Miért érezzük, amit érzünk? | Alan Watkins | TEDxOxford

Az emberi személyiségfejlődés egyik legfontosabb kérdése annak megértése, hogy miért érezzük azt, amit érzünk. A megértés után jön az irányítás. Ha az érzelmeinket vertikális fejlesztés révén irányítjuk, sikeresebbek és boldogabbak lehetünk. Mindannyian láttunk már olyan felnőtteket, akik úgy viselkednek, mint a gyermekek, és "kidobják a játékukat a babakocsiból", ha nem úgy történnek a dolgok, ahogy ők akarják. Ha hiányzik belőlünk az érzelmek ellenőrzésének képessége, ez megakadályoz bennünket a növekedésben és abban, hogy érett, sikeres emberekké váljunk.

Dr. Alan Watkins, a Complete Coherence alapítója bemutatja az emberi fejlődés főbb fázisait, és elmagyarázza, hogy miért akadályozza a rossz érzelmi kontroll az előrelépést. Arra kér bennünket, hogy képzeljünk el egy olyan világot, amelyben soha nem kell éreznünk valamit, amit nem akarunk érezni; ahol teljes mértékben ellenőrizhetjük, hogy mit és mikor érzünk.

Ez az előadás egy helyi közösség által a TED-konferenciák mintájára rendezett, de azoktól független TEDx rendezvényen hangzott el. Lásd még: http://ted.com/tedx

Jó napot!

Nagy öröm számomra, hogy újra itt lehetek.

Ma önökről fogok beszélni önöknek.

Megosztok egy gondolatot,

amely sokat változtatott az életemen,

és reményeim szerint az önökén is fog.

Életemet leginkább emberek
megfigyelésével töltöttem.

Gyermekként – négy testvérből
a legkisebb voltam –

sok időt töltöttem testvéreimet figyelve,

néztem a zűrzavart és megpróbáltatásaikat,

megpróbáltam rájönni,
hogy kerülhetem el mindezt.

Aztán nagy szerencsémre orvos lettem,

és néhányan önök közül talán tudják,

hogy az orvosi képzés
a legkiválóbb lehetőség erre,

mert közeli, személyes tapasztalatokat
szerezhetünk az emberi szenvedésről

minden szinten és napi rendszerességgel.

Emberek haltak meg a szemem előtt,

ezek valóban megrázó pillanatok.

Láttam az élet születését, sok gyermek
világra jövetelében segédkeztem,

beleértve a négy fiamból hármat is,

egyikük itt ül hátul.

Szervusz, fiam!

(Nevetés)

(Fiú a közönségből) Szia, Apa!

Szóval az orvosi képzés
fantasztikus tapasztalat.

Kutató lettem, kezdetben immunológus,

és nanoszinten tanulmányoztam,

hogyan közlekednek
fehérvérsejtjeink ereink belsejében,

hogyan tapadnak meg
adhéziós molekuláikkal,

kiszorítva a fertőzést

a laphámsejtek közül.

Mostanában neurológusként dolgozom,
nanoszinten és nagyobb léptékben is.

Nagy szerencsémre együtt dolgozhattam

ügyvezető igazgatókkal
és vezetőkkel szerte a világon,

néhány nagyvállalatunknál
és multinacionális cégeknél

figyelve a rejtett társadalmi dinamikát
és a meglévő hálózatokat,

amelyek meghatározzák
egy vállalat sikerét vagy bukását.

Amint azt hallották,

élvonalbeli atlétákkal is dolgoztam,
aranyérmek megszerzéséhez segítve őket.

Sokat olvastam, sokat tanultam.

Mindvégig egy kérdés foglalkoztatott,

ami befészkelte magát az agyamba.

Ez a következő volt:

ha egy dolgot taníthatnának meg
önmaguknak, a gyermekeiknek

vagy bárki másnak, mi lenne az?

Mi lenne az az egyetlen dolog?

Ha csak egy dolgot
taníthatnék meg mindabból,

amit megtanultam és megértettem.

Ezt szeretném ma megosztani önökkel.

Mi az az egy dolog?

Megmondhatom, nem arról van szó,
hogy "egyenek egy almát" – nem ezt.

Beszélni fogunk róla.

De előbb visszatérnék az önök történetére.

Nem tudom, emlékeznek-e,

de volt idő, amikor még
nem tudták, hogy léteznek.

