Mit tanultam meg az elutasítás 100 napjában | Jia Jiang | TEDxMtHood

Jia Jiang bátran belevág a kalandba egy olyan területen, amitől nagyon sokan félünk: az elutasításba. Azzal, hogy 100 napon át minden nap kereste az elutasítást - például egy idegentől 100 dollárt kért és "hamburger újratöltést" kért egy étteremben - Jiang érzéketlenné vált az elutasítás által keltett fájdalommal és szégyennel szemben, és eközben felfedezte, hogy egyszerűen csak kérni azt, amit szeretnél, új utakat nyithat előtted, amiknél egyébként azt hiszed, zsákutcába futnál.

Ezt az előadást egy TEDx rendezvényen rögzítették, amelyet TED-konferenciák formájában, de tőlük függetlenül egy helyi közösség szervezett. Bővebben: http://ted.com/tedx.

Ajándék.

Milyen csodálatos dolog.

Ki tudna rá "nemet" mondani, ugye?

Hat évesen

megkaptam az én ajándékomat.

Első osztályban a tanáromnak
volt egy kiváló ötlete.

Az ajándékozás élményének
megtapasztalásával

szerette volna kialakítani bennünk
a hajlamot egymás elismerésére.

Mindannyiunkat a táblához
hívott az osztályteremben,

mindenkinek vett ajándékot,
és felhalmozta őket a sarokban.

Azt mondta:

"Mi lenne, ha ideállnánk,
és megdicsérnénk egymást?

Ha a neveteket halljátok,

menjetek oda, vegyetek egy
ajándékot és üljetek le."

Milyen csodálatos ötlet, nem?

Hogyan sülhetne el rosszul?

(Nevetés)

Először is kezdésként negyvenen voltunk,

és akárhányszor valaki nevét hallottam,

a leglelkesebben éljeneztem.

És akkor már csak 20 ember maradt,

és 10 ember maradt,

és öt maradt...

és három maradt.

Én pedig egy voltam közülük.

És nem volt több dicséret.

Abban a pillanatban elkezdtem sírni.

Nem akartam többet
azt hallani, hogy "ajándék".

Nem akartam több dicséretet,

csak el akartam szabadulni onnan
és leülni a helyemre.

A tanár már nagyon aggódott.

Azt mondta:
"Mondana valamelyikőtök valami jót róluk?"

(Nevetés)

"Senki? Rendben, vegyétek el
az ajándékotokat és üljetek le.

Viselkedjetek jövőre úgy,

hogy valaki biztos mondjon
rólatok valami jót."

(Nevetés)

Ahogy most itt elmesélem,

valószínűleg már rájöttek,
elég jól emlékszem rá.

(Nevetés)

De nem tudom, ki érezte magát rosszabbul.

Én vagy a tanár?

Biztos rájött, hogy egy csapatépítőt

nyilvános megszégyenítéssé
tett három 6 évesnek.

Minden viccet félretéve.

Ahogy embereket
szégyenítenek meg a tévében,

az vicces.

De ebben a napban semmi vicces nem volt.

Szóval ez volt az egyik énem,

és bármit megtennék,
hogy elkerüljem ezt a szituációt -

hogy nyilvánosan elutasítsanak.

Ez az egyik énem.

Majd ugorjunk előre nyolc évet.

Bill Gates eljött a szülővárosomba -

Peking, Kína -

előadást tartani,

és meghallottam az üzenetét.

Szerelmes lettem a pasiba.

Arra gondoltam, azta,
már tudom, mit akarok csinálni.

Aznap írtam egy levelet a családomnak:

"25 éves koromra

meg fogom építeni
a legnagyobb céget a világon,

és az felvásárolja a Microsoft-ot."

(Nevetés)

Teljes mértékben elhittem,
hogy meghódítom a világot -

uralkodás, ugye?

Ezt nem csak kitaláltam most,
tényleg megírtam ezt a levelet.

Itt is van -

(Nevetés)

Nem kell teljesen elolvasniuk -

(Nevetés)

Még ronda is az írásom,
de kiemeltem néhány kulcsszót.

