Aaron Huey: Amerika bennszülött hadifoglyai

Aaron Huey azon fáradozása kapcsán, hogy fényképen örökítse meg az USA-beli nyomort, eljutott a Pine Ridge-ben található indián rezervátum területére, ahol az őshonos lakota nép küzdelme - ez a megdöbbentő és többé-kevésbé elhallgatott küzdelem - a dolgok újragondolására késztette. Az öt, munkával töltött év során készült riasztó képei egybefonódnak azzal a megrendítő történelemórával, amit TEDxDU közönsége számára tart ebben a szépítgetés nélküli, merész beszédben.

Azért jöttem ma Önökhöz, hogy bemutassam a lakotákról készült képeimet.

Bizonyára sokan hallottak Önök közül a lakotákról,

vagy legalábbis a nagyobb népcsoportról,

a sziú indiánokról.

A lakota törzs egyike azoknak, akiket megfosztottak földjeiktől és

hadifogolytáborokba telepítették őket,

amiket mostanság rezervátumoknak neveznek.

A Pine Ridge rezervátum,

egyúttal a mai diavetítésünk tárgya,

nagyjából 120 km-nyire délkeletre

található a dél-dakotai Fekete Hegyektől.

Időnként úgy emlegetik, mint a

334-es számú hadifogolytábort,

és ezen a helyen élnek ma a lakoták.

Nos, ha Önök közül valaki hallott az AIM-ről,

az Amerikai Indián Mozgalomról,

vagy akár Russel Means-ről,

Leonard Peltier-ről,

esetleg az oglalai lázadásról,

akkor tudhatják, hogy Pine Ridge az epicentruma

mindannak, ami az amerikai bennszülött ügyekkel kapcsolatos.

Arra kértek fel, hogy beszéljek ma egy keveset

a lakota néppel való kapcsolatomról,

és ez rendkívül nehéz feladat a számomra.

Mert ha a bőröm színe nem árulta volna el Önöknek,

fehér vagyok,

és ez óriási akadályt jelent egy bennszülött rezervátumban.

Számos embert ismerhetnek ma meg a fotóimról,

és igen közeli kapcsolatba kerültem velük, családtagként üdvözöltek maguk között.

Tesónak és bácsikának neveztek,

és öt év leforgása alatt időről-időre meghívtak maguk közé.

De Pine Ridge területén

mindig is olyasvalaki maradok, akit "wasichu"-nak neveznek,

és a "wasichu" lakota szó,

ami "nem indiánt" jelent,

azonban a szó másik jelentése olyasmi, hogy

"az, aki magának veszi el a legzsírosabb falatot".

És erre szeretnék koncentrálni --

az emberre, aki magának veszi el a legzsírosabb falatot.

Ez a kapzsiságot jelenti.

Nos, nézzünk körül ebben az előadóteremben.

Az amerikai nyugat egyik magániskolájában vagyunk,

vörös bársonyszékeken ülünk

és pénz van a zsebünkben.

És ha végigtekintünk az életünkön,

hát tényleg elvettük magunknak

a legzsírosabb falatot.

Nézzünk akkor végig egy fotósorozatot

azokról az emberekről, akik veszítettek

azért, hogy mi nyerhessünk

és jusson eszükbe, amikor az emberek arcába néznek,

hogy ezek nem csupán lakota életképek,

hanem az összes bennszülött nevében készültek.

Ezen a darab papíron

szerepel a történelem, úgy, ahogyan

azt a lakota barátaimtól és családomtól tanultam.

Egy időbeli áttekintés szerepel rajta,

megkötött és megszegett szerződésekről,

csatáknak álcázott mészárlásokról.

Az 1824-es évvel kezdem.

"Ami Indiánügyi Hivatalként vált ismertté, azt

a Hadügyminisztérium egyik részlegeként hozták létre,

ezzel már kezdetben is megalapozva az agresszió politikáját

a bennszülött amerikaiakkal való tárgyalások kapcsán."

1851:

megkötötték az első szerződést a Laramie-erődben,

ebben pedig a lakota nemzet határait pontosan megjelölték.

Az egyezmény szerint

azok a földek egy szuverén nemzet földjei.

Ha az egyezményben kijelölt határok megmaradtak volna --

és jogi alapja van annak, hogy így legyen --

akkor ma így nézne ki az Egyesült Államok.

10 évvel később jött

a telepestörvény, Lincoln elnök írta alá,

és özönleni kezdtek a fehér telepesek a bennszülöttek földjeire.

1863:

A minnesotai sziú felkelés

38 sziú férfi akasztásával fejeződik be,

ez volt az USA történetének legnagyobb tömeges kivégzése.

