Mi lenne, ha a szegények is részt vennének a várostervezésben?

Világszerte közel egymilliárd ember él illetéktelen letelepedési formákban vagy nyomornegyedekben. Gyakran alapvető infrastruktúrákhoz sem férnek hozzá, mint például tiszta víz, mosdók vagy megfelelő utak.
Smruti Jukur Johari várostervező néhány tévhitet oszlat el ezekről a közösségekről. Továbbá megmutatja, milyen hatékony megoldások születhetnek, ha az önkormányzatok és építészek együttműködnek az ott lakókkal ahelyett, hogy kihagynák őket a tervezés folyamatából.

Hogyan képzelünk el egy várost?

Amikor városokra gondolunk,

sokszor valahogy így képzeljük el őket.

De mi van akkor, ha az, amit látunk,
csak egy része a valóságnak,

és a városban található
egy másik város is.

A város ezen részét hívjuk általában
nyomornegyednek,

gettónak, szegénynegyednek;

az itt lakó embereket pedig
önkényes lakásfoglalóknak,

bűnözőknek, nincsteleneknek, koldusoknak,
törvényen kívülieknek stb.

De valójában ők csak szegények,

akiknek nincs választásuk.

A szegénység ördögi körforgás.

Ha szegénynek születsz,
akár három generációba is kerülhet,

mire kiszabadulsz.

Sokan belekényszerülnek ebbe
a körforgásba, egyéb lehetőségek híján.

Az utcán élnek,

vonatvágányok mellett,

szemétlerakókban,

folyók mentén, mocsarakban

és más, számunkra
elképzelhetetlen helyeken,

tiszta víz, WC és lakás nélkül.

Ezek a helyek nem ismeretlenek a számomra,

mivel hatéves koromtól kezdve
elkísértem az apukámat, aki orvos,

Mumbai nyomornegyedeibe,
amikor az ott élőket gyógyította.

Gyerekkoromban segítettem neki cipelni
a gyógyszeres dobozait

iskola után.

Szerettem ezt csinálni.

Mivel változtatni szerettem volna
az életkörülményeiken,

úgy döntöttem, építésznek tanulok.

De hamarosan rájöttem,

hogy az építészet esztétikai értékeit
csak a gazdagok tudják kihasználni.

Tehát úgy döntöttem,
várostervezéssel fogok foglalkozni,

és csatlakoztam egy civil szervezethez,
amely a városi szegényeket segíti.

Olyan alapszolgáltatásokat
biztosítottak nekik,

mint ivóvíz, lakhatás és tisztálkodás.

Tíz évet szántam az életemből arra,
hogy kitanuljam ezt a szakmát,

aztán további öt évet arra,
hogy elfelejtsem, amit megtanultam,

mivel rájöttem, hogy mindaz,

amit az építészetről, a dizájnról
és a tervezésről tanultam,

irreális.

És itt fedeztem fel a döntési
szabadság fontosságát.

Megszabadultam sok
hagyományos sémától.

Most két, szegényekkel
kapcsolatos tévhitről

szeretnék beszélni.

Az első tévhit az,

hogy a szegény emberek
városba vándorlása probléma.

Az elvándorlás tényleg választás kérdése?

A mentorom, Sheela Patel

megkérte azokat, akik így gondolkoznak,

hogy kérdezzék meg a nagyapáikat,
honnan származnak.

Lássuk, mit is csinálnak
a városokba érkező szegények?

Hadd mondjak egy példát.

Ez itt a Mumbai Nemzetközi Repülőtér.

A kék színnel jelzett területeken
illetéktelenül letelepedett emberek élnek.

Közel 75 000-en laknak itt.

Kik dolgoznak némán
a hotelekben, éttermekben,

kétkezi munkásként,
bébiszitterként, kisegítőként

és más végtelen számú munkakörben –

akikre szükségünk van ahhoz,
hogy a városok akadálytalanul működjenek?

És hol laknak?

A legtöbb város esetében,
nyomornegyedekben.

Gondoljuk ezt végig.

Tényleg azt akarjuk, hogy a szegények
ne jöjjenek a városainkba?

Mi lenne, ha dönthetnének úgy is,
hogy nem jönnek?

A második tévhit egy személyes
tapasztalatomhoz kapcsolódik.

Arról az attitűdről van szó,
hogy "mi, szakértők ezt jobban tudjuk".

Mi, szakértők szeretünk
mások helyett döntést hozni,

különösen a szegények helyett.

Hadd meséljek el egy történetet.

Egy workshopon, amelynek célja az volt,

hogy a közeli nyomornegyedben élő
családok számára tervezzünk 250 új házat,

a következő építőanyagokból válogattunk:

papírmasé, hagyományos
és méhsejt-szerkezetű karton stb.,

egyszerűen azért,
mert ezek olcsók voltak.

Volt egy másik ötlet is:
használjunk szállítókonténert.