Így már láthatják.

(Nevetés)

Szóval...

ez egy másik énem:

az, aki meghódítja a világot.

Majd két évvel később,

lehetőséget kaptam,
hogy az Egyesült Államokba költözzek.

Rávetettem magam,

érthetően, hiszen ott élt Bill Gates.

(Nevetés)

Azt hittem, ez volt
a vállalkozói utam kezdete.

Majd előre ugrunk 14 évet.

30 éves voltam.

Nem, nem építettem fel azt a céget.

Nem is kezdtem el.

Valójában marketing menedzser
voltam egy Fortune 500 vállalatnál.

Úgy éreztem, zsákutcába futottam,

mintha állóvízben lennék.

Miért van ez?

Hova lett az a 14 éves,
aki azt a levelet írta?

Ez nem a próbálkozás hiánya.

Azért van, mert bármikor
volt egy új ötletem,

bármikor valami újat akartam kipróbálni,

akár munkában -

javasolni akartam valamit,

vagy beszélni akartam
emberek előtt egy csoportban -

mindig ezt az örökös harcot éreztem

a 14 éves önmagam
és a 6 éves önmagam közt.

Az egyik meg akarta hódítani a világot -

változtatni -

a másik pedig félt az elutasítástól.

Minden alkalommal a hatéves győzött.

Ez a félelem még akkor sem tágított,
amikor elindítottam a saját cégem.

Úgy értem, elindítottam a saját cégem,
amikor 30 éves voltam -

ha Bill Gates akarok lenni,

előbb vagy utóbb el kell kezdenem, nem?

Amikor vállalkozó voltam,

kaptam egy befektetési lehetőséget,

majd elutasítottak.

Az az elutasítás fájt.

Annyira fájt, hogy azonnal
fel akartam adni.

De aztán arra gondoltam,

vajon Bill Gates feladná egy egyszerű
befektetési elutasítás után?

Bármelyik sikeres vállalkozó feladná így?

Dehogy.

És itt állt össze előttem.

OK, létre tudok hozni egy jobb céget.

Jobb csapatot és jobb terméket
is létre tudok hozni,

de egy dolog biztos:

jobb vezetővé kell válnom.

Jobb emberré kell válnom.

Nem hagyhatom, hogy az a hatéves
irányítsa továbbra is az életem.

Helyére kell őt tennem.

Ekkor kezdtem el online
segítséget keresni.

Google volt a barátom.

(Nevetés)

Rákerestem: "Hogyan tegyem túl
magam az elutasításon?"

Rengeteg pszichológia cikket
találtam arról,

honnan ered a félelem és a fájdalom.

Akkor találtam sok blabla
inspiráló cikket arról,

hogy "Ne vedd a szívedre,
csak lép túl rajta."

Ezt mégis ki nem tudja?

(Nevetés)

De miért féltem tőle még mindig?

Akkor szerencse folytán
találtam ezt a honlapot.

A neve rejectiontherapy.com.

(Nevetés)

"Rejection Therapy" [Elutasítás-terápia]
játékot egy kanadai vállalkozó találta ki.

Jason Comely-nek hívják.

Alapvetően az ötlet az, hogy 30 napig
keresed az elutasítást,

és minden nap szerzel egyet,

és így a végére érzéketlenné válsz
erre a fájdalomra.

Imádtam az ötletet.

(Nevetés)

Azt mondtam: "Tudod mit? Megteszem.

Átélem az elutasítást
100 napig minden nap.

Kitaláltam a saját elutasításaim ötleteit,

és csináltam erről egy videó blogot.

Ezt tettem.

Így nézett ki a blog.

Első nap...

(Nevetés)

Kérj kölcsön 100 dollárt egy idegentől.

Odamentem, ahol dolgoztam.

Lejöttem a földszintre,

és megláttam ezt a nagy darab pasit.

Biztonsági őrnek tűnt.

Közelebb mentem hozzá.

