Át tudjuk írni emlékeinket?

A trauma és a PTSD átalakítja az ember agyát – kiváltképp az emlékeit – és ha megbolygatjuk, akkor az romboló érzelmi reakciókat válthat ki. Vajon az emlékek törlése nélkül megszabadulhatunk a kiváltó ingerektől? Amy Milton észbontó, emlékszerkesztő klinikai vizsgálatának célja az emlékeinkben élő fájdalmas események káros hatásainak megszüntetése, ami továbbá potenciálisan rávezethet a jobb mentális egészséghez vezető útra.

Az emlékezet annyira mindennapi dolog,
hogy szinte magától értetődőnek vesszük.

Mind emlékszünk arra,
hogy ma mi volt reggelire,

vagy hogy mit csináltunk a hétvégén.

Csak emlékezetünk romlásakor jövünk rá,

hogy valójában mekkora csoda,

és múltbeli tapasztalataink milyen
mértékben határoznak meg minket.

De az emlékezet nem mindig jó dolog.

John Lancaster Spalding amerikai
költő és lelkész szavaival élve:

"Az emlékezet az a mennyország,
ahonnan senki nem űzhet ki,

vagy maga a pokol,
ahonnan nincs menekvés."

Sokunk életének van olyan fejezete,

amely bár ne történt volna meg.

Becslések szerint majdnem 90%-unk

átesik valamilyen traumatikus
eseményen élete során.

Sokan az ilyen események után
hevesen szenvednek, majd felépülnek,

sőt, a tapasztalataik miatt
jobb emberekké válnak.

De egyes események annyira
megviselik őket, hogy sokaknál –

pl. a nemi erőszak túlélőinek akár felénél

később poszttraumás stresszzavar,

azaz PTSD alakul ki.

A PTSD elgyengítő hatású mentális zavar;

jellegzetes tünetei pl.
az erős félelem és szorongás

és a traumás esemény flashbackjei.

Ezek a tünetek végletesen
kihatnak az illető életminőségére,

és gyakran bizonyos helyzetek
váltják ki őket

vagy az illető környezetében
levő jelzőingerek.

A jelzőingerekre adott reakciók lehet,
hogy eleinte megfelelők voltak –

pl. háborús övezetben a félelem
és a veszély előli menekülés –,

de a PTSD esetén
akkor is irányítják a viselkedést,

amikor az az adott helyzetben
már nem megfelelő.

Ha egy háborús veterán hazatérése
után is veszély elől menekül,

pl. ha durran a kipufogó,

vagy súlyos szorongása miatt
képtelen elmenni otthonról,

akkor a jelzőingerre, emlékekre
adott reakciói

hibássá, azaz maladaptívvá váltak.

A PTSD-t tekinthetjük maladaptív
emlékezeti rendellenességnek.

Itt kitérőt kell tennem,

ugyanis úgy beszélek az emlékezetről,
mintha az valami dolog lenne.

De nem az.

Számos emlékezettípus van,

és ezek az agy különböző hálózataira
és területeire támaszkodnak.

Két fő különbség van az emléktípusok közt.

Vannak olyan emlékek,
amelyekre tudatosan emlékezünk,

tehát tudjuk, hogy léteznek,

és tudunk róluk beszélni.

Ide tartoznak a tényekre
és eseményekre vonatkozó emlékeink.

Mivel ezekről az emlékekről
be tudunk számolni,

ezért ezeket deklaratív emlékeknek hívjuk.

Az emlékezet másik típusa a
nemdeklaratív emlékezet.

Az ilyen emlékekhez gyakran nem
tudunk tudatosan hozzáférni,

azaz a tartalmukat

nem tudjuk szóban kifejezni

A nemdeklaratív emlékezet tipikus példája

a biciklizéshez szükséges
motoros képesség.

Itt Cambridge-ben
valószínűleg mindenki tud biciklizni.

Tudják, hogy két keréken
hogyan kell közlekedni.

De ha bárkit megkérnék arra,

hogy írjon útmutatót, amely alapján
megtanulhatnék biciklizni,

ahogy négyéves fiam is megkért rá tavaly,

amikor biciklit kapott a szülinapjára,

akkor az komoly nehézséget okozna.

Hogyan üljünk a biciklin
az egyensúly megtartásához?

Milyen gyorsan kell pedálozni ahhoz,
hogy stabilak maradjunk?

Széllökés esetén

milyen izmokat feszítsünk meg,

és mennyire, ahhoz hogy ne essünk el?

Meglepődnék, ha tudnának
válaszolni e kérdésekre.