Az ítélet végrehajtását Lincoln elnök rendelte el

csupán két nappal azután, hogy

aláírta a rabszolgák feltétel nélküli felszabadításáról szóló törvényt.

1866, a kontinensen átívelő vasútvonal építésének a kezdete --

egy új korszak nyitánya.

Földeket sajátítottunk ki a sínek építéséhez,

hogy a lakota nép földjének közepén vágjuk rövidebbre a távot.

Az egyezményekkel senki nem törődött.

Válaszul a lakota törzsfőnök, Vörös Felhő által vezetett 3 törzs

támadott és sorozatosan győzelmeket aratott az amerikai hadsereg felett.

Megismételném ezt a részt.

A lakoták legyőzték az USA hadseregét.

1868: A második Laramie-erődi egyezmény

egyértelműen garantálja a Nagy Sziú Nemzet szuverenitását

és a lakoták tulajdonjogát a szent Fekete Hegyek felett.

A kormány még földet és vadászati jogokat is ígér

a környező államokban.

Ekkor ígértük meg, hogy a Powder River vidék

ezentúl zárt terület lesz minden fehér ember számára.

Az egyezményben foglaltak a teljes győzelmet

jelentették Vörös Felhő és a sziúk számára.

Ami azt illeti, ez volt az amerikai történelem egyetlen

olyan háborúja, ahol a harcokat lezáró megállapodásban

a kormány mindenbe beleegyezett, amit az ellenfél követelt.

1869:

elkészült a kontinensen átívelő vasútvonal.

Egyebek mellett a vonatokkal rengeteg vadász is érkezett, akik

megkezdték a bivalyok ipari méretű gyilkolását,

ezzel felszámolva a sziúk menedékét, élelem-, és ruhaforrásaikat.

1871:

Az Indián Kisajátítási Törvény

minden indiánt a szövetségi kormány "gyámsága" alá helyez.

Ezen felül a hadsereg rendeletileg

megtiltotta a nyugati indiánoknak a rezervátumok elhagyását.

Ettől az időponttól kezdve minden nyugati indián

hadifogollyá vált.

Szintén 1871-ben

szakítottunk az egyezmények politikájával.

Az egyezményekkel az a gond, hogy lehetővé teszi a szuverén létet a törzsek számára,

és ez nem megengedhető;

más terveink voltak.

1874:

George Custer tábornok bejelentette, hogy aranyat találtak a lakoták földjén,

főképp pedig a Fekete Hegyekben.

Az aranyról szóló hírek fehér telepesek masszív beáramlását

idézik elő a lakoták népének földjére.

Custer javaslatot tesz arra, hogy a Kongresszus

mielőbb találjon módot a lakotákkal kötött

egyezmények felmondására.

1875: Kezdetét veszi a lakota háború,

ami a Laramie-erődi szerződés megsértése miatt robbant ki.

1876:

Július 26-án,

miközben egy falu megtámadását készítette elő,

Custer 7. lovasezredét porrá zúzták

a Little Big Horn melletti csatában.

1877:

A nagy lakota harcos és törzsfőnök, a neve Őrült Ló volt,

a Robinson-erődnél letette a fegyvert.

Később őrizet alatt meggyilkolták.

1877 volt az az év is, amikor megtaláltuk a módját

a Laramie-erődi egyezmény kijátszásának.

Egy "adj el vagy éhezz" néven ismert kampány keretében új megállapodást

terjesztettek a sziú törzsfőnökök és elöljárók elé.

Vagy aláírják a papírt, vagy nem kap a törzs élelmet.

A felnőtt férfilakosság mindössze 10%-a írta alá.

A Laramie-erődi egyezmény

viszont legalább a törzs ¾-ének a szavazatához kötötte

bármilyen földterület eladását.

Ezt a rendelkezést nyilván nem vették figyelembe.

1887: A Dawes Törvény

Megszüntetik a rezervátumi földek közösségi tulajdonlását.

A rezervátumokat 65 hektáros parcellákra tagolják

és szétosztják az egyes indiánok között,

a tartalékalaptól pedig megszabadulnak.

A törzsek millió hektárnyi földterületet vesztettek.

Az földekre vonatkozó magántulajdon amerikai álma

nagyon furfangos ötletnek bizonyult arra, hogy

szétaprózza a rezervátumot, amíg semmi nem maradt.

Ez a lépés megsemmisítette a rezervátumokat,

könnyebbé tette a további elaprózást és eladást

minden elkövetkező generáció számára.