Csak sétáltam,

de ez volt életem leghosszabb sétája -

minden szőrszál felállt a hátamon,

izzadtam és majd kiugrott
a szívem a helyéről.

Odaértem és azt mondtam:

"Uram, kölcsönkérhetek 100 dollárt öntől?"

(Nevetés)

Felnézett rám, és azt mondta: "Nem."

"Miért?"

És azt válaszoltam: "Nem? Sajnálom."

Majd megfordultam és csak elfutottam.

(Nevetés)

Annyira zavarban voltam.

De mivel felvettem ezt filmre -

aznap éjjel megnéztem magam,
ahogy elutasítást kapok,

láttam, mennyire féltem.

Úgy néztem ki, mint ez a gyerek
a "Hatodik érzék"-ből.

Halott embereket láttam.

(Nevetés)

De akkor megláttam ezt a pasit.

Tudják, nem is volt annyira fenyegető.

Egy pufók, szeretnivaló srác,

és még azt is kérdezte, hogy "miért?".

Valójában kezdeményezte,
hogy elmagyarázzam neki.

És mondhattam volna több dolgot is.

Elmagyarázhattam volna,
egyezkedhettem volna.

Egyiket sem tettem ezek közül.

Csak elfutottam.

Megdöbbentem, úgy éreztem,
ez az életem mikrokozmosza.

Ha bármikor megéreztem
az elutasításnak akár a szelét is,

csak futottam, amilyen gyorsan tudtam.

Tudják mit?

A következő nap, bármi is történik,

nem futok el.

Bevállalom.

Második nap:
Kérj egy "hamburger újratöltést".

(Nevetés)

Amikor elmentem egy hamburgerezőbe,

befejeztem az ebédem
és odamentem a kasszához:

"Szia, kérhetek egy
hamburger újratöltést?"

(Nevetés)

Teljesen összezavarodott:
"mi az a hamburger újtatöltés?"

(Nevetés)

Válaszoltam: "Mint az ital újratöltés,
csak egy hamburgerrel."

Azt mondta: "Elnézést,
nálunk nincs hamburger újratöltés."

(Nevetés)

Itt történt a visszautasítás és régi énem
elfutott volna, de én maradtam.

Azt mondtam:
"Hát szeretem a hamburgereiteket,

szeretem ezt a helyet,

és ha adtok nekem egy
hamburger újratöltést,

akkor még jobban szeretlek titeket."

(Nevetés)

Azt mondta: "Rendben,
elmondom majd a menedzseremnek,

és talán bevezetjük, de sajnálom,
ma nem tudjuk megcsinálni."

Majd eljöttem.

Egyébként,

nem hiszem, hogy bármikor is
csináltak volna "hamburger újratöltést".

(Nevetés)

Szerintem még mindig ott vannak.

De az a halálközeli élmény,
amit első alkalommal átéltem,

most már nem volt,

csak azért, mert bevállaltam -

mert nem futottam el.

Azt mondtam:
"Szuper, máris új dolgokat tanulok.

Nagyszerű."

És akkor harmadik nap:
szerezz olimpiás fánkokat.

Ekkor fordult az életem a feje tetejére.

Elmentem a Krispy Kreme-be.

Ez egy fánkbolt,

főleg Amerika dél-keleti részén.

Biztos van itt is néhány.

Bementem,

és mondtam: "Tudnak úgy csinálni
fánkokat, mint az Olimpia szimbóluma?

Alapvetően csak összefűzi
az öt karikát..."

Azt hittem, semmi esély arra,
hogy erre igent mondjanak.

A fánkkészítő nagyon komolyan
vette a kérésemet.

(Nevetés)

Elővett egy papírlapot,

elkezdte lejegyzetelni
a színeket, a karikákat,

gondolkodott:
"Hogyan csinálhatnám ezt meg?"

És 15 perccel később,

kijött egy olyan kompozícióval,
ami az olimpiai karikák mintájára készült.

Annyira megérintett.

Alig tudtam elhinni.

A videó több mint 5 milliós nézettséget
ért el a Yotube-on.