De ha tudnak biciklizni,
akkor tudják a válaszokat,

csak nem tudatosan.

Visszatérve a PTSD-re,

a nemdeklaratív emlékezet másik fajtája

az érzelmi emlékezet.

Ennek a pszichológiában külön jelentése
van, és arra a képességünkre utal,

hogy meg tudjuk tanulni
környezetünk jeleit

és a jelek érzelmi, ösztönző jelentőségét.

Mit értünk ezen?

Vegyük pl. a friss kenyér illatát
mint jelzőingert,

vagy egy elvontabb jelzőingert,
pl. egy 20 fontos bankjegyet.

Mivel e jelzőingerek korábban
jó dolgokkal kapcsolódtak össze,

ezért szeretjük őket, és vonzanak minket.

Más jelzőinger, pl. a darázszümmögés
erősen negatív érzelmeket kelt,

és néhányunknál egészen
drámai menekülőreakciót vált ki.

Én utálom a darazsakat.

Ezt készpénznek vehetik.

De azt nem tudom elmondani,
hogy miféle nemdeklaratív érzelmi emlékek

okozzák a darazsak közelében
mutatott viselkedésemet.

Nem tudom átadni a szívdobogást,

az izzadó tenyereket, és azt az érzést,
ahogy rámtör a pánik.

Persze le tudom írni, hogy ezek milyenek,

de nem tudom átadni őket.

A PTSD szempontjából viszont fontos,

hogy a stressz igen különböző hatással van
a deklaratív és nemdeklaratív emlékezetre

és az ezeket támogató agyi hálózatokra
és területekre.

Az érzelmi emlékezetet egy kis
mandulaalakú szerv támogatja,

az amigdala

és annak hálózata.

A deklaratív emlékezetet, legfőképp
az emlékbeli események helyét és idejét

egy csikóhal formájú agyterület támogatja,

az ún. hippokampusz.

A trauma során tapasztalt súlyos stressz

egészen más hatással van
erre a két területre.

Ahogy valakinél fokozzuk a stressz-szintet

stresszmentesről enyhén stresszesre,

a hippokampusz

az esemény emlékének megőrzésére

növeli működését,

és erősebben dolgozik azon,
hogy deklaratív emlékként tárolja el.

De ahogy a stressz-szintet közepesre,
erősre,

majd végletesre emeljük,
mint ahogy az traumakor is történik,

akkor a hippokampusz gyakorlatilag leáll.

Ez azt jelenti,

hogy a traumakor tapasztalt
magas stresszhormonszint esetén

nem tároljuk el a részleteket,

azokat a részleteket,
hogy mi, hol és hogyan történt.

Miközben a stressz
így hat a hippokampuszra,

nézzük meg, mi történik az amigdalával,

azaz az érzelmi, nemdeklaratív emlékezet
szempontjából fontos szervvel!

Működése egyre inkább felerősödik.

A PTSD esetében ez azzal jár

hogy túl erős érzelmi emlék,
jelen esetben félelem alakul ki,

amely nem kötődik
konkrét helyhez vagy időhöz,

mivel a hippokampusz nem tárolja el,
hogy mi, hol és hogy történt.

Így a jelzőingerek akkor
is irányítják a viselkedést,

amikor az már nem megfelelő,

és az így válik hibássá, maladaptívvá.

Ha tudjuk, hogy a PTSD
maladaptív emlékek miatt alakult ki,

akkor ezt a tudást használhatjuk-e

kezelések eredményességének
javításához PTSD-s betegeknél?

A poszttraumás stresszbetegség kezelésére
radikálisan új eljárást fejlesztenek,

amely a maladaptív érzelmi emlékek
elpusztítását célozza meg,

mivel ezek állnak a betegség hátterében.

Az eljárás azért merül fel lehetőségként,

mivel az utóbbi években
jelentősen változtak

az emlékezettel kapcsolatos ismereteink.

Hagyományosan úgy gondolták,
hogy az emlékek kialakítása olyan,

mintha tollal jegyzetelnénk:

a tinta megszáradása után
nem lehet a leírtakon változtatni.

Azt gondolták, hogy az emlékek
tárolása érdekében

az agyban történő
összes szerkezeti változás

kb. hat órán belül lezárul,

és utána állandósul.

Ezt rögzülési, azaz konszolidációs
elvnek hívjuk.

De a legújabb kutatások arra utalnak,
hogy az emlékképzés inkább olyan,

mintha szövegszerkesztővel dolgoznánk.

Először kialakul az emlék,
és azt elmentjük vagy tároljuk.