A tartalékalap nagyobb része

és számos parcella a rezervátum határvonalán belül

ma már fehér állattenyésztők kezében van.

Már megint, a "föld zsírja" a wasichuknak jutott.

1890, szerintem ez a dátum

a legfontosabb a diavetítésünkön.

A Wounded Knee melletti mészárlás éve.

December 29-én

amerikai katonák kerítették be a Wounded Knee patak melletti sziú telepet

és lemészárolták Nagy Láb törzsfőnököt,

és 300 hadifoglyot

egy nagy tűzerejű, új fegyver használatával,

ami robbanó lőszerekkel működött,

ezt hívják Hotchkiss gépágyúnak.

Ezért az úgynevezett "csatáért"

20-at ítélt meg a legmagasabb katonai kitüntetésből

a 7. lovasezred számára a Kongresszus.

Mindezidáig,

ebből a kitüntetésből soha nem

ítéltek oda többet egyetlen csatáért.

A legmagasabb katonai kitüntetésből többet ítéltek

meg nők és gyermekek válogatás nélküli lemészárlásáért,

mint az I. Világháború bármely csatájáért,

a II. Világháborúért,

Koreáért, Vietnámért,

Irakért és Afganisztánért.

A Wounded Knee melletti mészárlást

egyúttal az indiánokkal vívott háborúk végének is tekintjük.

Mindahányszor felkeresem a

Wounded Knee melletti tömegsírt,

nemcsak egy sírt látok a szemem előtt,

ami a lakotáké vagy a sziú indiánoké,

én az összes bennszülött nép sírját látom.

A szent ember, Fekete Jávorszarvas úgy mondta:

"Akkor még nem tudtam,

mi minden ért ott véget.

Most, hogy idős korom

dombjáról visszatekintek,

ma is látom a lemészárolt nőket és gyermekeket,

kupacokban és szétszórva fekszenek

végig a kanyargó szurdok mentén.

Olyan tisztán látom, ahogy

még ifjúi szememmel láttam.

És azt is látom, hogy valami más is holtan feküdt a véres agyagban

és aztán eltemettük a hóviharban.

Egy nép álmai fejeződtek be ott,

pedig gyönyörű álmok voltak."

Ez az esemény egy új korszak

kezdetét jelentette a bennszülött amerikaiak történetében.

Minden pontosan mérhető

Wounded Knee előtt és után.

Mert ez volt az a pillanat,

amikor a katonák ujjai a gépfegyver ravaszára kulcsolódtak,

hogy az USA kormánya egyértelműen kinyilvánította a bennszülöttek jogaival kapcsolatos álláspontját.

Elegük volt az egyezményekből.

Elegük volt a szent hegyekből.

Elegük volt a szellemtáncokból.

És elegük volt a sziúk jelentette összes kellemetlenségből.

Így hát magukkal hozták a gépfegyvereiket.

"Na, most legyél indián." - mondták,

miközben az ujjuk a ravaszon pihent.

1900:

Az USA-beli indiánok létszáma elérte a mélypontját --

kevesebb, mint 250,000,

összevetve a korábbi 8 milliós számmal, ami

1492-es becslés.

Ugorjunk egy nagyot.

1980:

Az amerikai történelem legtovább tartó bírósági pere,

felperes a Sziú Nép, alperes az USA,

végül a Legfelsőbb Bíróság hozott döntést.

A bíróság megállapította, hogy amikor a sziúkat rezervátumokba telepítették át

és több, mint 280,000 hektárnyi földjüket

megnyitották bányászok és a telepesek számára,

akkor megsértették a második

Laramie-erődi egyezmény rendelkezéseit.

A bíróság kijelentette,

hogy a Fekete Hegyeket jogtalanul vették el,

és elrendelte, hogy az eredeti árat kamatostul

vissza kell fizetni a Sziú Népnek.

A Fekete Hegyekért járó fizetségképpen

a bíróság mindössze 106 millió dollárt ítélt meg

a Sziú Népnek.

A sziúk visszautasították a pénzt, felvonulásokon ordították, hogy

"A Fekete Hegyek nem eladók."

2010:

A bennszülöttekről szóló statisztikák ma,

több, mint egy évszázaddal a Wounded Knee-i mészárlás után,

felfedik a gyarmatosítás örökségét,

az erőszakos kitelepítést

és az egyezségek megsértését.

A Pine Ridge indián rezervátumban a munkanélküliség

85 és 90% között ingadozik.

A lakásügyi hivatal képtelen tető alá hozni új épületeket,

a létező házak pedig lassan düledeznek.

