Ne higgyünk az egyszerű történeteknek!

Tyler Cowen is, akárcsak mindannyiunk, szereti a jó történeteket. Ám ebben az érdekfeszítő előadásban arra kéri hallgatóit, gondoljuk át életünket – és zavaros, bonyolult, irracionális világunkat – kicsit távolabbról, egy egyszerű elbeszélésként.

Azt mondták, jöjjek ide,
és meséljek el mindent önöknek.

Ehelyett azonban azt szeretném elmondani,
miért nem hiszek a történetekben,

miért leszek tőlük ideges.

Valójában minél jobban
magával ragad egy történet,

annál idegesebb leszek tőle.

(Nevetés)

A legjobb történetek tehát
gyakran a legfurfangosabbak.

A történetek jó és rossz oldala az,
hogy szűrőként működnek.

Fognak egy halom információt,
egy részét kihagyják,

más részét megtartják.

De az a gond ezzel a szűrővel,
hogy mindig ugyanaz akad fenn rajta.

Mindig ugyanaz a néhány
egyszerű történet marad nekünk.

Van az a régi mondás,
minden történetre igaz:

"Messziről jött ember
azt mond, amit akar".

Christopher Booker írt egy könyvet,

ebben kifejti, hogy hétféle
történettípus létezik.

Van szörnyes, meggazdagodós, keresős,

utazós-hazatérős, komédia,
tragédia és újjászületés.

Nem kell egyetérteni ezzel a listával,

a lényeg az,
hogy aki történetekben gondolkodik,

az újra meg újra ugyanazokat
meséli el magának.

Készült egy tanulmány,
megkértünk néhány embert –

hogy jellemezzék az életüket.

Amikor erre megkértük őket,

érdekes módon csak kevesen
mondták azt, hogy "káosz".

(Nevetés)

Valószínűleg ez a legjobb válasz,
nem rossz értelemben gondolom.

A "káosz" felszabadító lehet,
a "káosz" erőt adhat,

a "káosz" különféle erők előnyös
felhasználását teszi lehetővé.

De az emberek inkább azt mondták:
"Az életem egy utazás."

51 százalékuk akarta
történetbe foglalni az életét.

11% azt mondta: "Az életem egy csata."
Ez is egy történettípus, ugyebár.

8% szerint: "Az életem egy regény."
5% szerint: "Az életem egy dráma."

Senki nem mondta,
hogy "Az életem egy valóságshow."

(Nevetés)

De ismétlem, rendet vágunk
a megfigyelt zűrzavaron,

és ez bizonyos mintákat követ,

és ha valami történetté alakul,

általában nem úgy emlékszünk rá,
ahogy kéne.

Önök közül hányan ismerik

George Washington
és a cseresznyefa történetét?

Nem biztos, hogy pontosan úgy esett meg.

Vagy Paul Revere története sem biztos,
hogy pontosan úgy esett meg.

Tehát mindig gyanakodva kéne
fogadnunk a történeteket.

Biológiailag úgy lettünk programozva,
hogy reagáljunk rájuk.

Számos információt tartalmaznak.
Társadalmi erejük van.

Összekötnek minket egymással.

Olyanok, mint a cukorka, amit megeszünk,

amikor politikai híreket fogyasztunk,
amikor regényeket olvasunk.

Amikor szakirodalmat olvasunk,
történetekből táplálkozunk.

Az ismeretterjesztő irodalom
valójában az új szépirodalom.

Egy könyvben akár
igaz történetek is lehetnek,

de ismétlem: minden megfelel
valamelyik történettípusnak.

Hanem mi a gond azzal, ha túlságosan
a történetekre támaszkodunk?

Eszerint látjuk az életünket,

ahelyett, hogy káoszként látnánk,
ahogy pedig kéne.

Még pontosabban, néhány
súlyosabb problémáról van szó,

amikor túl sokat foglalkozunk
az elbeszéléssel.

Először is, az elbeszélés
leegyszerűsítésre törekszik,

mert lényegi eleme
a fölösleges részek kiszórása,

nemcsak tizennyolc percben,

hanem a legtöbb elbeszélés elmondható
egy vagy két mondatban.

Amikor kiszórjuk a részleteket,

hajlamosak vagyunk a jó és rossz
küzdelméről mesélni,

akár saját élettörténetünkről,
akár politikai történetről van szó.

Tudom, vannak dolgok,
amik a jó és rossz harcáról szólnak, ugye?

De szerintem általános szabály,

hogy túlzásba visszük
az erről szóló történeteket.

Egyszerű alapszabály:

képzeljék csak el, valahányszor
erről a harcról mesélnek,

alapvetően tíz vagy több ponttal csökken
az intelligenciahányadosuk.