De megfelelő körülmények között
szerkeszthetjük az emléket.

E rekonszolidációs elv szerint
az agy szerkezeti változásai,

amelyek az emlékezet támogatására
alakulnak ki,

megváltoztathatók,

még régi emlékek esetében is.

Ez a szerkesztési folyamat nem állandó.

Csak az emlékek előhívásának
bizonyos feltételei mellett

fordul elő.

Képzeljük el, hogy az emlékek
előhívása vagy felidézése olyan,

mintha megnyitnánk egy fájlt.

Néha csak egész egyszerűen
előhívjuk az emléket.

Csak olvasható módban nyitjuk meg a fájlt.

De megfelelő feltételek mellett

szerkesztési módban is megnyithatjuk,

és akkor változtathatunk az információn.

Elviekben törölni is lehetne
a fájl tartalmát,

és amikor elmentjük,

akkor így marad meg a fájl,

azaz az emlék.

Ez a rekonszolidációs elv

nemcsak segít megmagyarázni
az emlékezet néhány furcsaságát,

pl. miért emlékszünk néha
tévesen a múltra,

hanem eszközt is nyújt

a PTSD hátterében álló maladaptív
félelememlékek törléséhez.

Csak két dolog kell hozzá:

instabillá kell tenni az emléket –
szerkesztési módban megnyitni a fájlt –

és törölnünk kell az információt.

Leginkább azzal haladtunk,

hogy kiderítsük, miként lehet
törölni az információt.

Elég korán felfedezték,

hogy a vérnyomás csökkentésére
rendszeresen felírt gyógyszer –

a Propranolol nevű béta-blokkoló –

használható a félelememlékek
rekonszolidációjának megakadályozására

patkányok esetében.

Ha szerkesztési módban
adták be a szert a patkányoknak,

akkor úgy viselkedtek, mintha már
nem félnének az adott jelzőingertől.

Mintha soha nem tanultak volna
meg félni a jelzőingertől.

És mindezt egy emberek számára
biztonságos gyógyszer hatására.

Nem sokkal ez után kimutatták,

hogy a Propranolol embereknél is
elpusztíthatja a félelememlékeket,

de fontos, hogy ez csak az emlékezet
szerkesztési módjában működik.

Jóllehet a kutatásban egészséges
önkéntesek vettek részt,

azért fontos, hogy kiderült:
a patkányokra vonatkozó eredmények

emberekre is kiterjeszthetők,
és végső soron betegekre is.

Embereken azt is vizsgálhatjuk,

hogy egy nemdeklaratív emlék elpusztítása

kihat-e a deklaratív eseményi emlékezetre.

Ez roppant érdekes.

Bár a Propranololt kapott embereknél,

miközben az emlékezetük
szerkesztési módban volt,

elmúlt az ijesztő jelzőingertől
való félelem,

attól még el tudták mondani,

hogy milyen kapcsolat van a jelzőinger
és az ijesztő következmény között.

Mintha tudták volna, hogy félniük kéne,

de mégsem féltek.

Ez arra utal, hogy a Propranolol

célzottan képes a nemdeklaratív
érzelmi emlékezetre hatni úgy,

hogy a deklaratív eseménnyel kapcsolatos
emlékeket békén hagyja.

De fontos, hogy a Propranolol
csak akkor hat az emlékekre,

ha azok szerkesztési módban vannak.

Szóval hogyan lehet instabillá
tenni az emlékeket?

Hogyan váltunk szerkesztési módba?

A laborom elég sokat foglalkozott ezzel.

Tudjuk, ehhez az kell, hogy egy kevés –

nem túl sok – új információt
próbáljunk beleszőni az emlékbe.

Ismerjük az agy által
használt vegyi anyagokat,

amelyek jelzik,

hogy az emléket frissíteni
és a fájlt módosítani kell.

Mi főleg patkányokat vizsgáltunk,
de más laborok kutatásaiban

ugyanezek a tényezők teszik lehetővé
emberek emlékeinek módosítását,

még a PTSD hátterében álló
maladaptív emlékek esetében is.

Sőt, több ország számos
laborjában indítottak

kis létszámú klinikai kutatásokat

az ilyen emlékezetpusztító kezelések
PTSD esetén való alkalmazására,

és az eredmények ígéretesnek tűnnek.

Persze e vizsgálatokat nagyobb
szabású kutatásokkal ismételni kell,

de látható, hogy az emlékezetet
pusztító kezelések ígéretesek lehetnek

PTSD esetében.

Talán a traumával kapcsolatos emlékek
nem zárnak tovább pokolba.

