Miért hatnak rosszul az üvegtornyok a városi életre?

Hátborzongató változás söpör végig városainkon, állítja Justin Davidson, építészkritikus. Az üveggel borított, ragyogó beton- és acéltornyok tömege úgy terjed a texasi Houstontól kezdve a kínai Kantonig, mint valami inváziós faj. Davidson újraértelmezi városunk anatómiáját, és kifejti, hogyan alakítja az épületek külseje a városi élményt - és mit veszítünk, amikor az építészek figyelmen kívül hagyják a hozzáférhető építőanyagok teljes körét.

Képzeljék el, ha azt látták volna,
amikor idejöttek,

hogy a teremben mindenki szinte
teljesen egyforma:

kortalan, egyforma rasszhoz tartozó,

általánosságban jólfésült.

Az, aki közvetlenül ön mellett ül,

talán a legkülönösebb belső életet éli,

ám ön erről mit sem sejt,

mert mind egyformán üveges szemmel
bámulunk a világba.

Ez az a rémisztő átalakulás,
ami végigsöpör városainkon,

bár nem az embereken,
hanem az épületeken.

A városok tele vannak érdességgel,
árnyakkal, textúrájuk van

és színesek.

Nagyszerű egyéni és jellegzetes
építészeti felületeket láthatunk

egyszerű bérházakon, mondjuk Rigában,

vagy Jemenben,

szociális lakásokon Bécsben,

arizonai hopi falvakban,

New York barna homokkő-házain,

San Franciscó-i faházakon.

Ezek nem paloták, nem is katedrálisok.

Csak egyszerű lakóépületek,

amik a városok egyedi
szépségét jelenítik meg.

És ennek az az oka, hogy
nemcsak tető kell a fejünk fölé,

hanem ezzel együtt a szépségre is vágyunk.

Érdes felületük
megfoghatóvá teszi a várost.

Ugye? Kiolvashatjuk az utcákat,

ujjunkat végighúzva
a téglákon és köveken.

De ezt egyre nehezebb megtenni,

mert a városok egyre simábbak lesznek.

Az új belvárosokban növő tornyok

szinte mindig betonból és acélból épülnek,

üvegbe burkolják őket.

Világszerte ez a városkép
tárul a szemünk elé:

Houstonban,

Kantonban,

Frankfurtban --

mindenütt ugyanazt a
horizont felé masírozó, magasfényű

robotsereget látjuk.

Gondoljunk bele, mit veszítünk azzal,

hogy az építészek nem használják az
elérhető építőanyagok teljes választékát.

Amikor félredobjuk a gránitot,
a mészkövet, homokkövet,

a fát és a rezet,
a cserepet és a téglát,

a vesszőt és a vályogot,

akkor leegyszerűsítjük az építészetet,

városaink szegényebbek lesznek.

Olyan, mintha a világ konyháját
a légitársaságok kínálatára

redukálnánk.

(Nevetés)

Csirke vagy tészta?

De van még rosszabb:

az üvegtorony-épületegyüttesek,
mint ez itt Moszkvában

a városi élet civil, közösségi szempontjai
iránti megvetést sugallják.

Ugye? Az efféle épületek célja az, hogy
tulajdonosaikat és bérlőiket gazdagítsák,

de nem szükségszerűen
minket, többieket is,

akik az épületek közti tereken mozgunk,

és ezért nem fizetünk.

A fényes torony olyan inváziós faj,

ami megfojtja városainkat
és elpusztítja köztereinket.

Hajlamosak vagyunk úgy tekinteni
egy homlokzatra, mintha smink lenne,

díszítő elem, amit a hatás fokozásáért
a végén aggatnak az épületre.

De csak mert a felszínen van,

attól még lehet mélyértelmű.

Hadd mondjak egy példát,

hogyan hat lakóhelyünk felülete
az életmódunkra.

Amikor Salamancában jártam,
Spanyolországban,

a nap minden órájában magához vonzott

a Plaza Mayor (Főtér) .

A kelő nap sugarai
végigfésülik a homlokzatokat,

élesebbek az árnyékok,

éjjel pedig a lámpák fénye
száz meg száz kis darabra

bontja a házakat,

balkonok, ablakok és árkádok,

mind-mind külön látványosság.