Sokan hajléktalanok,

akiknek házuk van, rothadó épületekben zsúfolódnak össze,

sokszor öt család is egy épületben.

A Pine Ridge-beli otthonok 39%-ában

nincs elektromos áram.

A rezervátum területén a lakóházak legalább 60%-a

fekete penésszel fertőzött.

A népesség több, mint 90%-a

a szövetségi létminimum alatt él.

A tuberkulózis előfordulási aránya Pine Ridge-ben

nagyjából nyolcszor magasabb, mint az amerikai nemzeti átlag.

A csecsemőhalandóság

az egész kontinensen itt a legmagasabb,

egyúttal nagyjából háromszorosa az amerikai nemzeti átlagnak.

A méhnyakrák előfordulási aránya

ötszöröse az amerikai átlagnak.

Az iskolából kibukottak aránya eléri a 70%-ot.

A tanárok fluktuációja

nyolcszor magasabb, mint a nemzeti átlag.

Gyakori, hogy a nagyszülők nevelik fel unokáikat,

mert a szülők az alkoholizmusuk,

a családon belüli erőszak és az állandósult fásultság

miatt erre nem képesek.

A 40 éven felüli lakosság fele

cukorbeteg.

A férfiak várható élettartama

46 és

48 év között mozog --

nagyjából megegyezik

az afganisztáni és szomáliai adatokkal.

Minden sikeres népirtás legutolsó fejezete az,

amikor az elnyomó már

széttárhatja a karját és így szólhat:

"Istenkém, mit tesznek magukkal ezek az emberek?

Hát egymást gyilkolják.

Magukat ölik meg, mi

pedig végignézzük, hogy meghalnak."

Ezen a módon jutottunk az Egyesült Államok birtokába.

Íme a leplezetlen végzet

hagyatéka.

Még mindig születnek rabok

ezekbe a fogolytáborokba, pedig

a börtönőrök már rég elmentek.

Itt van a maradék csont meg mócsing,

miután a legzsírosabb falatokat már elvitték.

Hosszú idővel ezelőtt,

egy eseménysorozat vette kezdetét,

olyan emberek indították el, akik rám hasonlítanak, "wasichuk",

akik mohón rávetették magukat a földekre a vízre,

és a hegyek aranyára.

Mindez dominószerű láncreakcióhoz

vezetett, aminek még nem jött el a vége.

Talán túl távolinak tűnik számunkra, az uralkodó társadalom tagjai számára

egy 1890-ben lezajlott mészárlás,

vagy egy halom megszegett egyezmény 150 évvel ezelőttről,

azért fel kell tennem a kérdést, hogy

hogyan kellene éreznünk a mai statisztikák kapcsán?

Mi az összefüggés

a szenvedés ezen képei és a történelem

között, amit az imént olvastam fel Önöknek?

És ennek a történelemnek mekkora

részét szükséges egyáltalán a sajátjuknak tekinteni?

Terheli-e ma Önöket bármiért is felelősség?

Nekem úgy mondták, hogy kell lennie valaminek, amit tehetünk.

Legalább a cselekvésre való felszólítás.

Mert olyan hosszú ideig csak a távolból figyeltem a dolgokat,

megelégedtem azzal, hogy tanú lehetek,

simán csak fotóztam.

Mert a megoldás - úgy tűnik - annyira a régmúltban gyökerezik,

legalábbis egy időgépre lenne szükségem,

hogy a közelébe kerüljek.

A bennszülött népek szenvedése

nem egy könnyen orvosolható probléma.

Ez nem olyasmi, amit mindenki letudhat azon

a módon, ahogy Haiti megsegítését letudtuk,

vagy az AIDS elleni küzdelmet vagy egy éhínséget.

A gyógyír, ahogy nevezik

talán sokkal bonyolultabb az uralkodó társadalom számára,

mint, mondjuk, egy 50 dolláros csekk megírása

vagy egy egyházi rendezvény,

hogy lefessünk néhány graffiti-vel elcsúfított házat

vagy az, hogy egy kertvárosi család

összegyűjt egy doboz ruhát, amire egyébként sincs semmi szüksége.

Nos, akkor mire jutottunk?

Vonjuk meg a vállunkat a sötétben?

Az USA napi szinten

folytatja a lakotákkal megkötött

1851-es és 1868-as

Laramie-erődi egyezmények

rendelkezéseinek a sárba tiprását.

A cselekvésre buzdítás, amit ma nyújtok

a TED kívánságom -- ez:

Tartsuk tiszteletben az egyezményeket!

Adjuk vissza a Fekete Hegyeket!

Semmi közünk hozzá, hogy mire használják.

(Taps)