Ha ezt elfogadják
belső mentális szokásként,

állítom, gyors lehetőségük nyílik arra,
hogy jóval okosabbak legyenek.

Nem kell könyveket elolvasni.

Csak képzeljék el,

hogy amikor a jó és rossz harcát mesélik,
mindig megnyomnak egy gombot,

és ha ezt megnyomják,

tíz vagy több ponttal
csökkentik az IQ-jukat.

A másik népszerű történettípus –

ha ismerik Oliver Stone
vagy Michael Moore filmjeit,

nem rendezhetnek így egyetlen filmet sem:
"Az egész merő véletlen volt."

Nem, biztosan konspiráció történt,
az emberek összeesküvést szőttek,

mert egy történetben
a mese a szándékosságról szól.

Nem spontán rendről,
nem bonyolult emberi intézményekről,

amik emberi cselekvésből,
de nem emberi tervezésből adódnak.

Nem, a történet gonosz emberek
ármánykodásáról szól.

Úgyhogy amikor ilyenekről hallunk,

vagy jó emberekről, akik szövetkeznek,

olyan, mintha filmet néznénk,

és mint mondtam, ez gyanakvásra ad okot.

Érdemes ilyenkor feltenni a kérdést:

"Egy történetet hallgatva mikor kell
különösen gyanakodnom?"

Ha egy történetet hallgatva azt gondoljuk:
"Hű, mekkora film lenne ebből!"

(Nevetés)

Ez az, amikor az "ajaj" reakciónak
kicsit jobban fel kéne villannia,

és el kéne gondolkodnunk arról,

hogy az egész dolog talán kicsit kaotikus.

A másik szokásos sztori vagy téma
az a közhely, hogy "keménynek kell lenni".

Sokféle összefüggésben hallhatjuk.

Keménynek kell lenni a bankkal.
Keménynek kell lenni a szakszervezettel.

Keménynek kell lenni egy másik országgal,

egy külföldi diktátorral,
egy tárgyalópartnerrel.

Ismétlem, nem a keménységgel van a gond.

Néha bizony keménynek kell lennünk.

Jó, hogy keményen
léptünk fel a nácik ellen.

De ez is olyan történet, amihez mindig
túl készségesen, túl hamar visszatérünk.

Amikor nem igazán tudjuk,
miért történt valami,

bűnbakot keresünk, és azt mondjuk:
"Keménynek kell lennünk velük!"

Mintha elődeinkben sosem merült volna fel

ez e keménykedős gondolat.

Szinte mindig úgy látom,
ez egyfajta szellemi tunyaság.

Egyszerű történetet mesélünk:
"Keménynek kell lennünk,

keménynek kellett lennünk,
mindig legyünk kemények."

Ez általában valamilyen intő jel.

A történetekkel az a másik gond,

hogy egyszerre, vagy egy nap alatt,
vagy egész életünkben

csak töredéket tudunk belőlük befogadni.

Így a történeteink
túl sok célt szolgálnak.

Például ahhoz,
hogy egyáltalán reggel felkeljünk,

bemeséljük magunknak,

hogy a munkánk milyen fontos,
amit teszünk, mennyire fontos,

(Nevetés)

és talán tényleg az, de akkor is
bemesélem magamnak, ha nem így van.

És tudják, mit? A történet működik.

Felkelek az ágyból.

Ez egyfajta önámítás,

de a gond akkor van, amikor
át kell írnom a történetet.

A sztori lényege az,
hogy megragadom és megtartom,

és kiugraszt az ágyból.

Így amikor tényleg valami olyat teszek,
ami csak időfecsérlés

életem káoszában,

túlságosan kötődöm
kiugrasztós történetemhez,

és az lenne ideális, ha valami
nagyon összetett vázlat lenne a fejemben,

tudják: kombinációk,
számítási mátrix és effélék,

de a történetek nem így működnek.

Működésük alapfeltétele az egyszerűség,

könnyen érthetőség, könnyű legyen
másoknak elmesélni, megjegyezni.

Így kettős és ellentmondó
célokat szolgálnak,

és nagyon gyakran félrevezetnek.

Sokszor gondoltam úgy,
hogy a közgazdászok táborában vagyok,

én vagyok az egyik jófiú,
szövetkezem más jófiúkkal,

és együtt harcolunk
a rosszfiúk elképzelései ellen.

Mindig erre gondoltam!

És valószínűleg tévedtem.

Lehet, hogy néha én voltam az egyik jófiú,

de néhány kérdésben végül megértettem:
"Hé, most nem voltam jófiú!"

