Van Jones: A műanyag okozta gazdasági igazságtalanság

Van Jones a társadalmi igazságosság szempontjából ítéli el a műanyag szennyezést. Megmutatja, hogy a műanyag szemét a szegény országokat és embereket sújtja először és legkeményebben, és mindannyian osztozunk a következményeken, attól függetlenül, hogy hol élünk. A TEDxGPGP-n (Csendes óceáni szemét folt) elénk tár néhány erőteljes gondolatot, melyek segíthetnek visszafoglalnunk az eldobható bolygót.

Megtiszteltetés itt lenni,

és megtiszteltetés erről a témáról beszélni,

amely szerintem létfontosságú.

Sok szó esett

a műanyag borzasztó hatásairól

a bolygóra és más fajokra,

de a műanyag az emberekre is káros,

főleg a szegényekre.

Mind a műanyag előállítása,

használata és megsemmisítése során,

az emberek, akiknek célkereszt van a homlokán,

azok a szegények.

Az embereket nagyon felzaklatta

a BP olajkatasztrófa,

nem ok nélkül.

Az emberek azt gondolták: "Úristen!

Borzalmas, ez az olaj. A vízben van.

El fogja pusztítani

az élővilágot.

Az emberek szenvedni fognak.

Ez borzasztó,

hogy az olaj kárt okoz az embereknek az Öbölben."

Amire az emberek nem gondolnak az az,

hogy mi lett volna, ha az olaj biztonságosan partot ér.

Mi lett volna, ha az olaj odakerül, ahová menni akart?

Nem csak hogy elégették volna motorokban,

hozzájárulva a globális felmelegedéshez,

de van egy hely, amit "rák utcának" hívnak,

és azért hívják "rák utcának",

mert a petrolkémiai ipar

fogja ezt az olajat és műanyagot gyárt belőle,

és a folyamat során emberek halálát okozza.

Megrövidíti a Mexikói-öbölben élő emberek életét.

Az olaj és származékai nem csak akkor okoznak problémát, amikor olajömlés van,

akkor is, amikor nincs.

És amit ritkán mérünk fel,

az az ár, amit a szegények fizetnek azért,

hogy nekünk eldobható termékeink legyenek.

A másik dolog, amit ritkán ismerünk fel,

hogy a szegények nem csak a gyártás fázisában szenvednek.

A szegények a használat közben

is szenvednek.

Nekünk, akik egy bizonyos szinten keresünk,

van valamink, amit választásnak hívnak.

Azért akarunk keményen dolgozni és karriert építeni,

és nem szegénynek lenni,

hogy legyenek gazdasági választási lehetőségeink.

Van választási lehetőségünk

nem olyan termékeket használni,

amelyekben veszélyes, mérgező műanyag van.

A szegényeknek nincs választási lehetősége.

Gyakran az alacsony keresetű emberek azok,

akik megveszik azokat a termékeket,

amikben veszélyes kémiai anyagok vannak, amiket a gyerekeik használnak.

Ők azok, akik aránytalanul nagy mértékben

fogyasztják és használják

ezt a mérgező műanyagot.

És az emberek azt mondják: "Miért nem vesznek másik terméket?"

Nos, az a gond a szegénységgel, hogy az embernek nincs választási lehetősége.

Gyakran a legolcsóbb terméket kell megvennie.

A legolcsóbb termékek gyakran a legveszélyesebbek.

És ha ez nem lenne elég,

nem csak a műanyag előállítása az,

ami rákot okoz a "rák utcában" és életeket rövidít meg,

és gyerekeket károsít használat közben,

a megsemmisítés fázisában

megintcsak a szegények azok,

akik a terhet viselik.

Gyakran azt gondoljuk, hogy jót cselekszünk.

Az irodában vagy,

és üveges vizet vagy hasonlót iszol,

és azt gondolod: "Ki fogom ezt dobni.

Nem, helyesen fogok cselekedni.

A kék szemetesbe teszem."

Azt gondolod: "A kék szemetesbe tettem az enyémet."

És ránézel a kollégádra, és azt mondod:

"Idióta.

A sima szemetesbe tetted a tiédet."

És ezt morális bizsergésként használjuk.

Nagyon jól érezzük magunkat tőle.

Talán megbocsájtok magamnak.

Önök nem, de én így érzek.

Szóval van egy ilyen morális boldog pillanatunk.

De ha követni tudnánk azt a kis üveget

az útján,

akkor megdöbbentene a felfedezés, hogy túl gyakran,

az üveg egy hajóra kerül.

Átszeli az óceánt,

nem kis költségen.

És egy fejlődő országban köt ki -- gyakran Kínában.

Azt hiszem a lelki szemeinkkel látjuk, hogy valaki fogja a kis üveget,

azt mondja: "Szia, kis üveg!

Úgy örülünk, hogy itt vagy!"

(Nevetés)

"Nagyon jól szolgáltál."

Kap egy kis üveg masszázst,

egy kis üveg kitüntetést.

