Hódítások a szavak földjén | John Koenig | TEDxBerkeley

John Koenig, a Homályos Szorongások Szótárának szerzője az emberi elme feltérképezetlen csücskeibe merészkedik. Olyan szavakkal tér vissza, amelyek formába öntik legsötétebb, mégis túlságosan is ismerős gondolatainkat. Ebben az előadásában rávilágít a szavakkal való passzív együttélésünkre, és hódító vállalkozásra ösztönöz - az írott nyelv és az emberi tapasztalatok világában.

John az elmúlt évtized során megvetette a lábát minden kreatív területen, amit csak talált; dolgozott tervezőgrafikusként, videószerkesztőként, szinkronszínészként, illusztrátorként, fotósként, rendezőként és íróként. Az elmúlt hat évben megírta a kitalált szavak eredeti gyűjteményét, a Homályos Szorongások Szótárát, mely több száz - érzelmekre vonatkozó - kifejezéssel pótolja a nyelv hiányosságait, melyek némelyike ("sonder") azonnal közhasználatba lépett. Műve megjelent számtalan tetováláson, elbeszélésben, zenekarnévben - de sohasem nyomtatásban, bár jelenleg épp a könyvadaptáció kiadatásán dolgozik.

"Koenig olyan író, akivel számolni kell. Hihetetlenül kreatív, és érti a szomorúság hatalmát, éltető erejét és mulatságosságát is. Szótára olyan összeállítás, amit mindenképp érdemes kinyomtatni, bekötni és amelyre gyakran érdemes hivatkozni." - Business Standard

Ezt az előadást egy TEDx rendezvényen rögzítették, amelyet TED-konferenciák formájában, de tőlük függetlenül egy helyi közösség szervezett. Bővebben: http://ted.com/tedx.

Köszönöm, hogy itt maradtak

egy nagy vörös X-szel
a retinájukba égve

a következő három napra.

(Nevetés)

Ma a szavak jelentéséről
szeretnék beszélni,

arról, hogyan értelmezzük őket,

és hogy - szinte bosszúból -,

hogyan határoznak meg minket.

Az angol nyelv egy csodálatos szivacs.

Imádom az angol nyelvet,
örülök, hogy tudok angolul.

Szerintem önök is szerencsésnek
érezhetik magukat, hogy beszélnek angolul.

De ettől függetlenül
rengeteg hiányossága is van.

Van egy görög szó, "lachesism",

ami a katasztrófaéhséget jelenti.

Tudják, amikor vihart látunk a horizonton

és azon kapjuk magunkat,
hogy a viharnak szurkolunk.

Egy mandarin szó, a "yú yi" -

helytelenül ejtem -

az energikusság iránti vágyat jelenti,

amilyenek gyerekkorunkban voltunk.

Lengyelül van egy szó, a "jouska",

mely egyfajta elképzelt párbeszéd,

amit gondolatban
kényszeresen újrajátszunk.

És végül németül -
hát persze, hogy németül -

van egy szó, a "Zielschmerz",

ami annyit tesz: rettegni attól,
hogy megkapjuk, amit akarunk.

(Nevetés)

Hogy végre elérjük életünk álmát.

Én német vagyok, szóval pontosan
tudom, milyen érzés ez.

Nem hiszem, hogy hétköznapjaimban

valaha is használom majd ezen szavakat,

de örülök, hogy léteznek.

De az egyetlen ok, amiért léteznek,
mert én kitaláltam őket.

Én vagyok a szerzője a
"Homályos Szomorúságok Szótárának",

amelyet az elmúlt hét év során írtam.

A projekt küldetése,

hogy megtalálja a hiányosságokat
az érzelmek nyelvezetében,

és megkísérelje feltölteni azokat,

hogy legyen módunk beszélni
az embert körülvevő minden

gyarlóságról és gúnyolódásról,

melyeket érzünk, de nem is gondoljuk,
hogy beszélhetnénk róluk,

mert nincsenek rá szavaink.

Úgy kezdődött, hogy épp a "Saturday
Night Live" zárófőcímét bámultam,

és körülölelt a leggyönyörűbb melankólia
folyton visszatérő érzése.

Ha egyszer fenn tudnak maradni
éjjel ilyen sokáig,

szívből ajánlom megtekintésre
az SNL zárófőcímét.

Akkor és ott elhatároztam,
hogy megpróbálom definiálni ezt az érzést.

Félúton a projektben

megalkottam a "sonder" szót,

azt az elképzelést, hogy mindannyian
főszereplőnek érezzük magunkat,

és mindenki más csak mellékszereplő.