Azonnal beleegyeztünk,

mivel azt hittük, ez megfizethető,
fenntartható, könnyen beilleszthető.

De a prezentáció közben

egy nő a nyomornegyedből felállt,

és szerényen megkérdezte az előadót,

hogy ő lakna-e ilyenben?

(Nevetés)

"És ha maga nem, akkor miért
gondolja azt, hogy mi laknánk?"

Ez az élmeny is hozzásegített
a sémák elhagyásához,

hiszen rájöttem, hogy a szegénység
a fizetőképességet változtatja meg,

a vágyakat viszont nem.

A szegények egész életükben
átmeneti építményekben éltek.

Megépítenek egy falat,
aztán egy másikat.

Építkeznek téglából, bádogból,

használnak bambuszt, ponyvát, műanyagot,

kartont és megint bádogot,

majd ismét téglát és betont –

ahogyan mi is.

És ebben kényszerítjük rájuk
a döntéseinket.

De jó-e, hogy így teszünk,

vagy jobb, ha szélesítjük
a választási lehetőségeik körét?

Mi történne, ha választási
lehetőséget adnánk nekik?

Ezek a nők egy lakótelep
járdáin éltek Mumbaiban.

Folyamatosan kilakoltatták
őket, és erre válaszul,

létrehoztak egy közösséget,
Mahila Milan néven.

Nemcsak a kilakoltatásuk ellen
küzdöttek a hatalmon lévőkkel,

de pénzt is spóroltak, és földet vettek.

Sőt megtervezték és segítettek
megépíteni a saját házaikat.

Ezek a nők nem tudtak írni,
akkor mégis hogyan vitték ezt véghez?

Szőnyegeket és a ruháikat
használták, hogy megértsék a méreteket.

Egy indiai szári négy méter hosszú
és másfél méter széles.

Ilyen hétköznapi tárgyakat használtak,
hogy bemutassák, milyenek lesznek a házak.

Még három különböző
lehetőséget is terveztek,

és meghívták az új lakókat,
hogy nézzék meg.

(Nevetés)

Mindenkinek tetszett az,
ahol volt galéria is,

mert így a ház két funkciót is
ellátott egyszerre:

egyrészt nagyobb családok
is alhattak benne,

másrészt lehetővé tette az
otthoni munkavégzést,

például karkötőkészítést, ékszertervezést,

hímzést, termékek csomagolását stb.

Úgy döntöttek,
hogy nem helyeznek el belül WC-t,

hanem kívülre teszik, a folyosóra azért,

mert így több volt bent a tér,
és olcsóbb is volt.

A szakértők ilyen típusú megoldásra

sosem gondoltak volna.

Hagyományos tervezés mellett
pl. ragaszkodtunk volna a benti WC-hez.

Ez csak pár egyszerűbb példa.

Hadd világítsak rá
néhány nagyobb összefüggésre:

881 millió ember,

a Föld lakosságának kb. egyhatoda,

él nyomorban és illetéktelen
letelepedési formákban.

A déli féltekén majdnem minden városnak
városméretű nyomornegyede van:

pl. Kibera Nairobi-ban,

Dharavi Mumbai-ban,

Khayelitsha Dél-Afrikában – többek között.

Ezek eredetileg mind elhagyatott
és megműveletlen területek voltak,

amelyekkel a városok nem foglalkoztak.

Ahogy nőttek a városok,

a szegények elkezdtek építkezni
ezen területeken,

amelyek viszont így idővel
elkezdtek felértékelődni.

Mostanra ezek a területek
kedvelt ingatlanpiaci célpontok lettek,

amelyekből mindenki
akar magának egy részt.

És hogy mit tesznek a városok
és a vezetők az ott élőkkel?

Lerombolják a házakat,
kilakoltatják a lakosokat,

és elkötöztetik őket a városaikból
annak érdekében,

hogy új infrastruktúrát építsenek.

Többemeletes lakótömbökbe
költöztetik őket,

amelyek a valóságban így néznek ki.

Ha ennyire sűrűn telepítik
be az embereket,

akkor nem jutnak elég
természetes fényhez és levegőhöz,

ami egészségtelen.

Vagyis egyrészt,

a szegények nem vehetnek részt
a lakóházaik tervezésben,

ráadásul, a kivitelezés is rossz minőségű.

Másrészt, nem tudják,

hogyan intézzék lakásügyeiket,

mint a számlák rendezése, a könyvelés,
lakószövetkezetek létrehozása.

Ez számukra nehéz feladat.

Amikor beköltöztetik őket
egy ilyen típusú közösségbe,

előfordulhat, hogy pár éven belül
ez lesz belőle,

mert az átállás nem egy döntés,

hanem folyamat.

Illetéktelen házakból törvényes
otthonokba költözni folyamat.

Időbe telik nekik ezt feldolgozni
és alkalmazkodni.

