Futni születtünk? | Christopher McDougall | TEDxPennQuarter

Christopher McDougall megpróbál választ találni a rejtélyre: miért akarunk futni? Miként segítette a futás a korai emberelődöket a túlélésben - és őseink mely vágyai hajtanak ma minket? Előadásában McDougall mesél egy aranyszívű maratonfutóról, egy hihetetlen ultrafutóról, és egy rejtőzködő mexikói törzsről, amelynek élete a futás.

A futás megújításáról fogok ma beszélni.

Tudják, a futás végül is csak
bal-jobb, bal-jobb, nemde?

Kétmillió éve csináljuk,

úgyhogy nagyképűség lenne
azt képzelnem, tudok bármit mondani róla,

amit korábban már ne mondtak
vagy ne csináltak volna jobban.

Ám mint rájöttem,
a legjobb dolog a futásban,

hogy futás közben mindig
történik valami meglepő.

Ha például látták a 2009-es
a New York-i maratont,

akkor valami példa nélkülit láttak.

Derartu Tulu etióp nő starthoz áll.

37 éves.

Már 8 éve nem nyert maratont,

és pár hónappal korábban

a szülésbe majdnem belehalt.

Derartu Tulu kész volt
fölhagyni a sporttal,

de gondolta, mindent feltesz egy lapra,

és még egyszer megpróbálkozik:

az egyik legnagyobb versenyen,
a New York-i maratonon.

Ám – rossz hír – másoknak is
pont ez az ötletük támadt,

beleértve az olimpiai aranyérmest

és a rémes Paula Radcliffe-et,

akinél gyorsabb női maratonfutó
még nem élt a világon.

Alig 10 perccel marad le
a férfi világrekordtól,

ami azt jelenti,
hogy jóformán legyőzhetetlen.

Derartu Tulu ellenük versenyez.

Eldördül a startpisztoly,
és – Tulu nemhogy esélytelen,

de teljesen esélytelen.

Ám makacsul tartja magát,

és a 42 km-es verseny 35. km-énél

Derartu Tulu már az élbolyban fut.

Ekkor valami furcsaság történik.

Paula Radcliffe, aki biztos,
hogy elhappolja a fődíjat

az esélytelennél is esélytelenebb
Derartu Tulu elől,

hirtelen a lábához kap, és lemarad.

Tudjuk, ugye, mi ilyenkor a teendő?

Gyorsan orrba vágjuk,

aztán rohanunk a cél felé.

Derartu Tulu nem ezt teszi.

Ahelyett, hogy elhúzna,

ő is lemarad, megragadja
Radcliffe-et, és rászól:

"Gyere! Gyere velünk! Menni fog!"

Úgyhogy Paula Radcliffe, sajnos, megteszi.

Felzárkózik az élmezőnyhöz,

és rohan a cél felé.

De aztán megint lemarad.

Derartu Tulu megragadja,
és próbálja magával húzni.

Paula Radcliffe ekkor azt mondja:
"Nem megy. Nyomás!"

Ez csodálatos történet,
és mind tudni véljük a végét.

Derartu Tulu veszít ugyan,

de valami sokkal nagyobbal
és fontosabbal gazdagodva tér haza.

Csakhogy Derartu Tulu
most sem követi a papírformát.

Nemhogy nem veszít: elszáguld
az élboly mellett, és megnyeri a versenyt.

Megnyeri a New York-i maratont,

és egy zsák pénzzel tér haza.

Szívmelengető történet,

de ha kicsit mélyebbre tekintünk,

muszáj eltűnődnünk: mégis mi történt itt?

Ha egy szervezetben van két kivétel,

az nem véletlen.

Ha valakiben mindenki másnál erősebb
a versenyszellem és az együttérzés,

az sem véletlen.

Ha egy lény lába úszóhártyás
és kopoltyúja van,

akkor ott szerepe lesz a víznek.

Ha valakinek ilyen nemes a lelke,
az biztosan jelent valamit.

A válasz erre talányra szerintem

a mexikói Réz-kanyon mélyén rejlik,

ahol a világtól elzárkózó
tarahumara törzs él.

A tarahumara törzs tagjai
három dologról nevezetesek.

