Imádok filmezni. Több mint száz éve létezik a mozgókép. A filmezés nem változtatta meg a dimenziós gondolkodást. Beteszik a kamerát egy jelenetbe, megnyomják a "Felvétel" gombot, és ennyi. A filmezés még mindig frontális élmény, és a filmgyártás azt teszi lehetővé, hogy a tartalomalkotó szemszögéből kövessük végig a filmet. Még mindig egy sík kép előtt állunk, és nézzük a kitalált történetet. Nincs ezzel semmi gond. Imádom a mozit, és imádok színházba járni. Egészen felkavaró élményt nyújthatnak. Az érzelmi élmények művészete és mestersége egy képkockán belül olyan erejű lehet, hogy egészen mély érzelmeket gerjeszthet. Felmerült bennünk a kérdés: A mozifilm élménye hogyan létezhet a síkképernyőn túl? Hogyan kezdjünk el tartalmat létrehozni a tartalomélményen felnövő következő generációnak? Amikor hagyományosan elképzelünk egy jelenetet, képkockában és kompozícióban gondolkodunk. Meg kell terveznünk, hogyan teremtsünk mélységet és távolságot az előtér és a háttér elemeivel, a kamera mozgatásával. A ma ismert technológiákkal, a VR és AR szemüvegekkel, okos eszközökkel lehetséges három dimenziót és teljes navigációt teremteni a térben. Lehetőségünk van arra, hogy a nézők több szemszögből éljék át a tartalmat. Azt kell átgondolnunk, hogy ezzel a technológiával, az összes adottsággal hogyan mélyíthetnénk el az élményt a jeleneten belül. Most nem a videójátékokról, virtuális színészekről van szó, akik félelmetesen valósághűek, hanem hús-vér színészekről, valóságos előadásokról, valóságos színpadról beszélünk. Azt kell átgondolnunk, hogyan vegyük fel a színészeket és a valóságos jeleneteket úgy, hogy teljesen belemélyedjünk. A 360 fokos videót már ismerjük, ahol a jelenet közepébe állítjuk a kamerát, és ilyen szép panorámaképet hozhatunk létre magunk körül, de a nézőpont nem változik, a filmezés még mindig frontális. Ahhoz, hogy teljesen belehelyezkedhessünk a jelenetbe, minden lehetséges irányból meg kell ragadnunk a fényt. Temérdek sok érzékelővel kell körbevennünk a jelenetet, mindent be kell vetnünk, amivel megragadhatjuk a fényt, és ami lehetővé teszi, hogy utána újra kilépjünk onnan. Ebben a beállításban nincs sem előtér, sem háttér, nincs a térben elhelyezett kamera, van viszont több száz fényérzékelő, melyek minden lehetséges irányból rögzítik a mozgást is. Az új technológia lehetőségeivel kezdjük nézni a 3D-s fotózást, több szemszögből vesszük fel a fényt, így újraépíthetjük a tárgyat. Ez olyan, mint egy térben elhelyezett 3D-s fotó. Az új technológiával nemcsak síkképes videót vehetünk fel, hanem térlátást, volument adhatunk neki. Ezért hívjuk "volumetrikus" videónak. Ezzel rögzíthetjük a jelenet összes cselekményét, háromdimenziós kiterjesztésben. És mi a voxel? A pixel, vagyis "képkocka" térbeli kiterjesztése, mely nem csak egy sík négyzet, ami fény- és színinformációt tartalmaz, hanem térbeli, háromdimenziós kocka, x, y és z koordinátákkal. Segítségével bármilyen szemszögből teljes jelenetet vehetünk fel. Egy fényt alkalmazó immerzív jelenetet játszik le többféle nézőpontból. Ehhez a képességhez őrületes mennyiségű információt kell feldolgozni. Temérdek kamera kell ahhoz, hogy felvegyük a fényt az információ megteremtéséhez. Olyan beállítás kell, mely számos kamera kezelésére képes egyetlen színpadon, a színpad pedig legyen elég nagy a teljes filmes élményhez. Ez persze őrült ötletnek hangzik, de pontosan ezt tettük. Az utóbbi három évben hatalmas volumetrikus kameracsarnokot építettünk. Ez egy 930 négyzetméteres színpad, itt bárhonnan felvehetjük az cselekményt. Felállítottunk több száz kamerát, amik hihetetlen mennyiségű információt küldenek egy óriási adatközpontba, ahol Intel szuperszámítógépek üzemelnek. Ekkora színpadon bármilyen cselekmény és bármilyen előadás elfér. Akkora, mint egy átlagos Broadway-színpad. Intel Stúdiónak hívjuk, ez a világ legnagyobb volumetrikus színpada, célja, hogy lehetővé tegye és feltárja ezt az immerzív médiás filmgyártást a következő generációnak. Ötleteink tesztelésére azon gondolkoztunk, mi legyen az első jelenetben, hogyan