A valóságban azonban mind
főszereplők vagyunk,

és valaki másnak a történetében
mellékszereplők is.

Amint közzétettem ezt a szót,

számos visszajelzést kaptam,

melyben megköszönték, hogy hangot adtam
valaminek, amit mindig is éreztek,

de nem volt rá szavuk.

Ettől kevésbé érezték egyedül magukat.

Ez a szavak ereje,

hogy segítségükkel
kevésbé leszünk magányosak.

Ez nem sokkal azután történt,

hogy elkezdtem észrevenni az interneten,

hogy beszélgetésekben
ténylegesen használják,

sőt, nemsokára

egy mellettem folyó élő beszélgetésben
is meghallottam ezt a szót.

Nincs furcsább érzés,
mint létrehozni egy új szót,

majd végignézni, ahogy önálló életre kel.

Erre még nincs szavam, de lesz.

(Nevetés)

Dolgozom rajta.

Elkezdtem azon gondolkodni,
hogy mi tesz egy szót élővé,

mert rengetegen kérdezték tőlem,

sőt, ez a leggyakoribb kérdés:

"Szóval, ezek a szavak kitaláltak?
Nem igazán értem."

Nem igazán tudtam,
mit feleljek nekik

mert ha egyszer ez a szó elindult,

akkor ki vagyok én, hogy valódinak
vagy kitaláltnak tituláljak szavakat.

Úgy éreztem magam,
mint a megvilágosodott Steve Jobs,

amikor rájött,
hogy hétköznapjaink során

a legtöbben igyekszünk nem túlságosan
feszegetni a határainkat,

inkább csak elboldogulni az életünkben.

De ha egyszer rájövünk, hogy az emberek,

akik ezt a világot felépítették, semmivel
sem voltak okosabbak, mint mi,

akkor elérhetjük és megérinthetjük
azokat a határokat,

vagy akár túl is nyúlhatunk rajtuk,

és felismerhetjük, hogy megvan
az erőnk a változtatáshoz.

Elképesztő!

Azóta másként tekintek a szavakra,

és arra, mi teszi őket igazivá.

Amikor az emberek azt kérdezik tőlem,
"Valódiak ezek a szavak?",

van néhány kipróbált válaszvariációm.

Néhányuknak volt értelme,
másoknak nem.

Az egyik változatom ez volt:

"A szó valódi, ha úgy akarod."

Ez az ösvény azért valódi, mert az emberek
azt akarták, hogy ott legyen.

(Nevetés)

Ez általános jelenség az egyetemeken.

Én "áhított ösvénynek" hívom.

(Nevetés)

A nyelvek hasonlóképpen
azzal kapcsolatos vágyainkat tükrözik

hogy valami létezzen.

És lehet, hogy egy járatlanabb úton,

de mégiscsak megteremtik azt.

De ez a válasz nem bizonyult
túl meggyőzőnek,

így aztán ejtettem.

Majd arra jutottam,
hogy amikor az emberek

a szavak valódiságát firtatják,
valójában arra kíváncsiak,

hány másik elmével tudnak
a segítségükkel kapcsolatba lépni.

Mert szerintem leginkább
ilyen szemmel tekintünk a nyelvre.

A szó lényegében a kulcs ahhoz,

mellyel bizonyos emberek
elméjébe láthatunk.

De ha csak egy ember agyához juttat el,

akkor nem éri meg használni,

nem éri meg ismerni.

Két agy... hát, azon múlik,
kihez tartoznak.

Egymillió agy...
Rendben, ez a beszéd.

Tehát egy valódi szó a lehető
legtöbb agyhoz ad hozzáférést.

Ezért éri meg ismerni.

Mellesleg ezen mérce alapján
a legvalódibb szó a világon:

[O.K.]

Ennyi.

A legvalódibb szavunk.

Ez hasonlít legjobban a mesterkulcshoz.

Ez a legszélesebb körben
megértett szó a világon,

bármely pontján is vagyunk.

Csak az a gond vele,

hogy látszólag senki nem tudja,
mit jelent ez a két betű.

(Nevetés)

Ami elég furcsa, nem igaz?

Esetleg a "minden rendben" félrebetűzve,

vagy régi politikai utalás.

Senki sem tudja igazán, de maga a tény,
hogy ez nem is lényeges,

jól szemlélteti, hogyan adunk
jelentést a szavaknak.

A jelentés nem kapcsolódik
magához a szóhoz.

Mi vagyunk azok, akik hozzákapcsoljuk.