Először is:

jóformán változatlan életmódot
folytatnak már 400 éve.

Amikor a hódítók Észak-Amerikába
érkeztek, két választási lehetőség volt:

az ember vagy harcolni próbált,
vagy menekülőre fogta.

A maják és az aztékok harcoltak,

ezért él ma olyan kevés maja és azték.

A tarahumarák más stratégiát követtek:

elmenekültek és elbújtak

a szövevényes, pókhálószerű,
kanyargó kanyonok között,

a Réz-kanyonban.

Ott húzódnak meg az 1600-as évek óta,

nagyjából úgy, ahogy mindig is éltek.

A másik figyelemreméltó dolog
a tarahumarákkal kapcsolatban,

hogy egészen öregkorukig
– 70-80 éves korukig –

nemhogy maratonokat,

hanem mega-maratonokat futnak.

Nem 42 km-t futnak egyhuzamban,

hanem 160-240 kilométereket,

minden jel szerint sérülések s baj nélkül.

A harmadik figyelemreméltó dolog pedig,

és erről lesz ma itt szó:

amit minden technológiai
és egyéb tudásunkat hadba állítva

próbálunk megoldani –

szívbetegségek, magas
koleszterinszint és rák,

bűnözés, háborúk és erőszak;
depresszió – ez a sok minden –,

aminek a tarahumarák
a létezéséről sem tudnak.

Ők az összes efféle modern
kórságtól mentesek.

Mi lehet az összefüggés?

Ismét kiugró adatokról beszélünk;

lennie kell valamiféle
ok-okozati kapcsolatnak.

A Harvardon és Utah Egyetemen
tudósok serege

próbálja kiókumlálni,

amit a tarahumarák mindig is tudtak.

Ugyanazokat a rejtélyeket
próbálják megfejteni.

A rejtély mélyén lapuló rejtély,

amely talán a kulcs Derartu Tulu
és a tarahumarák titkához

3 másik rejtélybe van ágyazva,
mégpedig a következőkbe.

Három rejtély – ha valaki tudja
a megoldást, jöjjön és árulja el,

mert rajta kívül senki sem tudja.

Ha tudják, akkor önök a Földön
mindenkinél okosabbak.

Az első számú rejtély:

Kétmillió éve az emberi agy
mérete hirtelen megnőtt.

Az Australopithecus agya
borsószemnyi volt.

Aztán hirtelen megjelenik az ember,
a Homo erectus, a dinnyefejű.

Egy ekkora agy működéséhez

tekintélyes mennyiségű
sűrű energiára van szükség.

Vagyis a korai emberelődök
dögökkel táplálkoztak,

efelől semmi kétség.

Az egyetlen ellentmondás,

hogy az első éles fegyverek
csak kb. 200 000 éve jelentek meg.

Vagyis kb. kétmillió éven át

fegyverek nélkül öltünk állatokat.

Biztos nem erővel győztük le őket,

hiszen mi vagyunk
a legpuhányabbak a dzsungelben.

Minden más állat erősebb nálunk,

agyaraik vannak, karmaik vannak,
mozgékonyabbak és gyorsabbak nálunk.

Szerintünk Usain Bolt gyors.

Usain Boltot bármikor legyőzné egy mókus.

Nem vagyunk gyorsak.

Jó kis olimpiai szám lehetne:

engedjünk el egy mókust –
aki elkapja, aranyérmes lesz.

(Nevetés)

Fegyverek, sebesség, erő, agyarak,
karmok tehát nincsenek.

Hogyan öltünk akkor állatokat?
Ez ez első számú rejtély.

Kettes számú rejtély:

A nők már elég régóta
részt vesznek olimpiákon,

de a női futókra egyvalami jellemző:

egyszerűen szörnyűek.

Nincs a bolygón egyetlen
gyors nő sem, és sosem volt.

A leggyorsabb nő 4 perc 15 másodperc
alatt futotta a mérföldet.

Csukott szemmel is találnék
középiskolás fiút,

aki ennél gyorsabban fut.

Valamiért a nők nagyon lassúak.

