Jonathan Haidt: Vallás, evolúció és az önmagunk fölülmúlásának eksztázisa

Jonathan Haidt pszichológus azt az egyszerűnek tűnő, ám mégis bonyolult kérdést szegezi nekünk: miért keressük az öntranszcendenciát? Miért próbáljuk elveszíteni magunkat? A csoportszelekció általi evolúció tudományán át vezető túra segítségével egy provokatív válasszal áll elő.

Volna egy kérdésem Önökhöz:

Vallásosak?

Kérem, emelje fel a kezét itt és most,

aki vallásosnak tartja magát.

Nézzük csak, szerintem olyan 3-4%.

Eszembe sem jutott, hogy ennyi hívő lesz egy TED konferencián!

(Nevetés)

Rendben, akkor egy újabb kérdés:

Ki tartja magát spirituálisnak, akármilyen módon,

formában, alakban? Emelje fel a kezét.

Rendben, a többség.

A mai beszédem

annak a fő okával, ill. egyik fő okával foglalkozik,

hogy a legtöbben miért vallják magukat spirituálisnak

valamilyen módon, formában, vagy alakban.

A mai beszédem az önmagunk meghaladásáról szól.

Egy egyszerű alapigazság az emberi léttel kapcsolatban,

hogy olykor az én egyszerűen mintha elolvadna.

Amikor ez történik,

eksztatikus érzés kíséri,

és metaforák után kutatunk mindenfelé,

amivel megmagyarázhatjuk ezeket az érzéseket.

Emelkedettségről beszélünk,

vagy fennköltségről.

Hát tényleg nehéz elképzelni valami ilyen

elvont dolgot megfelelően konkrét metafora nélkül.

Következzék hát az én metaforám.

Képzeljék el az elmét, mintha egy sokszobás

ház lenne, melyek többségét jól ismerjük.

Néha azonban mintha megjelenne egy ajtó

a semmiből,

ami egy lépcsőre nyílik.

Megmásszuk a lépcsőt,

és megtapasztaljuk a megváltozott tudatállapotot.

1902-ben

a nagy amerikai pszichológus, William James

írt a vallásos tapasztalatok sokféleségéről.

Összegyűjtött mindenféle esettanulmányt.

Mindenféle emberek szavát idézte,

akiknek különféle ilyen tapasztalata volt.

Számomra az egyik legizgalmasabb

ez a Stephen Bradley nevű fiatalember,

aki saját állítása szerint Jézussal találkozott 1820-ban.

Következzék, amiről Bradley beszámol.

(Zene)

(Videó) Stephen Bradley: Szerintem a Messiást láttam

emberi alakban kb. egy másodpercig a szobában,

kitárt karokkal,

megjelent, hogy hívjon: "Gyere!"

Következő nap reszkettem az örömtől.

Boldogságom oly határtalan volt, hogy azt mondtam, meg akarok halni.

Ennek a világnak nincs helye az érzelmeimben!

Ezt megelőzően

nagyon önző és önelégült voltam.

De most az egész emberiség jólétét kívánom,

és érző szívvel meg tudnék

bocsátani legrosszabb ellenségeimnek.

JH: Figyeljék meg,

hogy Bradley kicsinyes, ítélkező énje

egyszerűen meghal a lépcsőn felfelé!

És ezen a magasabb szinten

szeretővé és megbocsátóvá válik.

A világ sok vallása oly sok módot talált arra,

hogy segítse az embereket a lépcső megmászásában.

Vannak, akik elzárják az ént, meditáció segítségével.

Mások pszichedelikus drogokat használnak.

Ez itt egy 16. századi azték tapatekercsről való,

egy férfit ábrázol, amint pszilocibin gombát fogyaszt,

s ugyanabban a pillanatban fel is rántja egy isten a lépcső tetejére.

Megint mások a táncot, pörgést, körbeforgást

használják, hogy elérjék az önmaguk fölé emelkedést, az öntranszcendenciát.

Nincs azonban szükség vallásra ahhoz, hogy feljussunk a lépcsőn.

Rengeteg ember lel rá az öntranszcendenciára a természetben.

Mások a rave segítségével érik el ezt.

De mindenek közül a legfurább hely erre:

a háború.

Nagyon sok háborúról íródott könyvben áll ugyanaz,

hogy semmi sem hozza úgy össze az embereket,

mint a háború.