Jóllehet ez az emlékpusztító elv
ígéretesnek tűnik,

ez nem jelenti azt, hogy egyszerű,

és hogy nincsenek kényes kérdések.

Etikus vajon elpusztítani az emlékeket?

Mi a helyzet pl. a szemtanúk vallomásával?

Mi van akkor, ha valaki
nem szedhet Propranololt

a gyógyszerkölcsönhatások miatt?

A szemtanúk vallomását illetően
etikai szempontból úgy gondolom,

hogy fontos megjegyezni

az emberekkel kapcsolatos
kutatás eredményét.

A Propranolol ugyanis csak
a nemdeklaratív emlékezetre hat,

így nem valószínű, hogy befolyásolná
a szemtanúk vallomását,

mivel az deklaratív emlékeken alapszik.

Lényegében az emlékpusztító
kezelések célja

az érzelmi emlékek csökkentése,

és nem pedig az,

hogy a traumás emléktől
teljesen megszabaduljunk.

Ezzel a PTSD-s betegek reakciói
inkább azokéhoz válnának hasonlóvá,

akik ugyan átestek traumán,

de nem alakult ki náluk a PTSD,

mint azokéhoz, akiket egyáltalán
nem ért trauma.

Az emberek többsége
etikailag inkább elfogadná ezt,

mintha a kezelés makulátlan elme
kialakítását célozná meg.

Mi a helyzet a Propranolollal?

Nem adhatunk mindenkinek Propranololt,

és nem is akar mentális bajaira
mindenki gyógyszert szedni.

Ilyen esetben hasznos lehet a Tetris.

Igen, a Tetris.

Klinikai munkatársakkal való
közös munkánk során azt vizsgáltuk,

hogy a viselkedések megzavarása

az emlékek rekonszolidációját
is megzavarja-e?

Ez hogyan is működne?

Azt tudjuk, hogy gyakorlatilag lehetetlen

egyszerre két feladatot végezni,

ha mindkettő feldolgozása
ugyanabban az agyterületben zajlik.

Ezt úgy képzeljük el,
mintha ímélírás közben

duettet próbálnánk énekelni a rádióval.

Az egyik folyamat belezavar a másikba.

Az emlékek előhívása ugyanilyen,

főleg szerkesztési módban.

Ha egy nagyon vizuális tünetet veszünk,
pl. a PTSD flashbackjeit,

és az emléket szerkesztési
módban hívatjuk elő,

és rávesszük az illetőt, hogy közben
vizuális feladattal foglalkozzon,

pl. a Tetrisszel,

akkor elvileg ebbe az emlékbe

annyi zavaró információt vihetünk bele,

hogy az lényegében értelmét veszti.

Ez az elmélet,

és egészséges önkéntesektől
származó eredmények alá is támasztják.

Önkénteseink roppant kellemetlen
filmeket néztek meg –

szemműtétre, közlekedésbiztonsági
hirdetésekre gondoljanak,

vagy Scorsese "A nagy borotválkozás"
című rövidfilmjére.

Ezek a traumatikus filmek flashbackhez
hasonló tüneteket váltanak ki

egészséges önkénteseinknél
egy héttel megnézésük után.

Azt figyeltük meg,
ha önkénteseinknek fel kell idézniük

a kellemetlen filmek
legszörnyűbb pillanatait

tetrisezés közben,

akkor az jelentősen csökkenti
a flashbackek gyakoriságát.

De az emlékeknek szerkesztési módban
kell lenniük ahhoz, hogy ez működjön.

Munkatársaim azóta bevonták
e vizsgálatokba a betegeket is.

Kipróbálták közlekedési
balesetek túlélőinél,

és sürgősségi császármetszésen
átesett anyáknál,

két olyan traumatípusnál,
amelyek gyakran PTSD-hez vezetnek,

és a tünetek egészen ígéretes
mérséklődését vették észre

mindkét típusú klinikai esetben.

Persze még sokat kell tanulnunk
és javítanunk az eljárásokon,

de ezek az emlékpusztító kezelések
nagyon ígéretesnek tűnnek

egyes mentális zavarok kezelésében,

mint pl. a PTSD.

Lehet, hogy a traumás emlékeink nem kell,
hogy az örökös poklot jelentsék.

Én hiszek abban,

hogy ez a megközelítés segít majd azokon,

akik lapozni szeretnének,
lezárni életük olyan fejezetét,

amelyet sosem szerettek volna átélni,

és ezzel egyúttal javítunk
mentális egészségükön.

Köszönöm!

(Taps)