De –

(Nevetés)

De végül a nők is
eljuthatnak a maratonra –

a nők még csak 20 éve futhatnak maratont,

mert a 80-as évek előtt
az orvosok azt mondták,

ha egy nő megpróbál 42 km-t futni –
tudja valaki, mi történne,

ha egy nő 42 km-t futna?

Miért tiltották korábban
a nőket a maratontól?

A közönségből: Elrepedne a méhe.

Christopher McDougall:
Pontosan, elrepedne a méhe.

Elrepedt szaporítószervek.

A méh szó szerint kiesne a testből.

(Nevetés)

Én már sok maratonon jártam,

de még sosem láttam...

(Nevetés)

Tehát még csak 20 éve,

hogy nők is indulhatnak maratonon.

E rövid idő alatt a nők
a "megrepedt szervektől" odáig jutottak,

hogy csak 10 perccel maradnak el
a férfi világrekordtól.

Amikor pedig a 42 km-nél
nagyobb távot illeti,

amiről az orvosok szintén
azt mondták, halálos az emberre –

emlékezzünk, Pheidippidész
belehalt a 42 km-be –

eljutunk a 80 és 160 km-ig, és egész
más műfajban találjuk magunkat.

Ha fogjuk mondjuk Ann Trasont,
Nikki Kimballt vagy Jenn Sheltont,

és kiállítjuk őket a világon
bárki ellen 80 vagy 160 km-en,

senki nem mondja meg előre, ki nyer.

Mondok egy példát.

Pár évvel ezelőtt Emily Baer
nevezett egy versenyre,

amit Hardrock 100-nak hívnak.

A névben ott van minden,
amit a versenyről tudni kell.

A versenyen 48 órán belül kell célba érni.

Emily Baer – 500 induló közül –

a 8. helyen végez, az első tízben,

bár minden pihenőhelyen megállt,

hogy megszoptassa a gyerekét.

(Nevetés)

Mégis: megvert 492 embert.

Az utolsó rejtély:

Miért javul a nők teljesítménye,
ahogy a távolságok nőnek?

A harmadik rejtély:

A Utah Egyetemen mérni kezdték

a maratoni futók célidejét.

Azt találták, hogy ha valaki
19 évesen kezd maratont futni,

évről évről gyorsabb lesz,

amíg 27 évesen el nem éri a csúcsát.

Ezután aztán az embert
megrágja az idő vasfoga,

és egyre lassabb lesz,

míg végül ugyanolyan gyors lesz,
mint amilyen 19 évesen volt.

Kell 7-8 év, hogy elérjük
az egyéni csúcsot,

ami után fokozatosan visszaesünk,

és visszajutunk a kiindulópontra.

Azt hihetnénk, kb. 8 év,
mire az ember újra arra a szinte jut,

vagy talán 10 év – nem, hanem 45 év.

64 éves férfiak és nők

olyan gyorsak,
mint amilyenek 19 évesen voltak.

Mondjanak még egy fizikai tevékenységet –

a golfon kívül – valamit,
ami tényleg nehéz –,

(Nevetés)

amiben az idősek épp olyan jól
teljesítenek, mint kamaszkorukban.

Itt vannak tehát ezek a rejtélyek.

Van a kirakósnak olyan eleme,
ami ezt mind egységbe illesztené?

Óvakodnunk kell, ha bárki
az őstörténethez nyúl vissza

és az alapján próbál
választ adni valamire.

Ha őstörténetről van szó,
mindenki azt mond, amit akar,

mert semmi sem ellenőrizhető.

De megengedem:

A kirakós egy darabját a helyére illesztve

hirtelen összeáll a kép.

Ha arra gondolnak,
miért békések a tarahumarák

és miért egészséges a szívük,

és hogy Derartu Tulu, egy szegény etióp nő

miért tud a legegyüttérzőbb
és egyben a legversengőbb lenni,

és hogy miért tudtunk hajdan
élelmet szerezni fegyverek nélkül,

akkor a válasz az lehet, hogy az ember,

bármennyire is szeretünk magunkra
a világegyetem uraiként gondolni,

valójában úgy fejlődött,
mint egy csapat vadászkutya.

Talán úgy fejlődtünk,
mint egy vadászó állatfalka.