És azt mondják: "Mit szeretnél csinálni legközelebb?"

És a kis üveg azt mondja: "Nem is tudom."

De valójában nem ez történik.

Azt az üveget

végül elégetik.

A műanyag újrahasznosítása sok fejlődő országban

a műanyag elégetését jelenti,

ami hihetetlenül káros

kémiai anyagokat bocsát ki,

és megintcsak, embereket öl.

Tehát a szegényeket,

akik ezeket a termékeket előállítják

az olyan petrolkémiai központokban, mint a "rák utca",

a szegényeket, akik nagy mértékben fogyasztják ezeket a termékeket,

és a szegényeket,

akiknek még az újrahasznosítás legvégén is

megrövidítik az életét,

mind súlyosan károsítja

az eldobható termékek iránti

függőségünk.

És most azt gondoljátok -- mert tudom, hogy azt gondoljátok --

azt mondjátok: "Ez igazán borzasztó

azoknak a szegény embereknek.

Egyszerűen borzasztó,

azok a szegény emberek.

Remélem valaki tesz valamit, hogy segítsen rajtuk!"

De amit nem értünk meg --

hogy itt vagyunk Los Angelesben.

Nagyon keményen küzdöttünk azért,

hogy csökkentsük a szmogot Los Angelesben.

De mi történt?

Mivel olyan sok a szennyező termelés Ázsiában,

mivel a környezetvédelmi törvények

nem védik meg az embereket Ázsiában,

majdnem a teljes tiszta levegő nyereség,

a mérgező levegő csökkentése,

amit elértünk itt Kaliforniában,

semmivé vált az Ázsiából átjövő szennyezett levegő miatt.

Tehát mind szenvedünk. Mindannyiunkra hatással van.

Csak a szegények szenvednek először és a legjobban.

De a szennyező termelés, az égő mérgezőanyagok,

a környezetvédelem hiánya Ázsiában

olyan sok légszennyezést okoz,

hogy átjön az óceánon és megszűntette az eredményeinket itt Kaliforniában.

Újra ott tartunk, ahol 1970-ben.

Egy bolygón élünk,

és a problémák mélyére kell hatolnunk.

A probléma gyökere, véleményem szerint,

az maga az eldobhatóság fogalma.

Ha megérted a kapcsolatot

aközött, amit teszünk,

hogy szennyezzük és mérgezzük a bolygónkat,

és amit a szegényekkel teszünk,

egy nagyon kellemetlen,

de nagyon hasznos következtetésre jutsz:

ahhoz, hogy tönkretegyük a bolygót,

embereket kell tönkretennünk.

De ha olyan világot teremtünk, ahol nem teszünk tönkre embereket,

nem tudjuk tönkretenni a bolygót sem.

Ahhoz a ponthoz érkeztünk,

ahol találkozik a társadalmi igazságosság eszméje

és az ökológia eszméje,

végre látjuk,

hogy ez a kettő valójában egy és ugyanaz az eszme.

És ez az eszme, hogy semmi sem eldobható.

Nincsenek eldobható erőforrások.

Nincsenek eldobható fajok.

És nincsenek eldobható emberek sem.

Nincs egy eldobható bolygónk,

és nincsenek eldobható gyerekek -- mind értékes.

És ahogy visszatérünk ehhez az alapvető meglátáshoz,

új lehetőségek jelennek meg a cselekvésre.

A biomimikri,

ami egy felemelkedőben

lévő tudomány,

egy nagyon fontos társadalmi igazságossági elv lesz.

Azoknak, akik most hallanak róla először,

a biomimikri

minden faj bölcsességének tiszteletét jelenti.

A demokrácia, ha már itt tartunk,

minden ember bölcsességének tiszteletét jelenti.

De a biomimikri minden faj bölcsességének tiszteletét jelenti.

Úgy tűnik, elég okos faj vagyunk.

Ez a nagy agykéreg, vagy mi; elég büszkék vagyunk magunkra.

De ha valami keményet akarunk gyártani,

kitaláljuk, "Tudom, kemény anyagot fogok gyártani.

Szerzek szivattyúkat és kohókat,

kirángatok doglokat a talajból,

és felhevítek dolgokat és mérgezek és szennyezek,

de végül elkészült ez a kemény anyag.

Olyan okos vagyok."

És visszanézel, és pusztítás van mindenhol körülötted.

De tudod mit? Olyan okos vagy,

de nem vagy olyan okos, mint egy kagyló.

A kagyló héja kemény.

Nincsenek szivattyúk, nincsenek kohók,

nincs méreg, nincs szennyezés.

Kiderült, hogy más fajok

már rég kitalálták, hogyan

hozzanak létre sok olyan dolgot, amire szükségünk van,

biológiai folyamatokat használva, amiket a természet jól ismer.

A biomimikribe történő bepillantás révén,

a tudósaink kezdenek rájönni,

hogy milyen sokat tanulhatunk más fajoktól --

Nem úgy értem, hogy veszünk egy egeret

és beleszúrunk dolgokat.