Úgy gondolom, hogy mindannyian
az életünk értelmét keressük,

vagy egyáltalán az élet értelmét,

és szerintem a szavaknak közük van ehhez.

Ha valaminek a jelentését keressük,

a szótár egy remek kiindulópont.

Egyszer láttam egy Reza Aslan
vallástudóssal készült interjút.

Épp egy általános félreértést mutatott be

a vallással kapcsolatban.

Azt mondta,

hogy a vallás alapvetően olyan
szimbólumok és metaforák készlete,

melyeket az emberek
saját magukkal töltenek meg,

próbálva kifejezni a kifejezhetetlent.

A vallás lényegében csak egy nyelv.

Semmi több.

Egy tartály az általunk beletöltött
jelentések számára.

Ez elgondolkodtatott...

Mi van, ha a nyelv is egyfajta vallás?

Eszerint ez lenne a mi szentírásunk.

És ha belegondolunk a teremtéstörténetbe,

az igazából egy definíciótörténet.

Kezdetben káosz volt
a Föld vizei felett,

majd Isten elválasztotta
a szárazföldet a tengertől,

a halakat a madaraktól,
a férfit a nőtől,

az örökkévalót a múlandótól.

Ez mind itt van, ezeken a lapokon.

Ez jelenik meg a definícióban.

Ha értelmet keresünk a világban,

ez a mi vallásunk, a mi szent könyvünk.

Mert valójában

ennek a szent könyvnek -

és szerintem minden
szent könyvnek - az a lényege,

hogy a rend érzetét adja

egy rendkívül kaotikus univerzumban.

Annyira szűk a látókörünk,

az univerzum pedig annyira bonyolult,

hogy sémákat és rövidítéseket
kell kitalálnunk,

módot találni a magyarázatára,

és elboldogulni a mindennapokban.

Ezért kellenek nekünk a szavak,

hogy értelmet adjunk
az életünknek.

De ami ennél is fontosabb:

szavak rendszerére van szükségünk,
hogy meghatározhassuk magunkat.

Szerintem mostanában leginkább
erre használjuk a szavakat,

mindannyian arra vágyunk, hogy
valamiképp meghatározást nyerjünk.

Különösen most, a technológiai fejlődés
és a globalizáció idején

olyan könnyű a ködbe veszni.

Valamelyest mindannyian
meghatározatlanok vagyunk,

és a körülöttünk lévő világ
még inkább azzá válik.

Úgyhogy az általunk keresett,

minket magába foglaló struktúrák

legtöbbje így néz ki.

Mind "font", mind "kettőskereszt"
értelemben.

(Nevetés)

Bizonyos szempontok szerint
próbáljuk magunkat behatárolni,

címszavakat és kategóriákat keresünk,

hogy kimondhassuk: "Igen, ez vagyok én."

Másokat méregetünk

és kijelentjük: "Te olyan vagy mint én...

úgyhogy mi már "mi" vagyunk."

Ez jelentést ad nekünk.

De így csak kölcsönveszünk egy jelentést.

Az a gond vele, hogy nagyrészt
intézményektől függ,

mi pedig már olyan sokan vagyunk,

az élet pedig olyan bonyolult és kaotikus,

hogy muszáj behatárolnunk magunkat.

A saját hitünk fundamentalistáivá válunk.

Mindent szó szerint értőkké.

Mert érezzük, hogy ezek a kategóriák
kezdenek szétesni.

Észrevették már, hány beszélgetés
indul mostanság azzal,

hogy szavakat próbálunk definiálni?

Számolni se tudom már, hány beszélgetést
láttam a Huffington Post-on

ezzel a felütéssel: "Ön feminista?"

"Mit jelent a feminista?"

"A vita jelenlegi állása szerint
ki számít progresszívnek?"

"Mit jelent a szocialista?"

"Ki számít fasisztának?"

"Ki számít nőnek?"

Caitlyn Jenner.

"Ki számít feketének?" Rachel Dolezal.

Ilyen eszmecseréket
folytatunk szakadatlan,

de valójában nem a szavak
jelentéséről szólnak.

Hanem arról, hogyan csomagoljuk a világot.

És bizony, a végeredmény

valahogy így fog kinézni,

ha engedjük, hogy a szavak
határozzanak meg minket.

Elfelejtjük, hogy a szavakat
mi hoztuk létre.

Csak modellezik, milyen lehetne
a világ vagy milyennek kellene lennie,

mi pedig visszahúzódunk a számunkra
meghatározó közösségeinkbe,

saját nyelvünkön beszélünk,

holott a világ valójában több ennél.