Az a részlet és a mélység, az a csillogás

színházi jelleget ad a térnek.

Színpaddá válik,
ahol generációk találkozhatnak.

A tinik a kockaköveken üldögélnek,

az idősebbek a padokat foglalják el,

és a valóság kezd úgy festeni,
mintha egy opera díszlete lenne.

Felgördül a függöny a "Salamancára".

Hát ezért beszélek
az épületek külsejéről,

nem a formájáról, nem a funkciójáról,
nem a szerkezetéről,

a felületek ugyanúgy
textúrát adnak életünkhöz,

mert az épületek teremtik
meg a teret köré,

és azok a terek vagy vonzanak,

vagy taszítanak.

És a vonzás vagy taszítás gyakran
a külső megjelenés minőségén múlik.

Így a salamancai Plaza Mayor
egyik kortárs megfelelője

a La Défense tér Párizsban,

egy huzatos, üvegfalú nyitott tér,

amin a metróállomástól

kis üvegkutricájukig
átrohannak az irodai dolgozók,

egyébként a lehető legkevesebb
időt töltik ott.

A nyolcvanas évek elején
Philip Johnson építész

megpróbált újraépíteni egy kecses
európai teret Pittsburghben.

Ez a PPG tér,

fél hektár nyílt térség,
amit foncsorozott üvegfalú

kereskedelmi házak öveznek.

Ezeket fémpárkányokkal
és -öblökkel ékesítette fel,

meg gótikus tornyocskákkal,

tényleg szenzációs városképet nyújt.

De a földfelszínen olyan,

mint egy fekete üvegkalitka.

Úgy értem, persze, nyáron

gyerekek szaladgálnak át a szökőkúton,

télen pedig korcsolyáznak a téren,

de hiányzik a nyugodt lógás
laza kötetlensége.

Egyszerűen nem olyan a tér, ahol
szívesen bóklásznánk és cseverésznénk.

A közterek különféle okokból
virágzanak vagy hanyatlanak.

Az építészet ezek közül csak

egy lehetséges, de fontos ok.

Vannak olyan új terek,

például a melbourne-i Federation Square,

vagy a koppenhágai Superklien,

amelyek azért sikeresek, mert vegyítik
a régit az újjal,

az érdest a simával,

a semleges és élénk színeket,

és mert nemcsak üvegből építkeznek.

Ismétlem: nem vagyok az üveg ellensége.

Ősi és sokoldalú anyag.

Könnyen előállítható és szállítható,

könnyű beépíteni, kicserélni,

könnyű tisztán tartani.

Mindenütt jelen van,
az óriási, UltraClear üvegtábláktól

az áttetsző üvegtéglákig.

Az új bevonatoktól más lesz a hangulatuk,

ahogy változik a fény.

A drága városokban, például New Yorkban
kincset ér az az adottság,

hogy a kilátás biztosításával
verik fel az ingatlanok árait.

Ez tényleg az egyetlen árucikk,
amivel a fejlesztők igazolhatják

a valószínűtlenül magas árakat.

A XIX. század közepén

a londoni Crystal Palace
(Kristálypalota) szerkezetével

az üveg az alapvető modern építőanyagok
listáján az élre tört.

A XX. század közepétől

egyes amerikai belvárosok
uralkodó eleme lett,

legfőképp némelyik valóban
bámulatos irodai épületen,

ilyen a Lever House Manhattan szívében,
amit Skidmore, Owings & Merrill tervezett.

Végül is a technika
már elérte azt a pontot,

hogy az építészek teljesen
átlátszóra tervezhetik

az épületek szerkezetét.

Ennek mentén az üveg

a sokemeletes város
alapvető építőanyaga lett,

és ennek igen nyomós oka van.

Ahogy ugyanis a világ népessége
a városokba tömörül,

a kevésbé szerencsések
szedett-vedett nyomortelepekre vetődnek.

Viszont százmillióknak kell
rendes lakás és munkahely

egyre nagyobb épületekben,

így gazdaságilag megéri
felhőkarcolókat emelni,

majd olcsó és praktikus külső falakkal
burkolni őket.

De az üveg korlátozott mértékben

tud kifejező lenni.

