legjobbat nyújtsuk,

hatékony, kulcsfontosságú elemet találtam:

a személyes megfontolást.

Amikor megélhetjük érzelmeink valódiságát,

elhivatottság, újító- és alkotókészség
virul a szervezetünkben.

Nemcsak az emberek
sokrétűségéről van szó,

hanem a bennük lévő sokrétűségről is.

Beleértve az érzelmek sokrétűségét is.

A leginkább érzelemgazdag,
kitartó egyének és csoportok,

szervezetek, családok, közösségek

a normális emberi érzelmek
nyitottságán alapulnak.

Így válik lehetővé a kérdés:

"Mit súg az érzelmem?",

"Milyen tett vezet az értékeim felé?",

"Milyen tett mond ellent értékeimnek?".

Az érzelmi rugalmasság
kíváncsiságunkból,

együttérzésünkből és különösen
bátorságunkból fakadó képesség,

hogy értékeinkkel
összhangban cselekedjünk.

Kiskoromban

éjszakánként sokszor
halálfélelemre ébredtem.

Apám gyengéden megpaskolva
puszikkal nyugtatgatott.

De sosem hazudott.

"Mindnyájan meghalunk, Susie –
mondogatta.

A félelem normális dolog."

Nem próbált védőpajzsot tenni
közém és a valóság közé.

Beletelt némi időmbe,
míg megértettem azt a hatalmat,

amellyel átvezetett azokon az éjeken.

Bátorságot mutatott nekem,
nem a félelem hiányát:

a bátorság félelemmel jár.

Egyikünk sem tudta,
hogy alig 10 éven belül

el fog hunyni.

Az az idő mindannyiunknak túl becses

és túl rövid.

De mikor üt az óránk,

hogy szembenézzünk gyarlóságunkkal,

utolsó időnkben

elhangzik a kérdés:

"Tevékeny vagy?"

"Tevékeny vagy?"

Legyen az a pillanat
a fenntartás nélküli igenlő válaszé.

"Igen", mert egész életünkben
összhangban voltunk szívünkkel.

És értjük magunkat.

Mert ha magunkat értjük,

másokat is érthetünk:

ez az egyetlen előrevivő módszer

törékeny és gyönyörű világunkban.

Sawubona.

És köszönöm.

(Nevetés)

Köszönöm.

(Taps)

Köszönöm.

(Taps)