Óda a földi léthez

Ha el kéne magyaráznod egy újszülöttnek, hogy mit jelent embernek lenni a Földön a 21. században, mit mondanál? Oliver Jeffers képzőművész egy levélben foglalta össze válaszait a fia számára, megtűzdelve a létezésről és az élet sokféleségéről szóló bölcsességekkel. Saját rajzaival és animációjával színesített költői beszédében "az emberi civilizáció gyönyörű, törékeny drámájáról" mesél.

[Oliver Jeffers]

[Óda a földi léthez]

Helló!

Biztos, hogy mire ennek
a mondatnak a végére érek –

a beszédem alapján –,

mind rá fogtok jönni,
hogy a hely, ahonnan származom,

a Föld nevű bolygó.

A Föld nagyszerű hely.

Otthont ad nekünk.

És a baciknak.

Ezeket a (sípolás)
pillanatnyilag félretesszük,

mert – hiszitek, vagy sem –
nem csak róluk szól minden.

Ez a bolygó otthont ad
autóknak, kelbimbóknak,

fura halféléknek,
akiknek saját fejlámpájuk van,

a művészetnek, a tűznek,
tűzoltó készülékeknek,

törvényeknek, galamboknak, sörösüvegeknek,
citromoknak, villanykörtéknek,

a pinot noirnak, a paracetamolnak,

szellemeknek, szúnyogoknak,
flamingóknak, virágoknak,

az ukulelének, lifteknek, macskáknak,
cicás videóknak, az internetnek,

vasgerendáknak, épületeknek, elemeknek,

minden fortélynak, remek ötletnek,
az ismert létformáknak

és egy csomó más dolognak.

Tulajdonképpen mindennek,
amit ismerünk, és amiről hallottunk.

Igazából ez a kedvenc helyem.

Ez a kicsi földgolyó,

amely a kozmosz hideg
és magányos részén lebeg.

Ó, amúgy az akcentusom belfasti,

ami itt található.

Nagyjából.

Tán azt hiszitek, hogy ismeritek
a Föld nevű bolygót,

mivelhogy innen származtok.

De esélyes,

hogy jó ideje nem gondolkodtatok el
alapvető dolgokon.

Én is azt hittem, ismerem.

Sőt, azt hittem, szakértő vagyok.

Amíg nem kellett mesélnem erről a helyről

és a működéséről valakinek,

aki addig még nem járt itt.

Nem annak, akire gondoltok,

bár az apám mindig azt mondta,

hogy az intelligens
földönkívüli élet biztos jele,

hogy meg se próbálják felvenni
velünk a kapcsolatot.

Valójában az újszülött fiamnak
próbáltam elmagyarázni a dolgokat.

Azelőtt még sosem voltunk szülők,

a feleségem és én,

ezért amikor először hazavittük,
úgy bántam vele, mint egy vendéggel,

körbevittem.

Itt laksz, fiam.

Ebben a helyiségben csináljuk a kaját.

Ebben a helyiségben
tartjuk a székeket, és így tovább.

Üdítő élmény
elmagyarázni egy nullaévesnek,

hogyan működik a bolygónk.

De a sok nevetés után,

amikor rádöbbensz, hogy az újonnan
érkezettek egyáltalán nem tudnak semmit,

és hogy te magad is milyen keveset tudsz,

az egész bolygó ismertetése
elég ijesztő feladattá válik.

De azért megpróbáltam.

Ahogy mászkáltam vele az első pár hétben,

és a saját látásmódom szerint
kommentáltam a világot,

elkezdtem lejegyzetelni a nevetséges
dolgokat, amiket mondtam.

A jegyzetekből lassan levél lett,
melyet a fiamnak írtam arra az időre,

amikor már tud olvasni.

Aztán a levélből könyv lett,

ami azokról az alapelvekről szól,

hogy mit jelent emberként élni
a Földön a 21. században.

Egy-két dolog teljesen egyértelmű.

Például, hogy a bolygó két részből áll:

szárazföldből és tengerekből.

Pár dolog pedig kevésbé egyértelmű,
amíg el nem gondolkodunk rajtuk.

Az idő, például.

A dolgok itt a Földön
néha lassan haladnak.

De gyakoribb, hogy gyorsan.

Jól használjátok ki az időt,
mert elszalad, mielőtt észbe kaptok!

Vagy az emberek.

Emberek sokféle alakban,
méretben és színben előfordulnak.

Mind máshogy nézünk ki,

máshogy cselekszünk és máshogy beszélünk,

de ez ne tévesszen meg senkit.

Mindannyian emberek vagyunk.