És az, hogy összehozza őket, megnyitja a lehetőséget arra is,

hogy különleges öntranszcendentális élményeik legyenek.

Lejátszok Önöknek egy részletet

Glenn Gray könyvéből.

Gray a II. világháború alatt volt az amerikai hadsereg katonája.

A háború után megkérdezett egy csomó katonát,

és megírta, hogy milyen emberként megtapasztalni a csatateret.

Következzék egy jellegzetes rész,

ahol gyakorlatilag a lépcsőt írja le.

(Videó) Glenn Gray: Sok veterán elismeri,

hogy a fronton való közös erőfeszítés megtapasztalása

életük csúcspontja volt.

Az "én" öntudatlanul átvált "mi"-be,

az "enyém" "mienk"-ké válik,

és az egyéni hit

elveszíti központi szerepét.

Szerintem nem kevesebb,

mint a halhatatlanság bizonyossága az,

ami relatíve könnyűvé teszi

az ilyen pillanatokban az önfeláldozást.

Lehet, hogy elesek, de nem halok meg,

mivel az a részem, ami valódi bennem, továbbmegy,

és tovább él majd a társaimban,

akikért az életemet adtam.

JH: Ami ezekben az esetekben közös,

hogy úgy tűnik, az én elhalványul vagy elolvad,

és ez jó érzés, igazán jó érzés

valami olyan módon, ami teljesen más, mint amit a normális életünkben érzünk.

Ez valahogy felemelő érzés.

Az a gondolat, hogy felemelkedünk, központi volt a

nagy francia szociológus, Emile Durkheim írásában.

Durkheim még Homo duplexnek,

vagy kétszintű embernek is nevezett minket.

Az alsó szintet profán szintnek hívta.

A profán a szent ellentéte.

Azt jelenti, hétköznapi, átlagos.

A hétköznapi életünkben egyénekként létezünk.

Egyéni vágyainkat akarjuk kielégíteni.

Egyéni céljainkat követjük.

De néha történik valami,

ami beindít egy fázisváltást.

Az egyének csoporttá, mozgalommá

vagy nemzetté egyesülnek,

ami sokkal több, mint a részek összessége.

Durkheim ezt a szintet szent szintnek nevezte,

mert azt hitte, hogy a vallás funkciója

az emberek csoporttá,

morális közösséggé való egyesítése.

Durkheim azt hitte, hogy bármi, ami egyesít bennünket,

a szentséggel felruházva jelenik meg.

És amikor az emberek

valami szent tárgy vagy érték körül köröznek,

akkor csoportként működnek, és harcolnak, hogy megvédjék.

Durkheim írt

egy sor intenzív kollektív érzésről,

amely megvalósítja az E pluribus unum (sokból egy),

az egyének csoporttá alakulásának csodáját.

Gondoljunk csak arra a kollektív örömre, amit azon a napon

Nagy-Britanniában éreztek, amikor a II. világháború véget ért.

Gondoljunk a csak a Tahrir téri kollektív haragra,

ami ledöntött egy diktátort.

És gondoljunk arra a kollektív bánatra,

az Egyesült Államokban,

amit mindannyian éreztünk, ami összehozott bennünket

a 9/11 után.

Hadd foglaljam össze, hol tartunk.

Azt mondom, hogy az öntranszcendenciára való képesség

csak az emberi létezés egy része.

Javaslok egy metaforát,

az elmében lévő lépcsőét.

Azt mondom, hogy Homo duplexek vagyunk,

és ez a lépcső felvisz minket a profán szintről

a szent szintre.

Amikor megmásszuk azt a lépcsőt,

az önérdek elhalványul,

sokkal kevésbé részrehajlóak leszünk,

és úgy érezzük, mintha jobbak, nemesebbek

és valahogy fennköltek lennénk.

És következzen az egymillió dolláros kérdés

az olyan társadalomtudósok számára, mint amilyen én is vagyok:

A lépcső

az evolúciós minta jellegzetessége?

A természetes szelekció terméke,

mint a kezünk?

Vagy egy zavar, egy hiba a rendszerben --

ez a vallásos dolog olyasmi, ami akkor történik,

amikor az agyunkban a vezetékek összekuszálódnak --

Jillnek stroke-ja volt, és ezt a vallásos élményt tapasztalta,

ez csak egy hiba?

