Amit nem tudunk Európa muszlim gyerekeiről

Deeyah Khan Norvégiában nőtt fel egy afgán anya és pakisztáni apa gyermekeként, és pontosan tudja, milyen egy olyan fiatalnak lenni, aki szorítóba került a saját közössége és anyaországa között. Ebben az erőteljes és érzelmes beszédben a filmes feltárja a visszautasítást és kirekesztést, amit sok muszlim kisgyerek érez, aki nyugaton nő fel -- és a halálos következményeket, ha nem fogadjuk be a fiatalokat, mielőtt radikális csoportok tennék azt.

Amikor kicsi voltam, tudtam,
hogy szupererőkkel rendelkezem.

Bizony.

(Nevetés)

Úgy gondoltam, lenyűgöző ahogyan
megértem a színesbőrű emberek érzéseit,

és azonosulni tudok velük.

Mint a nagyapáméval, aki egy
konzervatív muszlim ember.

Ráadásul megértettem afgán
anyámat és pakisztáni apámat,

akik nem annyira vallásosak, hanem
lazák és meglehetősen liberálisak.

De természetesen fehérek

érzéseit is megértettem,
és azonosultam azokkal is.

A fehér norvégokéval, akik honfitársaim.

Tudják, fehér, barna, akármilyen --

mindegyiküket szerettem.

Mindenkit megértettem,

még ha ők nem is mindig
értették meg egymást,

mind az én embereim voltak.

Az apám azonban mindig aggódott.

Folyton azt hajtogatta, hogy még
a legjobb taníttatással sem

fogom elérni azt, ami megillet.

Még mindig diszkriminálnának, szerinte.

És az egyetlen módja, hogy
a fehér emberek elfogadjanak,

ha híressé válok.

És, vegyék figyelembe, hogy ez
a beszélgetés hétéves koromban zajlott.

Szóval amikor hét voltam, azt mondta:

"Nézd, ez vagy a sport, vagy a zene lesz."

Nem értett a sporthoz - Isten áldja meg-
úgyhogy maradt a zene.

Így amikor hét éves voltam, összegyűjtötte
az összes játékomat, az összes babámat,

és mindet kihajította.

És cserébe adott egy gagyi
kis Casio szintetizátort és --

(Nevetés)

Igen. És énekórákat vettem.

És tulajdonképpen arra kényszerített, hogy
minden nap órákat és órákat énekeljek.

Hamarosan egyre nagyobb és nagyobb
közönség előtt kellett szerepelnem,

és bizarr módon, majdhogynem
a norvég multikulturalizmus

kirakatarcává váltam.

Persze nagyon büszke voltam magamra.

Mert ekkor még az újságok is

elkezdtek jó dolgokat írni
a színesbőrű emberekről,

így éreztem, hogy nő az erőm.

Amikor 12 éves voltam,
sétáltam haza az iskolából,

tettem egy kis kitérőt

mert akartam venni kedvenc
édességemből a "sós talpak"-ból.

Tudom, elég szörnyen hangzik,

de én egyenesen imádtam őket.

Ezek tulajdonképpen kis talp-alakú
sós édesgyökér falatok voltak.

És csak most, hogy mesélek róla, veszem
észre, hogy mennyire szörnyen is hangzik,

de akkor is imádom őket.

Szóval a bolt felé tartva,

az ajtóban egy felnőtt
fehér fickó elállta az utamat.

Megpróbáltam kikerülni, de ő megállított,

elkezdett bámulni,

az arcomba köpött, és ezt mondta:

"Menj az utamból

te kis fekete kurva,
te kis paki kurva,

menj vissza oda, ahonnan jöttél."

Teljesen megrémültem.

Csak néztem rá.

Féltem még a köpést is
letörölni az arcomról,

akkor is amikor a könnyeimmel keveredett.

Emlékszem, ahogy körülnéztem,
remélve hogy felbukkan

egy felnőtt, aki leállítja ezt a pasast.
De ehelyett

az emberek csak elsiettek mellettem,
és úgy tettek, mintha nem látnának.

Nagyon össze voltam
zavarodva, és azt gondoltam,

"Hé, fehérek, mi lesz?
Hol vannak? Mi történik?

Miért nem jönnek,
hogy megmentsenek?"

Felesleges is mondanom,
nem vettem cukorkát.

