Miért kell féken tartaniuk az újságíróknak a hatalmat?

Jorge Ramost kipenderítheted a sajtókonferenciádról (ahogy tette azt látványosan Donald Trump is 2015-ben), de el nem hallgattathatod. Ramos, aki több mint 30 éve riporter, úgy véli, hogy az újságírónak kötelessége a hatalomban lévőknek kényelmetlen kérdéseket is feltenni. Ebben a lenyűgöző beszédében – melynek közepén állva tapsolták meg –, Ramos kifejti, miért hiszi úgy, hogy bizonyos körülmények között az újságíróknak muszáj nyíltan állást foglalniuk.

Újságíró vagyok

és bevándorló.

Ez a két körülmény meghatároz engem.

Mexikóban születtem,
de életem több mint felét

riporterként
az Egyesült Államokban töltöttem.

Abban az országban, melyet magát is
bevándorlók hoztak létre.

Riporterként

és külföldiként

megtanultam, hogy a semlegesség,
a hallgatás és a félelem

nem a legjobb választások –

sem az újságírásban, sem az életben.

A semlegességre gyakran hivatkozunk

mi, újságírók,

hogy felmentsük magunkat
a felelősség alól.

Mi is ez a felelősség?

Az, hogy megkérdőjelezzük azokat,

és megmérkőzzünk azokkal,

akiké a hatalom.

Erről szól az újságírás.

Ez az újságírás szépsége:

kérdezni és tetemre hívni
a hatalommal bírókat.

Természetesen kötelesek vagyunk
úgy bemutatni a valóságot, ahogy létezik,

nem pedig úgy, ahogy mi szeretnénk,
hogy létezzen.

E tekintetben egyetértek
az objektivitás elvével:

ha egy ház kék, azt mondom, hogy kék.

Ha milliók állástalanok,
azt mondom, hogy milliók állástalanok.

De a semlegesség nem feltétlenül
vezet el az igazsághoz.

Még ha teljesen aprólékos is vagyok,

és az adott hírnek
mindkét nézőpontját bemutatom –

a demokratát és a republikánust,

a liberálist és a konzervatívat,

a kormányzatit és az ellenzékit –,

végtére is nem garantálhatom,

egyikünk se garantálhatja,
hogy tudni fogjuk,

mi igaz és mi nem az.

Az élet sokkal bonyolultabb,

és úgy hiszem, az újságírásnak
tükröznie kell ezt a komplexitást.

Arra célzok, hogy nem akarok
csak egy diktafon lenni.

Nem azért lettem újságíró,
hogy diktafon legyek.

Tudom mit mondanak:
senki sem használ manapság diktafont.

(Nevetés)

Ebben az esetben nem akarom
elővenni a mobilomat,

és megnyomni rajta a felvétel-gombot,

aztán magam elé tartani,
mintha koncerten lennék,

mint egy rajongó a koncerten.

Ez nem igazi újságírás.

Ellentétben azzal, amit sok ember gondol,

az újságírók minden pillanatban
értékítéletet hoznak.

etikai és morális ítéleteket.

És mindig olyan döntéseket hozunk,
melyek rendkívül személyesek

és rettenetesen szubjektívek.

Például:

Mi van, ha egy diktatúráról
kell tudósítaniuk,

amilyen Chilében Augusto Pinochet rezsimje

vagy Kubában Fidel Castróé?

Csak arról fognak beszámolni,
amit a tábornok vagy a parancsok akar,

vagy konfrontálódnak is velük?

Mi van, ha rájönnek, hogy a hazájukban

vagy a szomszédos országban

diákok tűnnek el,

és titkos sírok tűnnek fel,

vagy dollármilliók tűnnek el
a költségvetésből

és volt elnökök varázsütésre
multimilliomosokká válnak?

Akkor csak a hivatalos
verziót mutatják be?

Vagy mi van akkor,

ha tudósítaniuk kell

a legfontosabb szuperhatalom
elnökválasztásáról

és az egyik jelölt rasszista, szexista,

és idegengyűlölő kijelentéseket tesz?