Sok tudós, aki a vallást tanulmányozza, ezt a nézetet vallja.

Például az új ateisták

azzal érvelnek, hogy a vallás mémek halmaza,

egy fajta parazita mémeké, amelyek

bejutnak az elménkbe, és arra kényszerítenek,

hogy mindenféle őrült vallásos dolgot csináljunk,

önromboló dolgokat, mint az öngyilkos robbantás.

És mindezek után

hogy lehetne jó számunkra

önmagunk elvesztése?

Hogy lehetne adaptív

bármilyen szervezet számára,

hogy legyőzze az önérdeket?

Hadd mutassam meg.

"Az ember származása" című könyvében

Charles Darwin rengeteget írt

az erkölcs evolúciójáról --

honnan ered, miért van.

Darwin megemlítette, hogy sok erkölcsi tulajdonságunknak

nagyon kicsi haszna van önmagunk számára,

de nagyon hasznosak a csoportunknak.

Írt egy olyan forgatókönyvről,

amelyben a korai emberek két törzse

kapcsolatba kerülhetett és versenyezhetett.

Azt írta: Ha az egyik törzsnek nagy számú

bátor, együttérző

és hűséges tagja volt,

akik mindig készek voltak segíteni és megvédeni egymást,

akkor ez a törzs sikeresebb volt,

és legyőzte a másikat.

Tovább is ment, ezt írva:

"Az önző és veszekedő emberek nem tartanak össze,

és összetartás nélkül

semmi sem lehet eredményes."

Más szavakkal:

Charles Darwin hitt

a csoportszelekcióban.

Az utóbbi 40 évben ez a gondolat nagyon vitatott lett,

de ebben az évben nagy visszatérés előtt áll,

különösen, miután E. O. Wilson könyve megjelenik áprilisban,

és nagyon erős bizonyítékokat mutat be arról,

hogy mi és számos más faj

a csoportszelekció termékei vagyunk.

De igazából többszintű

szelekcióként kell erre gondolni.

Nézzék így:

Verseny folyik a csoportokon belül és a csoportok között.

Itt van egy csoport fiú egy egyetemi csapatban.

Ezen a csapaton belül

verseny van.

Vannak olyan fiúk, akik versenyeznek egymással.

A leglassúbb evezősöket, a leggyengébb evezősöket ki fogják rakni a csapatból.

És ezek közül a srácok közül csak néhányan folytatják a sportot.

Talán egyikük bejut az olimpiára.

Szóval a csapaton belül

egymás ellen ható érdekek vannak.

Néha előnyös lenne

a srácok közül valamelyiknek,

ha megpróbálná szabotálni a többieket.

Talán befeketíti a fő riválisát

az edző előtt.

De miközben ez a verseny zajlik

a hajón belül,

ez a másik verseny zajlik a hajók között.

Amint ezeket a fiúkat berakjuk egy hajóba, hogy versenyezzenek egy másik hajóval,

nincs más választásuk, mint együttműködni,

mivel mindannyian ugyanabban a hajóban vannak.

Csak úgy győzhetnek,

ha összetartanak, csapatként.

Úgy értem, ezek a dolgok közhelyként hangzanak,

de mély evolúciós igazságot hordoznak.

A fő érv a csoportszelekció ellen

mindig az volt,

hogy hát, biztosan jó lenne egy munkatársi csoport,

de amint van egy munkatársi csoportunk,

máris előtérbe lépnek a potyautasok,

olyan egyének, akik kihasználják a többiek kemény munkáját.

Hadd illusztráljam.

Tegyük fel, hogy van egy csoport kicsi szervezetünk --

lehetnek baktériumok, hörcsögök, mindegy --

és tegyük fel, hogy ez a kis csoport itt együttműködésre fejlődött ki.

Ez nagyszerű. Érintkeznek, megvédik egymást,

együtt dolgoznak, gazdagságot hoznak létre.

Amint ebben a szimulációban látják,

ahogy együttműködnek, mondhatni pontokat kapnak, növekednek,

megkettőzik a méretüket, látják őket osztódni,

így szaporodnak és a populáció növekszik.

De tegyük fel, hogy egyikük mutáns.