Néhányuknál ez talán a múlt péntek
éjjel volt egy dorbézolás után.

(Nevetés)

De ahogy felnövünk,
van egy pillanat az életünkben,

ez valóban gyönyörű pillanat,
ha megfigyelhetik,

olyan egyéves kor körül –

talán kicsit hamarabb
vagy kicsit később –,

amikor egy gyermek ráébred,
hogy ő egy különálló fizikai lény.

Ez az a pillanat, amikor
a tükörbe nézve rájönnek:

"Ó, az ott én vagyok!"

Mozgatják a kezüket, a kezük mozog,

és rájönnek, hogy az az övék.

Tehát fizikai létük tudatára ébrednek.

De érzelmi lényük még nem vált tudatossá,

és ez az, amiért szörnyűek a kétévesek.

Amikor a kétéves éhes,

a világ is éhes, akkor miért nem eszünk?

Tehát van egyfajta intenzív
egocentrizmus egy kétévesben.

Ez az, amikor tesztelik a hatalmukat.

Ez megy a boltban:

"Anya, anya, azt, azt, nekem, nekem,
étel, étel, nekem, nekem, nekem, étel",

és rendkívül bosszantóak.

És aztán szintén megfigyelhető
az a pillanat, amikor hirtelen rájönnek,

hogy nem csupán fizikailag különülnek el,

de érzelmeik sem a mi érzelmeink.

Talán láttak már ilyet,

amikor egy gyerek megy
az áruház folyosóján,

csalódottan bömböl, ömlik a könnye,
a szeme vörös, és tombol,

amiért nem kapta meg, amit akart,

aztán teljesen zavartan önökre néz,

hogy önök miért nem sírnak:

"Éhesek vagyunk; csokit akarunk!"

(Nevetés)

Ott van a zavarodottság a szemükben,

egy óriási, csodálkozó pillantás,

és ekkor ébrednek tudatára
érzelmi énjüknek,

amely elkülöníti őket a szülőtől
vagy a gondviselőtől.

Nagyjából ez a második szint,

de csupán három- és hatéves
kor között érik be

a "fogalmi én",

és ekkor bukkan fel ennek részeként
az identitás érzése is.

Ez az, amit tudatosságnak nevezünk,

amikor ráébredünk,

hogy nem csupán fizikailag
és érzelmileg különülünk el,

hanem saját személyiségünk is van.

Ez három- és ötéves kor
között bontakozik ki.

Az egyik dolog, ami a fogalmi én
megjelenésekor történik,

a nyelvi fejlődés.

A nyelv lényegében egy fogalom:
egy zaj, ami kifejez valamit.

Tehát felbukkan a fogalmi én,

és elkezdjük címkékkel
ellátni a világunkat.

Tudják: macska, kutya, ütő,
labda, ablak, padló stb.

A világ kezd értelmet nyerni,
és kibontakozik tájékozódási képességünk.

A gyermekek három- és hatéves koruk között

nagyjából hat új szót tanulnak naponta.

Fenomenális nyelvi gyarapodás zajlik.

De csupán a negyedik szinttől –

melyet konkrét tudatosságnak nevezünk –

tanulják meg a fogalmakat
irányító szabályokat.

Minden kezd értelmet nyerni.

Miért kutya a kutya, és macska a macska?

Miért anyu az anyu, és apu az apu?

Mi a szabály?

Hat- és kilencéves kor között

kezdődik a móka.

Ha egy hétéveshez beszélnek,

elkezdhetnek viccelődni a szabályokkal –

tudják: nézd a macskát, fog ugatni?

Nem!

A macskák nyávognak! Nem ugatnak!

És ezen nevetni fognak,
mert megszegtük a szabályokat.

Ezt az egész szabályrendszert

hat- és kilencéves kor között
kezdik megérteni.

És aztán a legtöbb ember

itt is ragad...

(Nevetés)

A legtöbb ember, akivel
20, 30, 40 évesen találkoznak,

legbelül kilenc.

(Nevetés)

Cégeknél folyamatosan látjuk ezt:

kidobják a játékot a babakocsiból,
úgy viselkednek, mint a gyerekek.

Nagyon általános.

Van egy kísérlet, rendszerint
a serdülőkor elején,

hogy túljussunk a konkrét
szakaszon és a szabályokon,

ezért alakulnak ki
a kamaszkori konfliktusok.