Hazafutottam, olyan gyorsan, ahogy tudtam.

Minden rendben van - gondoltam.

Ahogy telt az idő,
ahogy egyre sikeresebb lettem,

kezdtem vonzani a színesbőrű
emberek zaklatását is.

Néhány férfi a szüleim közösségében
úgy gondolta, hogy egy nő számára

elfogadhatatlan és becstelen
a zenével foglalkozni

és a médiában szerepelni.

Így nagyon hamar elkezdődtek
a támadások a koncertjeimen.

Emlékszem, az egyik koncerten a színpadon
voltam, lehajoltam a közönséghez,

és az utolsó amit láttam,
egy fiatal barna arc,

és a következő pillanatban valamilyen
vegyi anyagot szórtak a szemembe,

és emlékszem, hogy alig láttam,
a szemeim könnyeztek,

de folytattam az éneklést.

Arconköptek Osló utcáin,
most barna bőrű férfiak.

Egyszer még el is akartak rabolni.

A halálos fenyegetések
vég nélküliek voltak.

Emlékszem, egyszer egy idősebb
szakállas férfi állított meg az utcán,

és azt mondta: "Azért utállak annyira

mert miattad gondolják azt lányaink

hogy bármit megtehetnek."

Egy fiatal fiú figyelmeztetett,
vigyázzak mit csinálok.

Azt mondta, hogy a zene iszlámellenes
és a kurvák munkája,

ha folytatod, meg fognak erőszakolni

és kivágják a beleidet, hogy ne
születhessen még egy ilyen kurva.

Megint teljesen összezavarodtam.

Nem értettem, mi folyik körülöttem.

Hogyhogy a saját barna
embereim így kezelnek?

Ahelyett, hogy áthidaltam volna a
két világ közötti szakadékot,

a két világ közé zuhantam.

Azt hiszem a köpés
volt számomra a kriptonit.

Mire 17 éves lettem,

a fenyegetések vég nélkülivé,
a zaklatás állandóvá vált.

Olyan szörnyű volt, hogy
anyám leültetett és azt mondta,

"Nézd, mi nem tudunk többé megvédeni,
nem tudunk biztonságban tartani,

el kell menned."

Úgyhogy vettem egy jegyet Londonba,
összepakoltam és elutaztam.

A legszívbemarkolóbb az volt,
hogy senki nem mondott semmit.

A távozásom Norvégiából
nagyon publikus volt.

Sem a barnák, sem a fehérek --
senki nem mondott semmit.

Senki sem mondta,
"Várjunk, ez nem helyes.

Támogassuk ezt a lányt, védjük
meg, hiszen közülünk való."

Senki nem mondott ilyesmit.

Ehelyett, úgy éreztem magam --
tudod, a reptéren,

a poggyászkiadásnál ott van
a sok különböző bőrönd

mennek körbe-körbe,

és mindig marad egy a legvégén,

amelyik senkinek sem kell,
senki sem tart rá igényt.

Na, így éreztem magam.

Sosem éreztem magam ilyen
egyedül, ilyen elveszettnek.

Miután Londonba jöttem,
újraindítottam a zenei karrieremet.

A hely új volt, de sajnos
a sztori ugyanaz.

Emlékszem az üzenetre, amit kaptam
arról, hogy meg fognak ölni

és hogy a vérem patakokban fog folyni

és hogy hányszor fognak
megerőszakolni, mielőtt meghalok.

Ekkor, azt kell mondjam,

igazából már hozzászoktam
az ilyen üzenetekhez,

de ami most más volt, hogy
elkezdték a családomat is fenyegetni.

Úgyhogy ismét összepakoltam, abbahagytam
a zenélést és az USA-ba költöztem.

Elegem volt.

Nem akartam többé ezzel foglalkozni.

És nem akartam megöletni
magam valamiért, ami

mégcsak nem is az én álmom volt --
hanem apám választása.

El voltam veszve.

és kicsit szétestem.

De rájöttem, hogy amit tenni akarok,

az, hogy életem elkövetkező
valahány évét azzal akarom tölteni,

hogy fiatalokat támogatok,

és ott legyek számukra valahogy,

bárhogy, ahogy tudok.

Önkénteskedni kezdtem
különböző szervezeteknél,

akik fiatal muszlimokkal
foglalkoztak Európában.