Nem így értem: a kisebb fajok kihasználásával --

hanem úgy, hogy tiszteletben tartjuk őket, tiszteljük, amit elértek.

Ez a biomimikri,

és ez megnyitja az utat

a hulladékmentes termelés felé,

a nem szennyező termelés felé --

hogy egy magas életszínvonalat

élvezhessünk anélkül,

hogy tönkretennénk a bolygót.

A biomimikri elve,

minden faj bölcsességének tiszteletben tartása,

összekapcsolva a demokrácia

és társadalmi igazságosság elvével,

minden ember bölcsességének és értékének tiszteletben tartásával,

egy másfajta társadalmat eredményezne.

Másfajta gazdaságunk lenne.

Zöld társadalmunk lenne,

amire Dr. King is büszke lenne.

Ez kéne, hogy a cél legyen.

És ezt úgy érjük el, hogy először is felismerjük,

hogy az eldobhatóság elve

nem csak azokat a fajokat sújtja,

amelyekről beszéltünk,

de a társadalmunkat is megmérgezi.

Nagyon büszkék vagyunk, hogy itt élünk Kaliforniában.

Épp most szavaztunk, és mindenki arra gondol,

"Nem az én államomban.

Nem tudom, a többi állam mit csinált."

(Nevetés)

Olyan büszkék.

És igen, én is büszke vagyok.

De Kalifornia,

bár világelsők vagyunk bizonyos zöld dolgokban,

sajnos világelsők vagyunk

néhány gulág dologban is.

Kaliforniában az egyik legmagasabb a bebörtönzések

száma az 50 államból.

Egy morális kihívás előtt állunk.

Szenvedélyesek vagyunk, amikor halott dolgok

megmentéséről van szó a hulladéklerakótól,

de néha kevésbé szenvedélyesek,

amikor élő emberek megmentéséről van szó.

És azt mondanám, olyan országban élünk --

a világ népességének 5%-a,

az üvegházhatású gázok 25%-a,

de a világ bebörtönözött rabjainak 25%-a is.

Minden negyedik bebörtönzött ember

valahol itt ül, az Egyesült Államokban.

Ez egybehangzó azzal az elképzeléssel,

hogy hiszünk az eldobhatóságban.

És mégis,

mint egy mozgalom,

amelynek szélesítenie kell a bázisát,

amelynek nőnie kell,

amelynek túl kell nyúlnia a kényelmi zónánkon,

az egyik kihívás e mozgalom számára,

hogy megszabaduljunk a műanyagtól és elmozdítsuk a gazdaságunkat,

az az, hogy az emberek gyanakvóan tekintenek a mozgalmunkra.

És feltesznek egy kérdést, és a kérdés az:

Hogy lehetnek ezek az emberek ilyen szenvedélyesek?

Egy szegény ember, egy alacsony keresetű ember, valaki a "rák utcában",

valaki Watts-ban,

valaki Harlemben, valaki egy indián rezervátumon,

azt kérdezheti, és joggal,

"Hogyan lehetnek ezek az emberek ilyen szenvedélyesek,

hogy biztsosítsák,

hogy egy műanyag üveg

kapjon egy második esélyt az életre,

vagy egy fém doboz kapjon még egy esélyt,

de amikor a gyerekem bajba kerül,

és börtönbe kerül,

ő nem kap második esélyt?"

Hogy lehet ez a mozgalom olyan szenvedélyes,

amikor eldobható dolgokról, eldobható élettelen anyagokról van szó,

de elfogadja

az eldobható életeket, az eldobható közösségeket, mint a "rák utcát"?

És most esélyünk van arra,

hogy igazán büszkék legyünk erre a mozgalomra.

Amikor ilyen témákkal foglalkozunk,

extra lökést ad,

hogy megszólítsunk más mozgalmakat,

és hogy befogadóbbak legyünk és nőjünk.

És végre megszabadulhatunk ettől a lehetetlen dilemmától.

A legtöbb köztetek jó, lágyszívű ember.

Amikor fiatalok voltatok, törődtetek a világgal,

és valamikor

valaki azt mondta, hogy választanotok kell egy ügyet,

le kellett szűkíteni a szereteteteket egy ügyre.

Nem szeretheted az egész világot --

vagy fákkal kell dolgoznod,

vagy bevándorlókkal.

Le kell szűkíteni egy ügyre.

És alapvetően azt mondták,

"Vagy megölelsz egy fát,

vagy megölelsz egy gyereket. Válassz!

Egy fát ölelsz meg,

vagy egy gyereket? Válassz!"

Amikor olyan ügyekkel kezdesz foglalkozni, mint a műanyag,

rájössz, hogy ezek mind összefüggnek,

és szerencsére legtöbbünk két karral van megáldva.

Megölelhetjük mindkettőt.

Nagyon köszönöm.

(Taps)