Látjuk ezt, és a szülők
megpróbálják elnyomni,

mint nem kívánatos dolgot.

Ez egy fejlődési szakasz!

Nem kéne ezt elnyomniuk,
épp a szabályokat tesztelik.

Alakul a harc:

"Azt mondtad, legyek itthon 10-re,
én 11-re akarok hazajönni.

Azt mondtad, legyek őszinte,
de te sem vagy az."

És kitör a harc,

élik féktelen tinédzserkori éveiket.

Függetlenül attól, ki nyeri a csatát,
anyu, apu vagy a gyerek,

ez évekig tart.

Végül függetlenül attól, ki nyer,

elmennek otthonról – remélhetőleg.

(Nevetés)

(Taps)

Elmennek! Igaz?

De aztán megjelenik egy sokkal
nagyobb "szülő", a társadalom,

és kijelöli a maga szabályait.

Így sok ember visszatér
a konkrét szakaszhoz,

visszatérnek ide,
és követik a szabályokat.

Elkezdünk hinni abban,
hogy le kell diplomáznunk,

szereznünk kell egy állást,
kapcsolatot, házat, autót,

mindezt meg kell kapunk,
hogy jól együttműködő polgárok legyünk.

Így elkezdjük követni a szabályokat,
belépünk egy cégbe,

elkezdjük utunkat felfelé a ranglétrán,

követjük a szabályokat.

Ezért a legtöbben, akikkel találkozunk,
már visszatértek a konkrét szakaszba,

életük sablonossá vált.

Hallunk embereket így beszélni:

"Mi nem így csináljuk
a dolgokat ennél a cégnél.

Te leszel a vezérigazgató,
én pedig a pénzügyi igazgató.

Mi itt így csináljuk ezt."

Ezeket a szabályokat követjük,

és sokszor még csak tudatában
sem vagyunk ennek.

És gyakran a továbbiakban is ez történik;

észre sem vesszük,
hogy a szabályok szerint játszunk.

Mellesleg ezekhez a szabályokhoz
nem járultunk hozzá,

ezeket csak a szüleink
rótták ki ránk, vagy a társadalom.

Anélkül, hogy tudnánk róla.

Ha szerencsénk van,
átmegyünk egy krízisen.

Életünk egy pontján
valami rettenetes történik velünk,

ami miatt megkérdőjelezzük a szabályokat.

A legtöbb emberrel ez nem történik meg,

vagy ha igen, nem jutnak el a kérdésekig.

Ez lehet, hogy egy szerettünk elvesztése,

egy kapcsolat elvesztése,
vagy valami szörnyűség,

nagy általánosságban életünk delén.

Ekkor lépünk be abba, amit mi
"az értelem betegségének" hívunk.

Kezdünk ráébredni,

hogy valami hibádzik
az életünkről alkotott képpel.

Követtem a szabályokat,
és mégsem úgy lett, ahogy akartam.

Azt hittem, ha jól
együttműködő polgár vagyok,

és megkapom a jó állást, a jó házat,
fizetem az adót, és minden mást,

akkor boldog leszek,
és minden tettem áldás kíséri;

de nem ez történt.

Ez az értelem betegsége,
és ez egy valódi fájdalom.

Ha ez vallási köntösben jelenik meg,
purgatóriumnak hívjuk.

A szó szoros értelmében ez a földi pokol.

Azok, akik ebbe az állapotba kerülnek,
gyakran kiborulnak,

kellemetlenné és negatívvá válnak,

mivel alapvetően fájdalomban élnek.

Két stratégia van erre a fájdalomra.

Az első – sok diák szereti –

az érzéstelenítés.

(Nevetés)

Mert ha ki tudjuk törölni
a fejünkből az élet értelmét –

ezt az egzisztenciális kérdést –,

ha elszállunk péntek éjszaka,

nem kell arról gondolkodnunk,
mi az értelme ennek az egésznek.

Elfelejtjük a kérdést.

Páran minden éjszaka ezt teszik,
páran hétvégenként ütik ki magukat,

vagy alkohollal, vagy droggal.

De a probléma az,
hogy a másnaposság elmúltával

a kérdés visszatér, még mindig itt van.

Nem tudunk válaszolni rá.