A világ sem tudta elhinni.

(Nevetés)

Ezért szerepeltem újságokban,

beszélgetőműsorokban, mindenhol.

Híres lettem.

Rengetegen kezdtek el
emailt küldeni nekem,

és azt mondták:
"Fantasztikus, amit csinálsz."

De a hírnév és az ismertség
nem tett engem más emberré.

Én csak tanulni akartam,

és megváltozni.

Ezért a maradék napjaimat
az elutasítások 100 napjából

játszótérré változtattam -

egy kutatási feladattá.

Kíváncsi voltam, mit tanulhatok belőle.

És nagyon sokat tanultam.

Rengeteg titkot fedeztem fel.

Például rájöttem, hogy ha nem futok el,

amikor elutasítanak,

akkor valójában egy "nemet"
"igenné" tudok tenni,

és a varázsszó a "miért".

Egy nap elmentem egy idegen házához,
volt egy virág a kezemben,

bekopogtam és azt mondtam:

"Jó napot, elültethetem
ezt a virágot a kertjében?"

(Nevetés)

És "nemet" mondott.

De mielőtt ott hagyhatott volna,
azt mondtam:

"Megkérdezhetem, hogy miért?"

Válaszolt: "Van ez a kutyám,

ami mindent kiás, amit a kertembe teszek.

Nem akarom, hogy pocsékba
menjen a virágja."

Ha meg akarja csinálni, menjen az utca
másik oldalára Connie-hoz.

Imádja a virágokat."

Tehát ezt tettem.

Átmentem és kopogtattam Connie ajtaján.

Nagyon boldog volt, hogy találkoztunk.

(Nevetés)

És másfél órával később,

ott volt ez a virág Connie kertjében.

Most már biztos jobban néz ki.

(Nevetés)

De ha feladom a kezdeti elutasítás után,

akkor azt hittem volna,

azért van, mert nem bízott bennem a pasi.

mert őrült vagyok,

mert nem jól voltam felöltözve,
nem néztem ki jól.

De egyik sem volt igaz.

Azért utasított el, mert nem
érdekelte az ajánlatom.

Annyira bízott bennem,
ajánlott nekem egy új embert,

ha az értékesítésben gondolkodunk.

És őt ügyféllé tettem.

Majd egy napon -

azt is megtanultam, hogy ki tudok
mondani bizonyos dolgokat,

és maximalizálni a lehetőségeimet
egy "igenre".

Például egy nap elmentem a Starbucksba,

és megkérdeztem a menedzsert:
"Lehetek Starbucks üdvözlő ember?"

Ő összezavarodva:
"Mi az a Startbucks üdvözlő ember?"

Én: "Ismeri azokat a Walmart üdvözlőket?

Tudja, azok az emberek, akik köszönnek
nekünk, amikor bemegyünk a boltba,

és figyelnek, hogy ne lopjunk el semmit.

Walmart élményt akarok adni
a Starbucks vásárlóinak."

(Nevetés)

Igazából nem vagyok biztos benne,
hogy ez egy jó ötlet -

Igazából egészen biztos vagyok benne,
hogy ez rossz ötlet.

Erre ő: "Ó..." -

igen, pont így nézett ki -
Ericnek hívják -

azt mondta: "Nem vagyok biztos benne."

Ahogy hallgatott.
"Nem vagyok biztos benne."

Majd megkérdeztem: "Furcsa lenne?"

Erre ő: "Igen, egy kicsit fura."

De ahogy kimondta,
az egész viselkedése megváltozott.

Mintha minden kétséget
maga mögött hagyott volna.

Azt mondta: "Igen, csinálhatod ezt,

csak ne legyél túl fura."

(Nevetés)

Így a következő órában a Starbucks
üdvözlő embere voltam.

Köszöntem minden vásárlónak, aki bejött,

és kellemes ünnepeket kívántam.

Amúgy nem ismerem a karrier terveiket,

de ne legyenek üdvözlők.

(Nevetés)

Nagyon unalmas volt.