Az sem biztos, hogy rossz voltam,
legalábbis szándékosan biztos nem,

de nagyon nehéz volt
megúsznom azt a történetet.

A kognitív előítéletek egyik érdekessége,

hogy oly sok kortárs könyv
témáját jelentik.

Van Ösztökélés [Nudge], Ingadozás [Sway],
Ösztönösen [Blink] könyv,

egyszavas könyvcímként

minden arról szól,
hogy hogyan szúrunk el dolgokat.

És sokféleképp lehet elszúrni,

de ami igazán érdekes,
hogy egyik könyv sem említi

az elszúrás egyetlen, központi,
legfontosabb módját,

mégpedig azt, hogy túl sok történetet
mesélünk be magunknak,

vagy túl könnyen hagyjuk,
hogy a történetek elcsábítsanak.

Erről miért nem szólnak ezek a könyvek?

Azért, mert a könyvek maguk is
történetekről szólnak.

Minél több könyvet olvasunk, annál többet
tudunk meg egyes előítéleteinkről,

viszont a többi előítéletünk
annál rosszabb lesz.

Tehát a könyvek maguk is
a kognitív előítélet részei.

Az emberek gyakran talizmánként
vesznek könyvet:

"Megvettem. Nem leszek
Kiszámíthatóan Irracionális."

(Nevetés)

Mint akik a legrosszabbat
akarják hallani,

így pszichésen felkészülhetnek,
vagy védekezhetnek ellene.

Ezért van akkora piaca a pesszimizmusnak.

De nagyobb tévedés azt hinni,
hogy ha megvesszük a könyvet,

azzal előrébb jutunk.

Olyan, mint annak bizonygatása,
hogy azok a legveszélyesebbek,

akik valamilyen pénzügyi
műveltséget szereztek.

Ők azok, akik jönnek,
és hibát hibára halmoznak.

Viszont azok, akik tisztában vannak vele,
hogy nem tudnak mindent,

végül egész jól teljesítenek.

A harmadik probléma az,

hogy kívülállók történetekkel
manipulálnak minket,

és szívesen hisszük azt,
hogy a hirdetések csak másokra hatnak,

de természetesen ez nem így van,
a hirdetések mindannyiunkra hatnak.

Ha tehát túlzottan kötődünk
a történetekhez,

az lesz, hogy az emberek
ezek mentén fognak eladni,

és történetbe csomagolják
árucikkeiket.

Valahogy így: "Hé, ingyen sztori!"

És végül megvesszük az árut,

mert a történettel együtt jár.

(Nevetés)

Ha a kapitalizmus működésén töprengünk,

van itt egy ellentmondás.

Nézzünk kétféle autós történetet.

Első: "Vedd meg ezt az autót,

és csodálatos életed lesz,
gyönyörű, romantikus partnerekkel."

(Nevetés)

Sokan vannak,

akik anyagi motivációból
hirdetik ezt a sztorit.

De itt az alternatív változat:

"Nem is kell neked olyan szép autó,
mint amit megengedhetsz magadnak.

Általában azt lesed és másolod,
amit a többiek tesznek.

Ez jó megoldási módszer sok problémára,

de ha autókról van szó,
csak vegyél egy Toyotát."

(Nevetés)

A Toyota lehet motiváló tényező,

de még a Toyota is több pénzt hoz
a luxusautókból,

és kevesebbet az olcsóbbakból.

Ha átgondoljuk, milyen történeteket
hallgatunk szívesen:

egyértelműen az elbűvölőket, csábítókat,

de ismétlem: ne bízzanak ezekben.

Vannak, akik szerelmi történetekkel
manipulálnak minket.

Álljanak meg egy szóra:

"Mik azok az üzenetek,

mik azok a sztorik,
amiket senki nem mesél szívesen?"

Kezdjék el ezeket mesélni, és észreveszik,
ha befolyásolja egyik döntésüket.

Ez egy egyszerű módszer.

Történetekben gondolkodva sosem tudunk
kikeveredni a sablonjainkból,

de a mértékét finomíthatjuk,

és jobb döntéseket hozhatunk.

Persze, erre az előadásra gondolva
kíváncsi vagyok,

mit visznek magukkal belőle?

Milyen sztorit visznek el
Tyler Cowentől?

Az egyik talán olyan lesz,
mint a küldetéstörténet.

"Tyler egy küldetés hőse volt.

Idejött, és jól megmondta:
ne agyaljunk sokat a történeteken."

Lehet, hogy előadás után
ilyen történetet mesélnek.

(Nevetés)

Illene a jól ismert sémába.

Emlékeznének rá.
Elmesélhetnék másoknak.

"Jött ez a fura fickó, azt mondta:

'Ne történetekben gondolkodjanak!
Hadd meséljem el, mi történt ma!'"