Ha okosak vagyunk, rájövünk,
az érzékek eltompítása nem segít.

Tehát a második stratégiához
fordulunk, ami az elterelés.

Ennek sok fajtája van.

Ez lehet egyszerűen az,
hogy edzőtermi figurává válunk,

nyomjuk a vasat.

Mert ha izomlázunk van,
nem kell gondolkodnunk a kérdésről.

Tehát "a gyönyörű test" rabjaiként
az időnket az edzőteremben töltjük,

bezsongunk az endorfintól, ilyesmi.

De aztán észrevesszük,
hogyha nem az edzőteremben vagyunk,

a kérdés újra felbukkan.

Tehát az edzőterem sem oldja meg.

Ezért talán egy igen általános
stratégiához folyamodunk:

a szexhez.

Igaz?

Mert amíg a szexuális együttlét
intimitásába bonyolódunk,

nem kell gondolkodnunk a kérdésről,
túl elfoglaltak vagyunk hozzá.

(Nevetés)

De talán észrevették,
ha véget ér az aktus,

ez a fránya kérdés újra visszatér.

Így páran még őrültebbek lesznek:
"Két emberrel fogok szeretkezni."

(Nevetés)

Aztán egy egész tömeggel –

kétségbeesetten próbálnak elmenekülni
a kérdéstől, ami nyugtalanítja őket:

az élet értelmétől.

Tehát ha a szex nem segít –
és végül nem fog –

akkor az anyagiakhoz fordulunk: cipők!

Megyünk és veszünk néhány cipőt.

Vagy autót, házat, jachtot.

Tehát az anyagiasságot választjuk.

Vagy a munka világában sokan
a munkaholizmust választják,

a munka rabjaivá válnak.

Mert ha keményen dolgozunk,
végeznünk kell a teendőinket,

nem kell gondolkodnunk a kérdésről.

Egyik sem oldja meg a problémát,

mivel hibásan azt gondoljuk,

hogy a probléma odakinn van,
és a megoldás is odakinn van.

Míg a valódi probléma bennünk van.

Nem tudjuk megoldani azt, hogy üresnek
vagy nyugtalannak érezzük magunkat

egy rajtunk kívül eső megoldással.

Tehát hagyják abba a kifelé tekintést,
befelé kell tekinteniük,

és különösen saját
érzelmi tapasztalataikra.

A legtöbb ember anélkül megy át az életen,
hogy tudatában lenne érzelmeinek,

kiváltképp mi, férfiak, ugye?

Ha valaki az "érzelem" szót emlegeti,
kifutunk a világból!

Az érzelmek csak mozgásban lévő energiák,
összetett biológiai jelek:

szapora szívritmusból,

izzadó tenyerekből, izomfeszültségből,

vagy egyéb biológiai folyamatokból állnak.

Sablonos energiaminták –
energia mozgásban, érz-elem.

Mindannyiunkban vannak érzelmek,
minden nap minden percében,

még nekünk, férfiaknak is.

Az érzések azonban teljesen mások.

Az érzés az energia tudatos észlelése.

Tehát az energia mindig ott van,
de nem mindig érezzük.

És ekkor elakadunk.

Nem igazán tanultuk meg azt,
hogy értelmezzük érzelmi életünket.

Úgy megyünk át az életünkön,

hogy azt hisszük,

pillanatnyi érzelmeinket
valaki más okozza.

Ezt mondjuk:

"Felbosszantottál engem."
"Boldogtalanná tettél engem."

"Te tetted ezt velem." –
és ujjal mutogatunk a másik emberre.

Azt hisszük, hogy más emberek
okozzák boldogtalanságunkat.

Hadd áruljak el valamit:

senki sem teszi ezt velünk.

Senki sem érezteti ezeket velünk.

Úgy értem, mit gondolnak, mi történik,

ha frusztrálva érzik magukat
valaki más miatt?

Odajöttek önökhöz, és frusztrációt
injekcióztak önökbe?

A frusztráció kémiai összetevőit?

Ők hozták létre a frusztráció
elektromos jeleit,

a nyomáshullámokat, a hanghullámokat?

Nem – önök tették.

Önök okozták belül maguknak
feleletül alantas viselkedésükre.