És meglepetésemre, amit találtam,

a rengeteg fiatal volt,
aki szenvedett és küzdött.

Annyi problémával szembesültek
családjukban és közösségükben,

akik jobban törődtek
a becsületükkel és jó hírükkel,

mint a saját gyermekeik
boldogságával és életével.

Kezdtem úgy érezni, hogy talán mégsem
voltam olyan egyedül vagy olyan furcsa.

Lehet, hogy sok hasonló
ember van a világon.

A lényeg, amit a legtöbb
ember nem ért meg,

hogy annyian nőnek fel közülünk Európában,

akik nem lehetnek önmaguk. Nem engedik,

hogy azok legyünk, akik vagyunk.

Nem házasodhatunk szabadon,

vagy nem lehetünk azzal,
akit választunk magunknak.

Pályát sem választhatunk szabadon.

Ezek a normák Európa muzulmán részein.

Még a világ legszabadabb
közösségeiben sem vagyunk szabadok.

Életünk, álmaink, a jövőnk nem a sajátunk,

hanem a szüleinké és a közösségüké.

Vége nincs a történeteknek
az olyan fiatalokról,

akik mindannyiunk számára elvesztek,

akik láthatatlanok számunkra,

akik szenvednek, és egyedül
vannak a szenvedéseikkel.

Gyerekeket vesztünk el kényszerházasságok,
becsületbeli erőszak és zaklatás miatt.

Miután évekig dolgoztam
ezekkel a fiatalokkal, végül rájöttem,

hogy ezt így nem tudom folytatni.

Nem tölthetem az életem hátralevő
részét félelemben és rejtőzködve

és hogy valamit tennem kell.

És arra is rájöttem, hogy a hallgatásom,

a hallgatásunk teszi lehetővé,
hogy az erőszak folytatódjon.

Ezért úgy döntöttem, hogy gyerekkori
szuperképességeimet végre felhasználom,

hogy segítsek megérteni,
milyen egy fiatalnak,

aki a családja és az országa
közötti szorítóba került.

Ezért kezdtem el filmeket forgatni
és elmondani történeteiket.

Az is célom volt, hogy megértessem az
emberekkel annak végzetes következményeit,

ha nem veszik komolyan ezeket.

Az első filmem Banazról szólt.

Ő egy 17 éves londoni kurd lány volt.

Engedelmes volt, megtett
mindent, amit a szülei kívántak.

Mindent megpróbált jól csinálni.

Összeházasodott egy fiúval,
akit a szülei választottak,

mégha az folyton verte és erőszakolta is.

És amikor a családjához fordult
segítségért, azt mondták,

"Nos, menj vissza hozzá
és legyél jobb feleség."

Csak mert nem akartak egy elvált lányt,

mert az becstelenséget hoz a családra.

Annyira megverték, hogy vérzett a füle.

Végül elmenekült, és talált
egy fiatal férfit, akit ő választott,

és akibe beleszeretett.

De a közösség és a családja rájött,

ő pedig eltűnt.

Három hónap múlva találták meg.

Egy bőröndben, a ház alatt elásva.

Összekötözte és halálra verte

három férfi, három unokatestvér,
apjuk és nagybátyjuk parancsára.

Ami még szörnyűbb Banaz történetében,

hogy ötször fordult segítségért
a rendőrséghez Angliában,

elmondva, hogy a családja meg fogja ölni.

A rendőrök nem hittek neki,
ezért nem tettek semmit.

És a gond ezzel az,

hogy nem elég, hogy gyermekeink közül
sokan szembesülnek ilyen problémákkal

családjukban és családjuk közösségében,

de ráadásul még meg nem értés és apátia

fogadja őket az országban, ahol felnőttek.

Amikor a saját családjuk cserbenhagyja
őket, a többiekhez fordulnak,

és ha mi nem értjük meg őket,

elveszítjük őket.

Amíg ezt a filmet forgattam,
sokan mondták,

"Nézd, Deeyah, tudod
nekik ilyen a kultúrájuk,

ők így bánnak a gyerekeikkel,

mi nem tudunk beleavatkozni."

Megnyugtatom önöket: Az, hogy
meggyilkolnak, nem a kultúránk része.

Tudták?