Nem hagy nyugodni,
hogy az egész univerzumban

csak a Földön élnek emberek,

sőt, csak a Földön tudnak élni.

Azon belül is csak
a szárazföld egy részén.

A bolygónk felületének
csak egy nagyon kicsi része

lakható az emberek számára,

és itt élünk, benyomorítva.

Itt lenn, könnyű elfeledkezni
a sziklákról, lombokról,

az egyértelmű földi dolgokról,

hogy milyen kevés is a mozgástér.

A földhöz közel lévő szempár számára

a horizont végtelennek tűnik.

Végül is nem mindennapos szokás
azon töprengeni,

hogy hol vagyunk a földgolyón,

és hol van ez a golyóbis az űrben.

Nem akartam a fiamnak
ugyanazt mesélni az országok történetéről,

amit nekünk mondtak Észak-Írországban,
amikor kicsi voltam.

Azt, hogy egy kis faluban élünk,

ahol nem foglalkozunk
a minket közvetlenül nem érintő dolgokkal.

Tudni akartam, milyen érzés a bolygónkat

egyetlen rendszerként,
egy objektumként látni,

ahogy lebeg az űrben.

Ehhez

át kellett térnem a könyvekbe szánt
kétdimenziós rajzokról

a 3D-s utcai szobrokra,

és szükségem volt majdnem 60 méterre,

egy New York-i háztömbre,

hogy megépítsem a Hold, a Föld

és az emberek nagyméretű modelljét.

A projektet tavaly télen sikerült
megvalósítani New Yorkban,

a High Lane parkban

az Apollo 11 Hold körüli küldetésének
50. évfordulóján.

Felállítása után

felvettünk a fiammal egy űrsisakot,

és útnak indultunk, akárcsak
az Apollo 11 fél évszázaddal ezelőtt,

a Hold felé.

Körberepültünk,

és visszanéztünk magunkra.

Azt éreztem,

hogy milyen egyedül
vagyunk ott a sötétben.

Pedig csak eljátszottam az egészet.

A Hold az egyetlen objektum,

amely viszonylag közel van hozzánk.

Az installációban minden arányos volt:

itt a bolygónk átmérője három méter,

a következő bolygó, a Mars,
akkora lenne, mint egy jógalabda

több mérföld távolságra.

Bár a határok nem láthatóak az űrből,

a szoborra

minden egyes országhatárt berajzoltam.

De ahelyett, hogy a felszabdalt földre
országneveket írtam volna,

újra és újra azt írtam:

"Itt emberek élnek.
Itt emberek élnek.

Itt emberek élnek."

A Holdra pedig azt írtam,

"Itt nem él senki."

Gyakran a nyilvánvaló dolgok

nem is olyan nyilvánvalóak,
amíg el nem gondolkodunk rajtuk.

Ha bármit elég nagy
távolságból szemlélünk,

az megváltoztatja a dolgokat,

ahogy azt sok űrhajós is megtapasztalta.

Emberi szem a Földet

eddig csak a Hold távolságából látta.

Még messze van,

hogy elérjünk a naprendszerünk határához

és további csillagokhoz, csillagképekhez.

Igazából csak egyetlenegy
pont van az egész világűrben,

amely jelenvaló a csillagok között,

és ez a jelenvalóság

itt van, a Föld nevű bolygón.

A képek, melyeket megalkottunk
a csillaghalmazokról,

csak innen lentről érthetők.

A történeteknek csak itt,
a Földön van értelmük.

És csak nekünk jelentenek valamit –

embereknek.

Történetek teremtményei vagyunk.

Mi vagyunk a történet,
melyet mesélünk,

Mi vagyunk a történet,
melyet mesélnek nekünk.

Csak gondoljuk végig az emberi
civilizáció történetét a Földön.

Szól a találékonyságról, eleganciáról

fajunk nagylelkű
és gondoskodó természetéről,

amely ugyanakkor énközpontú, sebezhető

és dacosan védekező.

Mi, emberek, óvjuk létünk lángját

a zord, hatalmas elemektől,
melyeket nem irányíthatunk,

a nagy ismeretlentől.

Mégis mindig a lángba nézünk.

Ha azt mondjuk,

"úgy tudjuk",

akkor az emberi tudás
összességére gondolunk.

De más hangsúllyal

az "úgy tudjuk"

azt jelenti, hogy egyáltalán nem tudjuk.

Ez a civilizáció gyönyörű,
törékeny drámája.

Mi vagyunk a színészek és a nézők is,
ebben a kozmikus színdarabban,

ami itt számunkra
az egész világot jelenti,

máshol viszont nem jelent semmit.