Hiszen az egyetlen előnyünk a vadonban –

nem az agyarunk, a karmunk
vagy a gyorsaságunk –

az egyetlen, amit remekül
csinálunk, az izzadás.

Remekül tudunk izzadni és büdösek lenni.

A Föld bármely más emlősénél
jobban tudunk izzadni.

Ennek a társas helyzetekben
kissé kínos jelenségnek az előnye,

hogy ha arról van szó,
hogy sokáig fussunk a melegben,

elképesztően jók vagyunk –
a legjobbak a földön.

Ha fogunk egy lovat egy forró napon,

8-10 km után a lónak két választása van:

vagy levegőt vesz, vagy lehűti magát.

Nem megy együtt. Nekünk igen.

Tegyük fel tehát, hogy vadászó
állatfalkaként fejlődtünk.

Mi van, ha az egyetlen
természetadta előnyünk az volt,

hogy csoportba tudtunk verődni,

kimehettünk a szavannára,
kiválaszthattunk egy antilopot,

majd üldözhettük, míg holtan
össze nem esett.

Ez volt minden tehetségünk.

Messzire tudtunk futni egy forró napon.

Ha ez igaz, akkor pár más dolog is
minden bizonnyal igaz.

Egy vadászó falka lényege a falka.

Ha az ember egyedül megy
antilopra vadászni,

biztos, hogy végül két tetem
hever majd a szavannán.

A falkának össze kell tartania.

Kellenek a 64-65 éves öregek,

akik régóta vadásznak már,

hogy megmondják,
melyik antilopot kell levadászni.

Az antilopcsorda szétszéled
és újra összeáll.

Fontos, hogy a remek
nyomkövetők jelen legyenek.

Nem maradhatnak le 15 km-rel.

A nőknek és kamaszoknak is
ott kell lenniük,

mivel az élet két szakasza,
amikor legfontosabb az állati fehérje:

a szoptatás ideje és a fejlődő kamaszkor.

Semmi haszna, ha van egy antiloptetemünk,

ám akik meg akarják enni,
80 km-nyire vannak.

Nekik is a falkában a helyük.

Kellenek a 27 éves,
erejük teljében lévő férfiak,

akik elejtik a vadat,

és kellenek a kamaszok, akik most
tanulják, mivel jár ez az egész.

A falka összetart.

Ami még fontos:
a falka nem lehet anyagias.

Nem hurcolhatják magukkal a cókmókjukat,
miközben antilopra vadásznak.

És nem lehetnek morcosak sem.

Nem acsarkodhat senki, hogy
"Én nem üldözöm e fickó antilopját.

Épp haragszom rá. Üldözze csak magának!"

A falka tagjai nem lehetnek önzők,

együtt kell működniük,
össze kell tartaniuk.

Az itt kibontakozó kultúra

feltűnően hasonlít a tarahumara kultúrára,

egy olyan törzs kultúrájára,
amely a kőkorszak óta nem változott.

Meggyőző érvnek hangzik,

hogy a tarahumara törzs talán pont
azt teszi, amit mindannyian csináltunk

kétmillió éven át,

és hogy mi vagyunk, akik a modern
korban letértünk az ösvényről.

Úgy tekintünk a futásra,
mint valami fura, idegen dologra,

mint valami büntetésre, ami azért jár,
mert előző este pizzát ettünk.

De a futás talán valami egész más.

Lehet, hogy volt ez
a természet adta előnyünk,

és elherdáltuk.

Hogyan herdáltuk el?
Hogyan herdálunk el bármit?

Megpróbáljuk kiaknázni.

Megpróbáljuk becsomagolni
és "jobbá" tenni,

aztán eladni.

Tehát elkezdtük gyártani

ezeket a csini, párnázott cuccokat,
amik "jobbá" teszik a futást:

a futócipőkről beszélek.

Én személy szerint
haragszom a futócipőkre,

mert millió párat vettem,
és folyton lesérültem.

Ha itt önök közül bárki is fut –

épp Carollal beszélgettem az imént.

Carol a talpi bőnye-gyulladásról mesélt.