És azokat akik úgy néznek ki,

mint én, a fiatal nőket
hozzám hasonló háttérrel,

ugyanazok a jogok kellene, hogy
megillessék és ugyanolyan védelem,

mint bárki mást az országban,
vagy talán nem?

Így a következő filmemmel meg
akartam próbálni megérteni,

hogy az Európában élő muzulmán
fiatalok közül miért vonz néhányat

a szélsőségesség és erőszak.

De a téma kapcsán

rájöttem, hogy szembe kell néznem
a legnagyobb félelmemmel is:

a szakállas barnabőrű férfiakkal.

Ugyanolyan, vagy hasonló férfiakkal,

mint akik életem
legnagyobb részében üldöztek.

Férfiakkal, akiktől egész
életemben rettegtem.

Olyan férfiakkal, akiket mélyen elítéltem

hosszú-hosszú éveken át.

Így a következő két évet azzal töltöttem,
hogy elítélt terroristákat interjúvoltam,

dzsihadistákat és volt szélsőségeseket.

Amit eddig is tudtam, ami
mindig is teljesen világos volt,

hogy a vallás, politika,
Európa gyarmatosító múltja,

a Nyugat jelen külpolitikai kudarcai

mind beletartoznak a képbe.

De ami jobban érdekelt, rá akartam
jönni, hogy milyen emberi,

milyen személyes indokok miatt

válnak a fiatalok fogékonnyá
a hasonló csoportosulások iránt.

És ami a legjobban meglepett,
hogy sérült emberi lényeket találtam.

A szörnyetegek helyett,
akiket kerestem, akiket

reméltem, hogy találok --

őszintén, mert az
nagyon kielégítő lett volna --

megtört embereket találtam.

Pont, mint Banaz,

láttam, ahogy ezeket a fiatal
embereket tönkretette,

ahogy próbálták áthidalni a szakadékot

a családjuk és anyaországuk között.

És amit még megtanultam, hogy a
szélsőséges és terrorista csoportok

kihasználják a fiatalok eféle érzéseit

és - cinikus módon- az
erőszak felé terelik őket.

"Gyere hozzánk" - mondják.

"Utasítsd el mindkét oldalt,
a családodat és a hazádat,

mert ők is elutasítanak téged.

A családodnak fontosabb
a becsülete, mint te

és az országodnak

egy igazi norvég, brit vagy francia
mindig fehér lesz, de te sosem."

Olyanokat ígérnek fiataljainknak,
amik után sóvárognak:

elismertséget, hősiességet,
a valahova tartozás érzését, célt,

egy közösséget, ahol szeretik
és elfogadják őket.

A gyengék erősnek érezhetik magukat.

Akik észrevétlenek és csendesek voltak,
azokat végre meglátják és meghallgatják.

Ezt nyújtják fiataljainknak.

Miért fiataljainkkal teszik ezt,
és miért nem velünk?

Nem próbálok mentséget

vagy kifogást

keresni az erőszakra.

Azt próbálom elmondani,
hogy meg kell értenünk,

miért vonz ez néhányat fiataljaink közül.

Igazából meg szeretném önöknek mutatni

ezeket a gyerekkori képeket
a filmben szereplő férfiakról.

Ami különösen megérintett,
hogy annyiaknak közülük --

sosem gondoltam volna --

nagyon sokuknak nem volt apjuk,
vagy bántalmazta őket.

És számos fiatal fiú

talált végül egy törődő
és kedves apafigurára

ezekben a radikális csoportokban.

Találtam olyanokat is, akikből a rasszista
erőszak váltotta ki a brutalitást,

csak úgy nem érezték
magukat áldozatnak,

hogy végül ők is erőszakossá váltak.

Rémülten fedeztem fel,
hogy amit találtam, ismerős:

Azokat az érzéseket, amiket én éreztem,
amikor 17 évesen elmenekültem Norvégiából.

Ugyanazt a zavarodottságot,
ugyanazt a szomorúságot,

az elárultságnak ugyanazt az érzését,

a senkihez nem tartozást.

Ugyanazt az elhagyatottságot
és őrlődést a kultúrák között.

Viszont én nem a pusztítást választottam,

a kamerámhoz nyúltam fegyver helyett.

És ezt a szupererőm miatt tettem.

Én láttam, hogy a válasz
a megértés, nem az erőszak.