És amikor erre nem kapnak elegendő időt,

ez történik,

és attól tartok, a jövőben ebből
ismét nyomornegyed lesz.

Mi lenne, ha ehelyett az tennénk,

amire a szegényeknek szükségük van,

ha ők is a város
elismert tagjai lehetnének,

ha azokat a körzeteket
fejlesztenénk, ahol élnek,

és biztosítanánk nekik az alapvető
ellátásokat, ahogy itt is látható?

Mi történne, ha a városok
és a kormányok együttműködnének,

ha az önkormányzatok tudomást
vennének a szegényekről,

és közösen építenének számukra otthont?

Ez itt Mukuru,

egy nagy kiterjedésű,
illegális település Nairobiban.

Afrika egyik legnagyobb ilyen telepe.

300 000 ember otthona,

2,6 km2 területen.

Hogy jobban értsük az arányokat,

képzeljük el, hogy Pittsburgh lakosságát

betuszkoljuk a New York-i Central Parkba.

Ez Mukuru.

Most vessünk egy pillantást arra,

hogy milyen körülmények
között él a lakosság.

Ilyenek a házak közötti átjárók.

Hogy milyen is Mukuruban élni?

Csak röviden: 550 ember használ
egy darab csapot,

és kilencszer fizet többet,

mint bárki más a városban,

csak azért,

mert nincs kiépített vízhálózat,
és a vízért fizetni kell.

Sokan úgy érnek haza a munkából,
hogy az otthonuk nem létezik többé,

vagy azért mert lerombolták,

vagy leégették.

Éppen ezért,

egy helyi lakószövetség,
a Muungano úgy döntött,

hogy megpróbál tenni valamit ez ellen.

Négy év alatt

20 000 lakos segítségével
gyűjtöttek adatokat,

feltérképezték a területet,
és ebből vontak le következtetéseket.

A tervük nagyon egyszerű volt,

csak négy dolgot akartak elérni:

tiszta vizet, illemhelyeket,

járható utakat,

és a legfontosabb, hogy
megakadályozhassák a kilakoltatásukat.

Ezt ismertették Nairobi önkormányzatával.

És a történelem során először

a város beleegyezett.

Nairobi önkormányzata és a kenyai kormány

Mukurut speciális fejlesztési
területté nyilvánította,

ami azt jelentette, hogy a lakói is
részt vehettek a tervezésében.

Az emberek tisztázhatták a számukra
fontos szempontokat és feltételeket,

mivel a hagyományos
településrendezési szempontok

nem működnek ezekben a közösségekben.

Nézzük, mit is jelent ez gyakorlatban.

Ezek itt az utak Mukuruban.

Az út mindkét oldala mentén házak vannak.

Ha a helyi buszjáratokat

hagyományos szempontok alapján
akarnánk behozni,

a tervezőknek 25 méter széles,
kényelmes utat kellett volna építeniük.

Így viszont a házak 25%-át
le kellett volna bontani –

ez rengeteg ember.

Tehát ehelyett csak
12 méter széles utat terveztünk,

ami érintetlenül hagyta a házakat,

és a buszok is közel teljes értékű
szolgáltatást tudtak nyújtani.

Nézzünk meg egy másik példát is:
a nyilvános illemhelyeket.

A magas népsűrűségű területeken

nincs hely olyan WC-k beépítésére –

mint amilyeneket mi használunk.

Így két nyilvános vécét terveztük:
egyet a nőknek, egyet a férfiaknak.

De képzeljük el azt a szituációt,

hogy a reggeli rohanás
közepette a mosdókban,

amikor mindenki egyszerre
szeretne könnyíteni magán,

50 ember áll a sorban,

és egy gyerek áll a felnőttek mögött,

vajon ki nyer?

A gyerekeknek végül a szabadban
kell elvégezniük a dolgukat.

Pont ezért döntötték el a nők,

hogy külön mosdót
terveznek a gyerekeknek.

Ki másnak juthatott
volna eszébe ilyen jó ötlet?

A lényeg, hogy a szegények
jobb döntéseket hoznak, mint mi,

ha engedjük nekik.

A saját igényeikhez mérten választanak.

Tehát a választás szabadsága a lényeg.

Viszont a hatalom szabja meg, ki dönthet.

Tehát arra van szükség,
hogy a döntéshozók –

politikusok, vezetők, önkormányzatok,

építészek, tervezők,
intézetek és kutatók –

és mi mind tiszteljük
mások döntési szabadságát.

Ahelyett, hogy eldöntenénk,
mi a jó másoknak vagy a szegényeknek,

fogadjuk el a döntéseiket,
biztassuk őket önálló döntésre.

Hiszen úgy tudunk a jövőben
jobb városokat építeni,

amelyek mindenki igényeit kielégítik,

ha úgy alakítjuk a városképet,

hogy figyelembe vesszük
az ott élők döntéseit.

Köszönöm.

(Taps)