Velem megtörtént.

És el akarom önöknek mondani,
hogy mit tettem,

de előtte hadd mondjam el, honnét jöttem,

hogy önök is megértsék a reakciómat.

Mexikóvárosban nőttem fel,
öt fivér közül legidősebbként,

és a családunk egyszerűen
képtelen volt a tandíjainkat fizetni.

Úgyhogy reggel tanultam,
délután dolgoztam.

Történetesen

megkaptam azt a munkát,
amire mindig is vágytam:

TV-riporter lettem.

Nagy lehetőség volt.

De ahogy a harmadik sztorimon dolgoztam,
végtére is odajutottam,

hogy kritizálom az elnököt,

és kérdőre vonom
a mexikói demokrácia hiányáról.

1929 és 2000 között Mexikóban
minden választást manipuláltak;

a hivatalban lévő elnök
kézivezérelten választotta ki utódját.

Ez nem valódi demokrácia.

Számomra zseniális ötletnek tűnt
leleplezni az elnököt,

de a főnököm számára...

(Nevetés)

Az ő számára nem volt
annyira nagyszerű ötlet.

Los Pinos, az elnöki hivatal akkor
közvetlenül cenzúrázta a médiát.

A főnököm, aki amellett, hogy felelős volt
a műsorért, amelynek dolgoztam,

egy focicsapatért is felelt.

Mindig is gyanítottam,
hogy jobban érdekelték a gólok,

mint a hírek világa.

Cenzúrázta a riportomat.

Azt kérte, változtassak rajta.
Nemet mondtam,

ő pedig egy másik újságírót
állított a sztorira,

hogy írja le azt, amit nekem
kellett volna mondani.

Nem akartam
cenzúrázott újságíró lenni.

Nem tudom, miből merítettem erőt,

de beadtam a felmondásomat.

24 évesen – csupán 24 évesen –,

meghoztam életem legnehezebb és
legbizonytalanabb döntését.

Nemcsak a tv-től jöttem el,

de úgy döntöttem,
elhagyom a hazámat is.

Eladtam az elnyűtt
kis, piros Volkswagenemet,

lett egy kis pénzem,

és elköszöntem a családomtól,

a barátaimtól,

a környékemtől,

a törzshelyektől – a tacosaimtól –,

(Nevetés)

aztán vettem egy csak oda repjegyet

Kaliforniába, Los Angelesbe.

És így váltam a világon élő

250 millió bevándorló egyikévé.

Kérdezzék meg akármelyik bevándorlót,

hogy milyen volt az első napjuk
az új országban:

mindenre emlékezni fognak,

mintha egy film volna háttérzenével.

Mikor Los Angelesbe érkeztem.
a Nap épp nyugovóra tért,

és minden, amit birtokoltam –

egy gitár, egy bőrönd és néhány irat –

elfért a két kezemben.

A szabadság korábban
sosem tapasztalt érzése

lengett körül.

Azzal a kevéssel gazdálkodtam, amim volt.

Megkaptam a tanulmányi vízumomat:
tanulhattam.

Kenyeren és salátám éltem,
hisz csak erre futotta.

Végül 1984-ben

megkaptam első TV-riporteri állásomat
az Egyesült Államokban.

És amit legelőször megfigyeltem,
az az volt,

hogy a kollégáim irgalmatlanul kritizálták
Ronald Reagan elnököt.

És nem történt semmi;
senki sem cenzúrázta őket.

Azt gondoltam:

szeretem ezt az országot.

(Nevetés)

(Taps)

És ez már több mint 30 éve így van:

teljesen szabadon tudósítok,

és bevándorló mivoltom ellenére
egyenlően bánnak velem.

Aztán hirtelen azon kaptam magam,

hogy az USA elnökválasztásáról
kellett riportot készítenem.

2015. június 16-án

egy jelölt, aki történetesen
az Egyesült Államok elnöke is lett,

azt mondta, hogy a mexikói bevándorlók

bűnözők,

drogkereskedők és nemi erőszaktevők.