Van egy génmutáció, és egyikük

úgy mutálódott, hogy önző stratégiát kövessen.

Előnyre tesz szert a többiekkel szemben.

Így amikor a zöld kölcsönhatásba kerül egy kékkel,

látják, hogy a zöld nagyobb lesz, a kék pedig kisebb.

Így játszódnak le a dolgok.

Egyetlen zöldből indulunk ki,

és ahogy ez kölcsönhatásba kerül,

gazdagságot nyer és ételpontokat.

És rövid időn belül végük van az együttműködőknek.

A potyázók átvették a hatalmat.

Ha egy csoport nem tudja megoldani a potyázók problémáját,

akkor nem tudja kihasználni az együttműködés előnyeit,

és a csoportszelekció el sem kezdődhet.

De van megoldás a potyázók problémájára.

Nem olyan nehéz ez a probléma.

Valójában a természet nagyon sokszor megoldotta már.

A természet kedvenc megoldása,

hogy mindenkit ugyanabba a csónakba rak.

Például

miért van az, hogy a mitokondriumnak

minden sejtben saját DNS-e van,

teljesen elkülönülve a sejtmag DNS-étől?

Azért, mert ezek valaha

különálló, szabadon élő baktériumok voltak,

majd összejöttek,

és egy szuperorganizmussá váltak.

Így vagy úgy -- talán az egyik lenyelte a másikat; sose fogjuk megtudni, pontosan miért --

de egyszer egy membrán lett körülöttük,

mind ugyanabban a membránban voltak,

most már a bőséget hozó munkamegosztás,

minden nagyszerű dolog, amit az együttműködés hozott létre,

a membránba zárva marad,

és egy szuperorganizmust kapunk.

Most futtassuk le újra a szimulációt,

ezek közül a szuperorganizmusok közül tegyünk egyet

a potyázók, a disszidensek, a csalók populációjába,

és nézzük meg, mi történik.

A szuperorganizmus alapvetően el tudja venni, amit akar.

Olyan nagy és hatalmas és eredményes,

hogy el tudja venni a forrásokat

a zöldektől, a disszidensektől, a csalóktól.

És hamarosan az egész populáció

tulajdonképpen ezekből a szuperorganizmusokból áll.

Amit most itt bemutattam,

azt néha az evolúció

nagy lépéseinek hívják.

Darwin törvényei nem változnak,

de most már van egy új fajta játékos a pályán,

és a dolgok kezdenek másképp kinézni.

Ez a lépés nem egyszeri tréfája volt a természetnek,

ami csak néhány baktériummal történt meg.

Újra megtörtént

körülbelül 120 vagy 140 millió évvel ezelőtt,

amikor néhány magányos darázs

elkezdett kis egyszerű, primitív

fészkeket vagy kaptárokat létrehozni.

Amint több darázs együtt volt ugyanabban a kaptárban,

már nem volt más választásuk, mint az együttműködés,

mert nagyon hamar versenybe kerültek

más kaptárokkal.

És a legjobban összetartó kaptárok győztek,

éppen úgy, ahogy Darwin mondta.

Ezek a korai darazsak

hozták létre a méheket és a hangyákat,

amelyek ellepték a világot,

és megváltoztatták a bioszférát.

És ez újra megtörtént,

még látványosabban

az elmúlt félmillió évben,

amikor az őseink

kulturált lényekké váltak,

összegyűltek egy tűzhely vagy tábortűz körül,

megosztották a munkát,

elkezdték festeni a testüket, saját dialektusukban beszéltek,

és végül imádták az isteneiket.

Amikor már ugyanabban a törzsben voltak,

belül tarthatták az együttműködés előnyeit.

És felszabadították a valaha ismert

leghatalmasabb erőt a bolygón,

az emberi együttműködést --

egy erőt az építésre

és a pusztításra.

Természetesen az emberi csoportok

közel sincsenek olyan összetartóak, mint a méhkaptárok.

Rövid pillanatokra az emberi csoportok úgy nézhetnek ki, mint a kaptárok,

de ők hajlamosak szétszakadni.

Nem vagyunk úgy belezárva az együttműködésbe, mint a méhek és a hangyák.

Valójában,

ahogy sokszor láttuk az Arab Tavasz felkeléseinél,

gyakran ezek a megosztások vallásos vonalak mentén történnek.