De rájöttem, hogy azért engedte meg
végül, mert megkérdeztem, hogy "ez fura?".

Kimondtam a benne rejlő kétségeket.

Mivel megkérdeztem, hogy "ez fura?",
bebizonyítottam, hogy én nem vagyok az.

Ez azt jelenti, hogy pont ugyanúgy
gondolkodtam, mint ő,

hogy ezt egy fura dolognak látom.

Ismét és ismét

megtapasztaltam, hogy ha kimondom
az emberek lehetséges kétségeit

mielőtt felteszem a kérdést,

a bizalmukba férkőzöm.

Nagyobb eséllyel mondtak igent nekem.

Majd megtanultam, hogy valóra
válthatom életem álmát...

ha kérdezek.

Előttem négy generáció tanár
volt a családomban,

és a nagymamám mindig azt mondta nekem:

"Jia, bármi lehet belőled,
amit csak akarsz,

de jó lenne, ha tanár lennél."

(Nevetés)

De vállalkozó akartam lenni,
ezért nem lettem tanár.

De mindig álmodoztam arról,
hogy tényleg taníthatnék valamit.

Azt mondtam: "Mi lenne, ha csak megkérném,

és tanítanék egy főiskolai osztályt?"

Akkoriban Austinban éltem,

ezért elmentem
a texasi egyetemre, Austinba,

bekopogtam professzoroknál:
"Taníthatnám az osztályát?"

Az első néhány alkalommal
nem jutottam semmire.

De nem futottam el - mentem tovább -

és a harmadik alkalommal
a professzor teljesen elámult.

Azt mondta: "Ilyet még senki nem csinált."

És én felkészülten jöttem
powerpoint-okkal és az óravázlatommal.

Azt mondta: "Ez igen, ezt használhatom.

Jöjjön vissza két hónap múlva,
és beleteszem az órarendembe."

És két hónappal később
már egy osztályt tanítottam.

Ez én vagyok - valószínűleg
nem látják, ez egy rossz kép.

Tudják, néha elutasít minket a világítás.

(Nevetés)

Hűha -

amikor befejeztem a tanítást,
akkor sírva mentem el,

mert arra gondoltam,

hogy nem tudom valóra váltani
az álmomat azzal, hogy kérem.

Korábban azt akartam,
hogy minden célomat elérjem -

nagyszerű vállalkozónak kell lennem
vagy PhD diplomát szereznem tanárként -

de nem, én csak kértem,

és taníthattam.

És abban a képben,
amit önök itt nem láthatnak,

Martin Luther King Jr-t idéztem.

Miért? Mert felfedeztem, hogy az emberek,
akik tényleg megváltoztatták a világot,

akik megváltoztatják az életmódunkat
és a gondolkodásmódunkat,

ők is kezdeti - és gyakran
erőszakos - elutasításban részesültek.

Olyan emberek, mint
Martin Luther King Jr.,

mint Mahatma Gandhi, Nelson Mandela,

vagy akár Jézus Krisztus.

Ezek az emberek nem hagyták,
hogy az elutasítás határozza meg őket.

Hagyták, hogy saját reakciójuk
határozza meg őket az elutasítás után.

És elfogadták az elutasítást.

Nem kell másnak lennünk,
hogy tanuljunk az elutasításról.

Az én esetemben

az elutasítás volt az átkom,

a mumusom.

Egész életemben idegesített,
mert nem tudtam elfutni előle.

Majd elkezdtem elfogadni.

Életem legnagyobb ajándékává tettem.

Elkezdtem tanítani embereknek, hogyan
tegyék az elutasításaikat lehetőségekké.

Használom a blogomat, az előadásomat,

a könyvet, amit épp megjelentettem,

és elkezdtem egy olyan technológiát
létrehozni, ami segít az embereknek ebben.

Amikor elutasítanak,

amikor akadályokba ütközöl

vagy a következő bukásba,

lásd ezeket lehetőségeknek.

Ne fuss el.

Ha elfogadod őket,

akár az ajándékaiddá is válhatnak.

Köszönöm.

(Taps)