(Nevetés)

És önök is elmesélik a sztorijukat.

(Nevetés)

A másik lehetőségük
az újjászületés-történet lenne.

Így szólhatnak: "Túl sokat szoktam
történetekben gondolkodni,

(Nevetés)

de aztán meghallgattam Tyler Cowent,

(Nevetés)

és már kevesebbszer elmélkedem rajtuk!"

Ez is elbeszélés, ugye, tudják,

mesélhetik másoknak,
és ismételten: talán megragad.

Mély tragédiaként is mesélhetik.

"Jött ez a fickó, a Tyler Cowen,

(Nevetés)

és elmondta, hogy ne sztorikban
gondolkodjunk,

de egyfolytában csak sztorizgatott

(Nevetés)

arról, hogy mások túl sokat
gondolkodnak történetekben."

(Nevetés)

Ma tehát melyik legyen?
Küldetés, újjászületés, tragédia?

Vagy talán a három kombinációja?

Tényleg nem tudom biztosan,
és nem mondhatom azt önöknek,

hogy égessék el DVD-lejátszójukat,
és dobják ki Tolsztojt.

A történetekben gondolkodás
alapvető emberi tulajdonság.

García Márquez írt egy emlékiratot:
"Azért élek, hogy elmeséljem az életemet",

arra használjuk emlékeinket,
hogy értelmet adjunk annak, amit tettünk,

jelentést adjunk életüknek,
kapcsolatokat teremtsünk másokkal.

Ebből semmi sem múlik el,
nem kell elmúlnia, nem múlhat el.

De közgazdászként állítom,
marginálisan gondolok az életre,

extra döntésként.

Többet vagy kevesebbet kell-e
történetekben gondolkodnunk?

Legyünk-e gyanakvóbbak
történeteket hallva?

És milyen fajta
történetekre gyanakodjunk?

Ismétlem, többnyire a történetek azok,
amik a legjobban tetszenek,

amik a legjobban esnek,
amik annyira inspirálóak.

A történetek nem az alternatív
költségekre helyezik a hangsúlyt,

vagy emberi cselekvések
bonyolult, akaratlan következményeire,

ezekből ugyanis általában
nem születnek jó sztorik.

Egy sztori többnyire diadalmas,
küzdelemről szól;

egymásnak feszülő erőkről,
amik vagy gonoszak, vagy tudatlanok;

van, aki küldetést teljesít,
másvalaki vándorúton van,

és idegen érkezik a városba.

És ezek az önök kategóriái,
de ne legyenek tőlük túl boldogok.

(Nevetés)

Alternatívaként

marginálisan
– mondom: ne égessék el Tolsztojt, –

csak legyenek kicsit rendezetlenebbek.

Szörnyen nyomasztó lenne nekem,
ha át kéne élnem azokat az utazásokat,

küldetéseket és csatákat!

Te jó ég, olyan, mintha
nem a saját életem lenne,

a maga kaotikus, szokásos
– nem is tudom, mondjam-e – dicsőségében?

De ha nekem így jó?

Muszáj követnem néhány elbeszélés-típust?

Nem élhetnék csak úgy?

Fogadjuk csak el a káoszt.

Legyünk szabadgondolkodók,

vagyis érezzük jól magunkat
a saját életünkben.

Olyan könnyű kipróbálni
néhány területen,

aztán jön a jó érzés,

valahogy így: "Vallás vagy politika terén
szabadgondolkodó vagyok."

Nem olyan, mint egy portfólió, amitől
másutt dogmatikusabbnak kell lennünk?

(Nevetés)

Előfordul,

hogy a legértelmesebb megbízható emberek
fognak egy területet,

és ott teljesen dogmatikusak,
értelmetlenül fafejűek,

és csak nézünk: "Hogy hihetik ezt?"

De felszívja a makacsságukat,

aztán más dolgokban
egész nyitottan gondolkodnak.

Ne higgyük hát, hogy csak azért,
mert van, amiről szabadon gondolkodunk,

alapvetően ésszerűen gondolkodunk

önámításunkról, történeteinkről
és nyitott felfogásunkról.

(Nevetés)

[Átgondolva] a lebegés gondolatát,
az ismeretelméleti lebegését,

a rendezetlenséget és tökéletlenséget,

[és hogy] nem lesz mindenből
szép masni,

és tényleg nem utazáson veszünk részt.

Valamilyen zavaros okból
vagy okokból vagyunk itt,

és talán nem tudják, miért,
és talán én sem tudom, miért,

de boldog vagyok, hogy meghívtak,
és köszönöm, hogy meghallgattak.

(Nevetés)

(Taps)