Persze tudtam,

hogy hazudik.

Egész egyszerűen onnét tudtam,
hogy nem igaz, amit mond,

mert én is mexikói bevándorló vagyok.

És mi nem vagyunk olyanok.

Tehát megtettem,
amit bármelyik riporter megtett volna:

írtam neki egy levelet,

interjút kérve,

és elküldtem a New York-i toronyházába.

Másnap aztán

munka közben

hirtelen több száz hívást és SMS-t kaptam.

Egyik durvább volt, mint a másik.

Nem tudtam, mi folyik, míg egy barátom
be nem lépett az irodámba,

és mondta, hogy "A telefonszámodat
kitették a netre."

És tényleg ez történt.

Itt a levél, amit hozzáfűztek,

amikor kiadták a számomat.

Nehogy leírják, jó?
Azóta már rég megváltoztattam.

(Nevetés)

De két dolgot megtanultam.

Az egyik, hogy soha, de soha

ne adjuk ki a számunkat Donald Trumpnak.

(Nevetés)

(Taps)

A második pedig, hogy ennél a pontnál

fel kellett hagynom
a semlegesnek maradással.

Ettől kezdve
az újságírói küldetésem megváltozott.

Konfrontálódni szeretnék a jelölttel,

és megmutatni, hogy hamisan beszél,

hogy amit mondott az USA bevándorlóiról,
az nem volt igaz.

Hadd mondjak néhány adatot.

Az Egyesült Államokban élő
nem nyilvántartott személyek 97%-a

jó ember.

Kevesebb mint 3%-uk
követett el súlyos bűncselekményt,

azaz bűnt, ahogy angolul mondják.

Összehasonlításképp, az amerikai
állampolgárok 6%-nak volt súlyos bűntette.

Ebből következően, a nem nyilvántartott
bevándorlók sokkal jobban viselkednek,

mint az amerikai állampolgárok.

Erre alapozva kieszeltem egy tervet.

Nyolc héttel azután, hogy nyilvánosságra
hozták a telefonszámomat,

engedélyt kaptam egy sajtókonferenciára

a felmérésekben lendületbe jövő jelölthöz.

Úgy döntöttem, hogy élőben szembesítem.

De...

a dolgok nem úgy alakultak,
ahogy terveztem. Nézzék csak:

[Donald Trump sajtókonferenciája,
Dubuque, Iowa]

(Video) Jorge Ramos: Mr Trump,
szeretnék a bevándorlásról kérdezni.

Donald Trump: Ki a következő? Igen.

JR: A bevándorlási tervezete
üres ígéret csupán.

DT: Elnézést, nem szólítottam.
Üljön le! Üljön le!

JR: Riporter vagyok, bevándorló
és amerikai állampolgár,

jogom van kérdezni.

DT: Nem, nincs.
JR: Jogom van kérdezni...

DT: Menjen vissza a Univision-höz!

JR: A kérdésem:
nem deportálhat 11 millió embert.

Nem emelhet 1900 mérföldes falat.

Nem tagadhatja meg az állampolgárságot
itt született gyerekektől.

DT: Üljön le!
JR: És azon ötleteivel...

DT: Nem szólítottam.

JR: Riporter vagyok és nekem...
Ne érjen hozzám, uram.

Őr 1: Ne okozzon feszültséget.
Ön bomlasztja a rendet.

JR: Jogom van feltenni egy kérdést.
Őr 1: Igen, ha sorra kerül, uram.

Őr 2: Van média belépője?

JR: Jogom van...

Őr 2: Hol? Hadd lássam.
JR: Itt van.

Férfi: Aki kijön, kint marad.

Őr 2: Meg kell várnia, míg sorra kerül.

Férfi: Nagyon durva volt.
Ehhez semmi köze.

JR: Ehhez semmi köze...
Férfi: Húzzon az országomból!

Férfi: Semmi köze hozzá.