Lehet, hogy idelent se sokat.

Ha igazán elgondolkodnánk
kapcsolatunkon a hajónkkal,

a Földünkkel,

az sokkal inkább a nemtörődömség
és kapzsiság története lenne.

Ahogy Faustóé is,

az emberé, aki azt hitte, minden az övé,

és fel akarta mérni, mije van.

Könnyen kijelentette,
hogy az ő tulajdona egy virág,

egy birka, egy fa és egy mező.

A tavat és a hegyet
már nehezebb volt meghódítani,

de aztán ők is megadták magukat.

Birtokolni próbálta a végtelen tengert,

s a mohósága lett a veszte,

amikor elbizakodottan,
kiszállt a csónakból,

hogy megmutassa a tengernek, ki a főnök.

Nem értette meg a lényeget.

A hullámok elnyelték,
és a tenger fenekére süllyedt.

A tenger sajnálta őt,

de továbbra is megmaradt tengernek.

Ahogy minden más is, amit birtokolt,

hiszen Fausto sorsa nem számított nekik.

Ami a kozmoszban betöltött,
vélt jelentőségünket illeti:

nem lenne semmink,

ha a Föld nem lenne.

Ő boldogan és önfeledten forogna tovább

nélkülünk is.

Ezen a bolygón emberek élnek.

Éljük a hétköznapjainkat,

néha felfelé tekintünk és kifelé,

de legtöbbször inkább lefelé és befelé.

Felpillantunk, és vonalakat húzunk
az égen a fények közé,

így próbálunk értelmet adni a káosznak.

Lenézünk a földre, és vonalakat húzunk,
hogy tudjuk, hova tartozunk,

és hova nem.

Legtöbbször viszont elfelejtjük,
hogy a csillagokat összekötő vonalak,

és a földet felszabdaló vonalak

csak a fejünkben léteznek.

Ezek is csak történetek.

Végezzük a napi rutinunkat
és rituáléinkat a történet szerint,

melyben leginkább hiszünk,

és manapság a történet
akkor is változik, miközben írjuk.

Csomó félelem van ebben
a mostani történetben,

és nem sokkal ezelőttig
a legnagyobb erejük

a keserű történeteknek volt,
melyek arról szóltak,

hogy miként romlott el minden –
egyéni és közösségi szinten is.

Inspiráló volt látni,
ahogy a legrosszabból a legjobb sül ki,

hogy miként eszmélnek rá emberek
a globális elszámolás idején arra,

hogy az egymáshoz fűződő kapcsolatunk

az egyik legfontosabb dolog a világon.

De lépjünk még egyet hátrébb.

Siránkozunk sok minden miatt,

de csekély időt töltünk azzal,
hogy élvezzük a legnagyobb dolgot,

ami mindig is jó volt nekünk.

Történetesen, hogy itt vagyunk,

hogy egyáltalán élünk.

Hogy még mindig élünk.

Másfél millió évvel azután,
hogy találtunk egy doboz gyufát,

még nem égettük le teljesen a házat.

Még.

Annak az esélye, hogy itt legyünk,
rendkívül csekély volt.

Mégis itt vagyunk.

A veszedelmek ellenére.

Még soha nem élt ennyi ember a Földön,

sosem használtuk ennyi erőforrást.

És nyilvánvalóvá vált,
hogy sok régi rendszer,

amelyeket megalkottunk,

ma már idejétmúlt.

És újakat kell létrehoznunk.

Ha nem léteznének a bacik,

a közösen gyújtott tűzünk
csakhamar elemésztene minket.

Ahogy az ipar kerekei megakadnak,

a haladás gépezete elcsendesül,

az a nagyszerű lehetőség
adatott meg nekünk,

hogy megnyomjuk az újraindítás gombot.

Hogy más útra térjünk.

Itt vagyunk a Földön.

És az élet a Földön csodálatos dolog.

Nagynak tűnik a Föld,

de sokan vagyunk rajta.

Hét és fél milliárdan,
a legutóbbi állás szerint,

és napról-napra egyre többen.

De még így is

jutna elég mindenkinek,

ha megosztanánk, amink van.

Arra kérlek hát benneteket,

legyetek jók.

Ha más szemszögből nézzük,

és a Föld az egyetlen hely,
ahol emberek élnek,

akkor valójában ez a legkevésbé
magányos bolygó az univerzumban.

Csomó ember van, aki szerethet minket,

és csomó ember van, akiket szerethetünk.

Szükségünk van egymásra.

Ezt most jobban tudjuk, mint valaha.

Jó éjszakát!