Az emberi lényeket látni

összes erényükkel és hibáikkal,

ahelyett, hogy folytatnánk
a leegyszerűsítést

gazemberekre és áldozatokra
- rájuk és miránk.

Végül arra jutottam,

hogy a két kultúrám nem kell,
hogy egy ütközőpont legyen

hanem egy olyan rés lehet,
ahol megtalálhatom a saját hangomat.

Nem éreztem többé,
hogy állást kell foglalnom,

és ez sok-sok évembe került.

Annyi fiatal küzd ma

ugyanazokkal a problémákkal,

és egyedül kell küzdeniük.

Emiatt nyitottak, mint egy seb.

Néhányuknak a radikális
iszlám által nyújtott világkép

elfertőzi ezeket a sebeket.

Van egy afrikai szólás, ami így hangzik:

"Ha a fiatalokat nem
vonják be a falu életébe,

felégetik majd, csak hogy
érezzék a melegét."

Itt megkérdezném --

a muszlim szülőket
és muszlim közösségeket:

Feltételek nélkül fogjátok szeretni

és gondozni gyermekeiteket?

Tudjátok őket választani
a becsületetek helyett?

Meg tudjátok érteni, miért olyan
mérgesek, miért idegenednek el,

amikor a becsületeteket eléjük helyezitek?

Meg tudjátok próbálni,
hogy gyerekeitek barátja legyetek,

hogy megbízhassanak bennetek,

hogy veletek akarják
megosztani tapasztalataikat,

ahelyett, hogy máshova
kelljen menekülniük?

És azoknak a gyermekeknek,
akiket csábít a szélsőség,

segítetek felismerni, hogy az a dühöt
és a szenvedést táplálja?

Összeszeditek az erőtöket, hogy
szembeszálljatok a cinikus öregekkel,

akik a ti véreteket a saját
hasznukra akarják fordítani?

Utat engedtek az életnek?

Meglátjátok, hogy úgy
vehettek édes elégtételt,

ha egy boldog, teljes
és szabad életet éltek?

Egy életet, amit csak ti,
és senki más nem határoz meg.

Miért akartok egy újabb halott
muszlim gyermekké válni?

És mi, a többiek, mikor
fogunk odafigyelni a fiatalokra?

Hogyan támogathatjuk őket,

hogy fájdalmukban ne romboljanak,
hanem építsenek?

Azt hiszik, nem szeretjük őket.

Azt hiszik, nem érdekel
minket mi történik velük.

Azt hiszik, nem fogadjuk el őket.

Megtaláljuk vajon a módját,
hogy máshogy érezhessenek?

Mibe kerül nekünk, hogy észrevegyük őket,

mielőtt erőszak áldozatává
vagy elkövetőjévé válnak?

Sikerül vajon törődnünk velük,
és a mieinknek tekintenünk őket?

Hogy nem csak akkor háborodunk fel, amikor
az erőszak áldozata úgy néz ki, mint mi?

Vissza tudjuk utasítani a gyűlöletet, hogy
áthidaljuk a köztünk lévő viszályokat?

Az a helyzet, hogy nem mondhatunk le
egymásról vagy gyermekeinkről

akkor sem, ha ők elfordulnak tőlünk.

Ez közös felelősségünk.

És hosszú távon a bosszú és az erőszak
nem működik a szélsőségesek ellen.

A terroristák azt akarják, hogy
a házunkban bujkáljunk félelmünkben,

bezárva az ajtót és szívünket.

Még több sebet akarnak
feltépni a társadalmainkban

hogy azokon keresztül még szélesebb
körben terjeszthessék a fertőzést.

Azt akarják, hogy olyanok legyünk,
mint ők:

intoleránsak, gyűlölködőek és kegyetlenek.

A párizsi merényletek másnapján,

az egyik barátom ezt a képet
küldte a lányáról.

Ez itt egy fehér lány és egy arab lány.

Legjobb barátok.

Ez a kép a kriptonit
a radikálisok számára.

Ez a két kislány a szupererejével

megmutatja az előre vezető utat

egy olyan társadalom felé,
amit együtt kell felépítenünk,

egy olyan felé, ami befogadja
és támogatja,

nem pedig visszautasítja gyermekeinket.

Köszönöm,hogy meghallgattak.

(Taps)