Tehát ha elfogadjuk,
hogy mi tesszük ezt magunkkal –

nem ők, hanem mi –,

ez az egyszerű igazság kivezet bennünket
az ún. áldozatszerepből

és eljutunk oda,
hogy birtokoljuk az érzést.

Ez a legfontosabb változás,
amit valaha elérhetünk az életünkben.

Tehát azért, hogy segítsem önöket ebben,

mindenekelőtt meg kell érteniük:
"Hol is vagyok az érzelmek univerzumában?"

Ha megkérném önöket, írják le mostani
érzelmeiket, és öt percet adnék rá,

írnának egy listát,

aztán azt mondanám, tegyék fel a kezüket
és mondják meg, mennyi van,

és megszámolnánk,

az átlag 10-12 lenne.

34 000 érzelmet tapasztalhatunk meg.

Sokan 10-12 érzelmet
tapasztalnak meg életük során.

Az eligazodás érdekében bemutatok
egy általunk létrehozott alkalmazást,

amely segít, hogy megértsék,
hol tartózkodnak érzelmeik univerzumában.

Ezért az összes érzelmet
egy térképen helyeztük el,

és ez a térkép megmutatja
önöknek a tengelyeket.

Az érzelmek univerzumában
a függőleges tengelyen, felül

a legnagyobb energiával
rendelkezők vannak,

alul pedig a legenyhébbek.

Balra a pozitívabbak,

és jobbra a negatívabbak.

Láthatják, hogy talán a 20
legáltalánosabb érzelmet helyeztük el,

és önök most is valahol
ezen a térképen helyezkednek el –

az egyik helyen az univerzumban,
e planéták valamelyikén –,

és be tudjuk hozni
a következő 100 érzelmet,

a következő 200 érzelmet, 1000-et.

Tehát létrehoztunk egy appot,
amely 34000 érzelem forrását ábrázolja.

Kezdetként csak kétezret használtunk.

Beléphetnek a 64 létező galaxis egyikébe,

és körbejárhatják,

láthatják, hol is vannak
néhány más érzelemhez viszonyítva.

Mert ha nem tudják,
hol vannak, akkor eltévedtek.

Sosem lehetnek úrrá állapotukon,

és nagyon fontos az egészségük,
jóllétük, sikerük szempontjából,

bármit is csinálnak,

akár sportolók,
akár az üzleti világban vezetők,

hogy elkezdjék irányítani
aktuális érzelmi állapotukat.

Ha nem tudják, hol vannak,

hogyan is irányíthatnák ezt az egészet?

A válasz: sehogy.

Tehát az út kezdete, hogy legalább tudják,
melyik bolygón vannak.

Ezt arra terveztük, hogy segítsen ebben:
felül nagyjából mutatja,

hogy egy adott időben
hol vannak az univerzumban.

Meg tudjuk nézni közelebbről is
a 64 galaxis egyikét,

és abban egy bizonyos naprendszert.

Szóval, hova menjünk?
Talán a Barátságosba.

Itt láthatjuk.

Közelítsük meg a Barátságos naprendszert,

és figyeljük meg, milyen bolygók
vannak körülöttünk.

Ha el akarunk menni
a Barátságosból máshova,

és aztán fokozatosan az univerzum
más részébe kormányozni magunkat,

láthatjuk, hol vagyunk.

A legfontosabb,
hogy követhetjük, hol vagyunk,

és hozzáadhatunk néhány megjegyzést.

Meglátogatjuk, mondjuk a Népszerű bolygót.

Népszerűnek érzem ma magam.

Felbukkantak emberek, üzeneteket
kaptam, népszerűnek éreztem magam.

Be tudjuk írni, mennyire éreztük
vagy nem éreztük népszerűnek magunkat,

és igazából egy eseménynaplót vezetünk,

megoszthatjuk barátainkkal a Facebookon,

tweetelhetjük vagy gmailezhetjük is,

és láthatjuk, ki más van még
a Barátságos naprendszerben,

vagy egyenesen a Népszerű bolygón.

Követhetjük, ahogy itt is,
ezekkel az eseménynaplókkal,

hogy hol voltunk.

Tehát ez a kezdőpontunk,
hogy kézzelfoghatóvá tesszük,

hol vagyunk, melyik bolygón,

melyek a legközelebbi bolygók,
és hogyan juthatunk oda,

és hogy szert tegyünk némi navigációs
képességre az univerzumon belül.