próbáljuk ki a technikát. Vadnyugati jelenetet választottunk. Lovakat vettünk, beállítottuk a díszletet, sarat hordtunk a színpadra, mindent, ami csak kell egy teljes western jelenethez. De ezúttal nem volt belső kamera. Semmi, ami az összes külső kamerán kívül igazán mozogna. A színészek félelmetes kihívás elé kerültek. Tökéletes alakítást kellett nyújtaniuk, ami minden irányból egyformán látható. Lehetetlen elrejteni egy ütést, vagy nem mutatni az akciót. Mindent felveszünk, minden látszik. A felvétel eredménye – ez az első felvételünk – felnyitotta a szemünket a lehetőségek végtelen tárházára. Az egész jelenetet 3D-ben láttuk. Körbe tudtuk járni, bejártuk a teret. Ez már nemcsak arról szól, hogy észleljük a fényt, amit egy képernyő kibocsát, hanem a fényen belül utazunk, a jelenet belsejében utazunk. Nyilvánvaló, hogy ez a módszer a történetmesélés és alkotói módszerek milliárdnyi lehetőségét veti fel. Személyes narratívánk lehetőségeit, saját belső történeteink elmesélésének lehetőségeit, vagy mások történeteinek követését. Nézzük meg az egyik legutóbbi felvételünket. (Zene) Itt egy teljes mértékben volumetrikus videót látunk, és nincs valódi kamera a jelenetben. (Zene) Teljes mértékben uraljuk... (Zene, csatazaj) ...a teret és az időt. (Zene, csatazaj) Ismétlem: itt egyáltalán nincs valódi kamera. Mindent kívülről vettünk fel. Na igen, mindez szép és jó, de mi van, ha mondjuk egy ló szemszögéből akarjuk látni a jelenetet? Nos, semmi akadálya. (Lódobogás) Itt ugyanazt a cselekményt látjuk, ám ezúttal a ló szemszögéből. Mondom: a lehetőségeink korlátlanok. (Taps) Köszönöm. (Taps) Mindez persze remek az alkotóknak és a forgatókönyvíróknak. Óriási teret nyit a különféle történetek és a filmezés előtt. De mi van a nézőkkel? Hogyan élhetik át ezt másképp? Ahhoz, hogy megosszuk eredményeinket, összefogtunk a Paramount Pictures stúdióval, így ezt az immerzív médiát hollywoodi filmben mutathatjuk be. Randal Kleider igazgatóval együtt újragondoltuk az 1978-as kultikus filmet, a Grease-t [Pomádé]. Biztos van itt, aki emlékszik rá, mások meg nem. Negyven éves film, csodás élmény. És mi arra voltunk kíváncsiak, hogyan hozhatunk ki mélyebb élményt ebből az ikonikus cselekményből és táncból, hogyan vihetjük közelebb a nézőkhöz. Képzeljék el, hogy nemcsak nézik a filmet, de bele is kerülnek, együtt táncolnak a színészekkel, maguk is az előadás részesei lesznek. Most tényleg megtörjük a hagyományos kétdimenziós gondolkodásmódot, és teljesen kiaknázzuk a filmkészítés és tartalomteremtés lehetőségeit. De miért is kéne ehhez filmvászon? Hozzuk a színészeket ide a színpadra! Valójában persze nem jönnek ide, iPaddel varázsolom ide őket. (Nevetés) Bocsánat. IPaddel hozom ide őket a kiterjesztett valóságba. Ezeknek az eszközöknek persze megvannak a korlátai, az adatfeldolgozás folyamatát tekintve, ezért csökkentenünk kell a felbontást. Ide teszek egy jelzést, így egészen pontosan beállíthatom minden szereplő helyzetét. Kész. Azt hiszem, itt is vannak. (Taps) John Travolta, vagyis... (Nevetés) ...egyik változata. Nézzük csak. (Video): Nő: Hé! Férfi: Hát így készült. Nő: Te jössz! Férfi: Hé, srácok! Figyeljetek! (Dal: Nekem férfi kell) Danny: Sandy! Sandy: Mondd csak, szépfiú! (Ének) Hideg ráz, forr a vérem Táncot jár bolond szívem Erőm elhagy, hogyha itt vagy Hidd el, úgy imádlak! (Videó vége) (Taps és ujjongás) Diego Prilusky: Köszönöm. (Taps és ujjongás) Tehát, amint látják, hagyományos módon is, vagy belemerülve is láthatunk, átélhetünk tartalmakat. A lehetőségek tárháza tényleg végtelen. Nemcsak módosítani vagy helyettesíteni akarjuk a mozit, hanem fokozzuk az élményt. A mai technológiákkal kiléphetünk a síkképernyőről, filmvászonról. Immerzív és valóban izgalmas időket élünk a filmgyártásban. Teljesen új korszak küszöbén állunk. Most nyitogatjuk az új lehetőség, az immerzív történetmesélés kapuit. Most tárjuk fel és határozzuk meg, mit jelent az immerzív médiás filmgyártás. Még tényleg csak a kezdetén járunk, és mindannyiukat hívjuk, vegyenek részt benne. Köszönöm. (Taps)