JR: Én is amerikai állampolgár vagyok.
F: Hát, ja. Univision. Semmi köze hozzá.

JR: Semmi köze hozzá.
Ez az Egyesült Államokról szól.

(Taps)

Amikor csak megnézem ezt a videót,

először arra gondolok, hogy a félelem

fertőző.

Ha megfigyelik, a jelölt "Menjen vissza
a Univision-höz!" mondata a kód;

amit ő mond, az annyit tesz: "Kifelé!".

A stábjának egy tagja,
mintha csak Trump engedélyt adott volna,

azt mondta, hogy
"Húzzon az országomból!",

nem tudván, hogy én is
amerikai állampolgár vagyok.

Miután számtalanszor
megnéztem ezt a videót,

Azt gondolom, hogy a semlegességből
való kitörés végett –

hogy valóban kitörjünk –

le kell győzni a félelmünket,

és megtanulni, hogyan mondhatjuk:

"Nem, nem fogok csendben maradni.

Nem fogok leülni.

Nem fogok kimenni."

Az a szó, hogy "nem" –

(Taps)

a "nem" a létező legerősebb szó
bármely nyelven,

és mindig egy életünkben bekövetkező
fontos változás előzménye.

És azt hiszem, hatalmas méltóságra vall

és óriási tiszteletet érdemel,

hogy tudjunk hátralépni

és visszavágni, majd azt mondani:

"Nem".

Elie Wiesel – Nobel-békedíjas
Holokauszt-túlélő,

és akit sajnos nemrégiben elvesztettünk –,

mondott egy nagy bölcsességet:

"Állást kell foglalnunk.

A semlegesség csak a bűnöst segíti,

de az áldozatot soha."

És teljesen igaza van.

Mi, újságírók kötelesek vagyunk állást
foglalni bizonyos körülmények között:

rasszizmus,

diszkrimináció,

korrupció,

nyilvános hazugság,

diktatúrák és emberi jogok sértése esetén

el kell állnunk a semlegességtől
és közömbösségtől.

A spanyolban van
egy fantasztikus szó arra,

hogy az újságíróknak
állást kell foglalniuk.

Ez a szó
a "contrapoder [intézményellenes]".

Alapvetően mi, újságírók,
a hatalmon lévőkkel

ellentétes oldalon kell állnunk.

De ha Önök lefekszenek
a politikusokkal,

ha elmennek a kormányzó fiának
keresztelőjére vagy esküvőjére,

vagy az elnök haverjai szeretnének lenni,

akkor hogy is kritizálhatják őket?

Amikor meg kell interjúvolnom
egy erős és befolyásos személyt,

két dolgot tartok a fejemben:

ha nem teszek fel nehéz
és kényelmetlen kérdést,

más nem fog helyettem;

a másik, hogy sosem fogom
viszont látni az illetőt.

Úgyhogy nem érdekel,
hogy jó benyomást keltsek,

vagy kapcsolatokat szőjjek.

Végül, ha választanom kell,
hogy az elnök barátja

vagy ellensége legyek,

mindig az ellenséget választom.

Összegezve:

Tudom, hogy ez most egy nehéz időszak
mind bevándorlóként, mind újságíróként,

de most jobban mint bármikor:

olyan újságírókra van szükségünk,
akik felkészültek,

hogy bármilyen adott helyzetben

készek legyenek
elvonatkoztatni a semlegességtől.

Személy szerint úgy érzem,
hogy egész életemben

erre a pillanatra készültem.

24 évesen, amikor cenzúráztak,

megtanultam, hogy a semlegesség,
félelem és hallgatás gyakran cinkossá tesz

a bűnben, erőszakban

és igazságtalanságban.

És a hatalommal bűnrészesnek lenni

sohasem a helyes újságírás.

Most, 59 évesen

csak azt remélem, hogy maradt egy pici

abból a bátorságból és lelki tisztaságból,
ami megvolt 24 évesen,

és ezáltal soha

nem maradok csendben.

Nagyon szépen köszönöm.

(Taps)

Köszönöm.