Az első, amit meg kell tanulnunk,
hogy hogyan igazodhatunk el itt,

és ez hivatott segíteni
érzelmi választékunk bővülését,

hogy ne csupán 12 érzelmünk legyen,

vagy néhány embernek – ez komoly –

kettő!

Azon kívül, hogy "Utálom" vagy
"Rendben van", más érzést nem ismernek.

Tehát bővítenünk kell a repertoárt.

Észrevehetjük, ahogy ezt elkezdjük,

hogy néhány érzelem
jobb ellenszer, mint a többi.

Úgyhogy elkezdhetünk körbejárni.

A második manőver,

ha már egyszer elkezdtük
felfedezni az univerzumot,

amikor eljutunk
egy építőbb jellegű bolygóhoz,

ugyan nincs jó és rossz, de igazán,
ez az érzelem tényleg hasznunkra van?

Amikor eljutunk egy alkotóbb bolygóhoz,

ott maradhatunk?

Ehhez nagyon fontos,
hogy egy külön manővert végezzünk.

Ezt Uralomnak hívják,

ahol fogjuk az érzelmet,
amely felett hatalmunk van –

ez egy egyéni tapasztalás,
valódi tudatosságunk szintje alatt,

valahogy ki vagyunk szolgáltatva neki,
pl. ural bennünket.

Szóval, ha dühösek vagyunk,
a düh árad szerteszét a szervezetünkben,

akkor a Düh bolygón vagyunk.

Az övé vagyunk.

Nem mi uraljuk őt, ő ural bennünket.

Ahhoz, hogy átvegyük az irányítást,
be kell azonosítanunk.

Mint: "Ó, ez a düh!"

Kivesszük ezt a szubjektív
megtapasztalást,

és beazonosítjuk.

Ha beazonosítottuk, megcsíptük.

Ha ezt pozitív érzelmeinkkel tesszük,

átvihetjük magunkat
az univerzum pozitív oldalára,

és ott maradhatunk.

Tehát igazán nem kell éreznünk semmit,
amit nem akarunk érezni.

A nyomorúság érzése választható,
nem kell éreznünk.

De ha mi nem szerezzük meg az irányítást,

akkor kié lesz?

A válasz, hogy rendszerint egy kívülállóé.

Ezért igazán bátorítanám önöket,

ha örökre át akarják
alakítani az életüket –

mert végső soron az érzelmek
befolyásolják az egészségünket,

alkotási képességünket,
jóllétünket, a teljesség érzését,

meghatározzák döntéshozatali
képességünk hatékonyságát.

Az érzelmek irányítják mindezt:
motivációinkat és a többit.

Ha nem tudunk róluk,
ha nem nyerünk irányítást felettük,

akkor az élet olyan, mint a lottó.

Ezért, ha ma elmennek,
kérdezzék meg magukat:

"Melyik bolygón vagyok?"

"Melyik bolygón szeretnék lenni?"

És kezdjenek el dolgozni azon,
hogy a megfelelő bolygón legyenek,

inkább, mint ott,
ahová az élet dobta önöket.

Képzeljenek el egy világot,

ahol mind azon a bolygón lehetünk,
ahol csak akarunk,

vagy abban a naprendszerben,
vagy galaxisban,

amit épp meg akarunk tapasztalni.

Képzeljenek el egy világot,
ahol mikor bemennek egy bárba,

hogy beszédbe elegyedjenek
ott egy vonzó személlyel,

nem kell bátorságot meríteni

négy korsó italból, hogy odalépjenek.

Képzeljék el, hogy ezt maguk is
meg tudják tenni.

Képzeljenek el egy világot,

ahol nem kell idegeskedniük
vizsgára vagy állásinterjúra menet,

szörnyen érezniük magukat,
ha színpadra lépnek.

Képzeljenek el egy világot,
ahol a gyerekeik, akiket zaklatnak,

nem éreznek rémületet vagy megaláztatást.

Ha uralni tudják az érzelmeiket,
teljesen megváltoztathatják az életüket.

Ezért igazán bátorítom önöket,

kezdjenek el tűnődni azon,
melyik bolygón vannak,

kezdjék elhelyezni magukat
az univerzumban,

az univerzum azon részében,
ahol tényleg élni akarják az életüket.

Nagyon köszönöm.

(Taps)