Mindazonáltal, amikor az emberek összegyűlnek,

és ugyanazt a mozgalmat követik,

hegyeket tudnak megmozgatni.

Nézzék meg az embereket ezeken a fényképeken.

Gondolják, hogy

önös érdekeiket hajszolják?

Vagy közös érdeket követnek,

amely azt követeli meg tőlük, hogy elveszítsék önmagukat,

és egyszerűen az egész egy részévé váljanak?

OK, ez volt az előadásom

hagyományos TED-stílusban.

És most újra elmondom az egészet

három percben

sokkal átfogóbb módon.

(Zene)

(Video) Jonathan Haidt: Nekünk, embereknek sok

különböző vallási élményünk van,

ahogy William James kifejtette.

Az egyik leginkább közös a titkos lépcső megmászása

és önmagunk elvesztése.

A lépcső felvisz minket

a profán vagy hétköznapi élettapasztalatból

abba az életélménybe, amely szent,

vagy mélyebb kölcsönös összeköttetésben van.

Homo duplexek vagyunk,

ahogy Durkheim kifejtette.

És Homo duplexek vagyunk,

mert többszintű szelekcióval fejlődtünk ki,

ahogy Darwin kifejtette.

Nem lehetek benne biztos, hogy a lépcső adaptáció-e

vagy inkább zavar,

de ha adaptáció,

akkor mélyek az összefüggések.

Ha adaptáció,

akkor vallásossá fejlődtünk.

Nem azt akarom mondani, hogy úgy fejlődtünk ki,

hogy gigantikus, szervezett vallásokhoz kapcsolódjunk.

Azok nemrégiben fejlődtek ki.

Azt akarom mondani, úgy fejlődtünk ki,

hogy lássuk magunk körül a szentséget,

és hogy csatlakozzunk másokhoz csoportokat alakítva

és szent tárgyak, emberek

vagy gondolatok körül körözve.

Ezért annyira törzsi a politika.

A politika részben profán, részben az önérdekről szól,

de a politika a szentségről is szól.

Arról szól, hogy csatlakozunk másokhoz,

hogy erkölcsi eszméket kövessünk.

A jó és a gonosz örök küzdelméről szól,

és mi mind azt hisszük, hogy a jó csapatban vagyunk.

És ami a legfontosabb,

ha a lépcső valódi,

megmagyarázza a modern élet elégedetlenségének

állandó rejtett áramlatát.

Mert az emberi lények, bizonyos mértékben

kaptáros lények, mint a méhek.

Méhek vagyunk. A felvilágosodás során kiléptünk a kaptárból.

Ledöntöttük a régi intézményeket,

és elhoztuk a szabadságot az elnyomottaknak.

A Földet megváltoztató kreativitást szabadítottunk ki,

és hatalmas bőséget és kényelmet hoztunk létre.

Manapság egyedi méhekként röpködünk,

ujjongva a szabadságban.

De néha eltűnődünk:

Ez minden?

Mit kezdjek az életemmel?

Mi hiányzik?

Ami hiányzik, az, hogy Homo duplexek vagyunk,

de modern, szekuláris társadalmat építettünk,

hogy kielégítsük az alacsonyabb, profán önmagunkat.

Valóban kényelmesebb itt lent, az alacsonyabb szinten.

Jöjjenek, foglaljanak helyet az otthoni szórakoztató központomban.

A modern élet egyik nagy kihívása

megtalálni a lépcsőt a zűrzavar közepette,

és aztán valami jót, valami nemeset csinálni,

amikor felmásztunk a lépcső tetejére.

Látom ezt a vágyat a diákjaimban a Virginiai Egyetemen.

Mindegyikük találni akar egy ügyet vagy hivatást,

amibe aztán belevetheti magát.

Mindegyikük a lépcsőjét keresi.

És ez reményt ad nekem,

mert az emberek nem tisztán önzőek.

A legtöbb ember arra vágyik, hogy úrrá legyen a kicsinyességen,

és valami nagyobbnak a részévé váljon.

És ez megmagyarázza ennek az egyszerű

metaforának a rendkívüli zengését,

amit közel 400 évvel ezelőtt idéztek meg.

"Senki sem

különálló sziget.

Minden ember a kontinens egy része,

a szárazföld egy darabja."

JH: Köszönöm!

(Taps)