Egy futóval beszélve biztos,
hogy félpercen belül

a sérülésekre terelődik a szó.

Ha tehát az ember futóként fejlődött,
ha ez az egyetlen erősségünk,

miért futunk olyan rosszul?

Miért sérülünk meg folyton?

A futással és a sérülésekkel
kapcsolatban érdekes,

hogy a futósérülések csak
nemrégiben jelentek meg.

Ha folklórt és mitológiát olvasunk,

bármilyen mítoszt, bármilyen mesét,

azt látjuk, hogy a futás mindig
a szabadsággal, az életerővel

és a fiatalsággal függ össze.

Új jelenség, hogy a futásról
a félelem és a fájdalom

jut eszünkbe.

Geronimo azt mondta: "A lábam az egyetlen
barátom. Csak a lábamban bízom."

Ez azért van, mert az apacs triatlon
abból állt, hogy az ember 80 km-t futott

a sivatagban,

majd ökölharcot vívott,
elkötött egy pár lovat,

s hazafele lövöldözött is.

Geronimo sosem mondott olyat,
hogy fáj az Achilles-ina,

úgyhogy pihennie kell egy hetet,

vagy hogy keresztedzést
kell folytatnia és jógáznia kell.

(Nevetés)

Az emberek mindig is futottak.

Ma pedig itt állunk
a digitális technológiánkkal.

Az összes tudományunk abból fakad,

hogy őseink valami elképesztőt
vittek véghez nap mint nap:

rábízták magukat a mezítlábukra,

és hosszú távokat futottak.

Hogy szerezzük vissza ezt a tudást?

Az első javaslatom a következő.

Meg kell szabadulnunk
a csomagolástól, a reklámtól.

Meg kell szabadulnunk
a büdös futócipőktől.

Ne figyeljünk a városi maratonokra,

ahol, ha 4 órás idővel
ér célba valaki, akkor béna,

de 3:59:59-es idővel fantasztikus,

mert kvalifikálta magát
a következő versenyre.

Vissza kell térnünk
a játékossághoz és örömhöz,

és mondjuk úgy: a mezítlábhoz,

ami miatt a tarahumarák kultúrája

az egyik legegészségesebb
és legátszellemültebb.

Milyen előnyökkel jár ez? Mire jó?

Ledolgozzuk az előző este
befalt Häagen-Dazs fagylaltot.

De talán még más haszonnal is jár.

Anélkül, hogy túlságosan
elrugaszkodnánk a valóságtól,

képzeljenek el egy világot,
ahol bárki fogja magát,

és olyan tevékenységet űzhet,

amelytől lazább, átszellemültebb,

egészségesebb,

nyugodtabb lesz –

egy világot, ahol nem dühöngő
őrültként térünk vissza az irodába,

és nem stressztől fuldokolva
megyünk haza esténként.

Talán van középút a mai
életmód és aközött,

ahogy a tarahumarák mindig is éltek.

Nem mondom, hogy
költözzünk a Réz-kanyonba,

és éljünk kukoricán,
mint a tarahumarák,

de talán van valami köztes megoldás.

Ha megtaláljuk ezt a megoldást,

jár majd valakinek egy jó kis Nobel-díj.

Mert ha valaki megtalálná a módját,
hogy visszanyerjük a képességünket,

amit az evolúció során végig élveztünk,

egészen az 1970-es évekig,

az előnyök – társadalmi, fizikai,
politika és szellemi előnyök –

elképesztőek lehetnének.

Ma azt látom, hogy egyre nő
a mezítlábas futók közössége,

azoké a futóké,
akik levetették a futócipőt.

Ők mind azt tapasztalták:

a cipővel együtt
megszabadultak a stressztől,

a sérülésektől
és mindenféle nyavalyáktól is.

Ebből rájövünk arra, amit a tarahumarák

régóta tudnak:

a futás élvezet is lehet.

Ezt személyesen is tapasztaltam.

Egész életemben folyton lesérültem;
a 40-es éveimben letettem a cipőt,

és a futónyavalyáim is mind megszűntek.

Talán mindannyian tanulhatunk ebből.

Köszönöm, hogy meghallgattak.

Köszönöm szépen.

(Taps)