Ez itt egy teret övező falrészlet

Mexikó déli részén,
a prehispán Mitla városban.

Azok a 2000 éves faragások

egyértelműen jelzik, hogy itt
jelentős rituális központ volt.

Ma ránézünk, és rögtön látjuk
a történeti és texturális folytonosságot

a faragások, a környező hegyek,

és a romok tetejére
épített templom között,

amely a helyben kitermelt
kövekből készült.

A közeli Oaxacában
még az egyszerű vakolt házak is

felületül szolgálnak az élénk színű
politikai falfestményhez

és míves grafikákhoz.

Ezt a bonyolult, beszédes nyelvet

az üveg kóros elterjedése
egyszerűen eltörli.

Szerencsére az építészek és a kivitelezők

kezdik már újra felfedezni
a textúra örömét anélkül,

hogy visszanyúlnának a múltba.

Vannak, akik újfajta módon
építkeznek az ősi anyagokból, pl. téglából

és cserépből.

Mások új építőanyagokat fejlesztenek,
ilyenek a Snøhetta moduláris elemei,

amik gyűrt, plasztikus jelleget adtak

a San Franciscó-i Modern Múzeumnak.

Stefano Boeri, az építész
még élő homlokzatokat is tervezett.

Ez a "Függőleges erdő"
egy milánói ikertoronyházon,

amin a zöld terület a leglátványosabb.

Szintén Boeri tervezi
ezt a nankingi változatot Kínában.

Képzeljük csak el, mennyivel tisztább
lenne a levegő Kínában, ha annyi lenne

a zöld homlokzat, mint amennyi üvegfelület

De sajnos ezek többnyire
egyedi építmények,

kirakatprogramok,

nem könnyű világszerte elterjeszteni.

És itt a lényeg.

Amikor helyi jelentőségű
anyagból építkezünk,

megmentjük a várost az egyformaságtól.

New York régóta használ rezet
az építkezéshez:

ott a Szabadság-szobor,

a Woolworth-épület tornya --

de már rég kiment a divatból,

míg a SHoP cég elő nem vette,
hogy azzal burkolja az ACB-t,

ami egy ikertoronyház
az East Riveren.

Nincs még kész,

de már látjuk a lenyugvó napot
megcsillanni a fémburkolaton,

ami zöld patinát nyer majd idővel.

Az épületek olyanok, mint az emberek.

Arcukra van írva az életük.

És ez nagyon fontos,

mert az üveget csak kicseréljük,

amikor elöregszik,

és az épületek pont ugyanúgy
festenek majd, mint korábban,

míg végül össze nem omlanak.

Szinte minden építőanyag képes

magába szívni a történelmet és emlékeket,

és ezeket a jelenbe vetíteni.

Az Ennead cég rézzel és cinkkel

burkolta a Utah-i
Természettudományi Múzeumot,

olyan ércekkel, amiket 150 éve
bányásznak azon a területen,

és egyúttal beolvasztja az épületet
az okkerszínű tájba,

így a természettudományi múzeum

a régió természettörténetét
tükrözi vissza.

És amikor a kínai
Pritzker-díjas Wang Shu

történeti múzeumot épített Ningbóban,

nemcsak becsomagolta a múltat,

hanem a falvakban lebontott házakból vett

téglával, kövekkel és zsindellyel

a falakba építette az emlékezetet.

Az építészek az üveget
egyaránt használhatják

lírai és újító módon.

Itt van New Yorkban két épület:

Jean Nouvelé az egyik,
Frank Gehryé a másik,

egymással szemben állnak
a West 19-en,

és a tükröződések játéka
előre-hátra lebegteti őket,

akár egy fényszimfónia.

De mikor egy város üvegbe öltözik,

ahogy fejlődik,

tükörcsarnokká válik,

nyugtalanító és hideg lesz.

Elvégre a városok azok a helyek,
ahol tobzódik a sokféleség,

ahol a világ kultúrái, nyelvei
és életmódjai

találkoznak és vegyülnek.

Ezért ne csomagoljunk be
lehangoló egyformaságba

mindent, ami egyedi vagy eltérő,

inkább fogadja be építészetünk
az urbánus próbálkozások teljes skáláját.

Köszönöm.

(Taps)