Úgy gondolom, mindannyian érezzük,

hogy a kategóriák, amelyekbe megpróbáljuk
beskatulyázni életünk értelmét,

nem feltétlenül passzolnak hozzánk.

Emiatt folyton magyarázkodásra
kényszerülünk:

"Igen, ezzel tudok azonosulni,

de nem csak ez határoz meg engem."

Újra és újra ezt kell tennünk,

leegyeztetni, hogyan is passzolunk
a rendelkezésünkre álló kategóriákba.

Szerintem sokan korlátozva
érezzük magunkat azáltal,

ahogy ezeket a szavakat használjuk.

Elfelejtjük, hogy a szavakat
mi hoztuk létre.

Nem csak az én szavaimat, mindegyiket.

De nem mindegyik jelent is valamit.

Azt hiszem, azt szeretném...

A dolgok mai állása szerint a víziómban

Anna Frank-ra gondolok.

Mert ő ott ült amszterdami kis lakásában,

és miközben körülötte mindenki

az emberiség tiszta vonalak mentén

és brutális hatékonysággal történő
értelmes szervezésével foglalatoskodott,

ő a saját belső emberiességét
tette helyre.

Van ebben valami igazán gyönyörű,

mert a folyamat nagyrészt
az ő saját zavarodottságáról

és sebezhetőségéről szólt.

Ezért gondolom azt, hogy egy újfajta
nyelvre van szükségünk,

mely inkább erre hasonlít.

Mert bármelyikünkből lehetne bárki.

Egy adott időben
nemcsak egy személy vagyunk,

hanem több személy egyszerre.

Ezért jobban szinkronba
kell kerülnünk a való világgal,

és nem beragadnunk azokba a sablonokba,
amelyeket mi erőltettünk a világra.

A GPS eszközök figyelmeztetni szoktak,

emlékeztetnek, hogy a megjelenő térkép
nem azonos a valósággal,

nehogy belehajtsunk egy tóba.

(Nevetés)

Szerintem pont ez
a figyelmeztetés kell nekünk,

hogy a térkép nem a valóság,

úgyhogy ha belefutunk
ezekbe a problémákba,

létrehozhatjuk saját definícióinkat,

nem kell feltétlenül átvennünk
azokat a jelentéseket,

amelyek értelmet adnak az életünknek.

Lehetséges -

és ezt tudom, mert hét éve ezt csinálom -

új metaforákat alkotni,

amelyek láthatóvá teszik a láthatatlant.

Ebben van valami igazán gyönyörű.

Azt gondolom, ha jobb kapcsolatot
ápolunk a káosszal,

ha felhagyunk a próbálkozással,
hogy túlzottan leegyszerűsítsük

a mindannyiunkban tomboló belső vihart,

a zavarodottságot és sebezhetőséget,

és ezt az igazán bonyolult világot,

akkor kicsit komfortosabban
érezhetnénk magunkat a bőrünkben,

és nem kellene visszahúzódnunk
azokba a kategóriákba,

melyek a hozzájárulásunkkal
adnak engedélyt meghatározásunkra.

Így visszavehetnénk
a hatalmat a szavaktól,

és magunk definiálhatnánk őket.

Szerintem ez valamivel
egészségesebb kapcsolat.

Rengeteg beszélgetésnek
válna előnyére -

Mint a "Tabu" társasjáték,

amelyben a játékosnak körül kell írnia
egy neki megadott szót,

de magát a szót tilos kimondani.

Szerintem mindannyian jobban járnánk,
ha mi is így tennénk.

Ez engedne némi
lexikális mozgékonyságot,

mely mostanság kiveszőben van.

A saját lexikonjaink foglyai vagyunk,

amiket már nem hozzánk
hasonló emberek írtak,

és úgy érzem, minden évben egyre
jobban eltávolodunk egymástól,

minél komolyabban vesszük a szavakat.

Mert emlékezzünk rá:
a szavak nem valódiak.

Nincs jelentésük: nekünk van.

Fontos, hogy ezt észben tartsuk.

Ez pedig lehetséges,
ha az önmagunkra találás során

használjuk a kreativitásunkat

és megragadjuk a szerzői jogot.

Módunkban áll gazdagabb
metaforák után kutatni.

A világ még sosem volt ilyen összetett,

és az életünk sem volt még
soha ennyire bonyolult.

Így ahelyett, hogy a legközelebbi
bevett kifejezés után kutatnánk,

vagy könyörögnénk, hogy valamit
diagnosztizáljanak nálunk,

érdemes ténylegesen jelen lenni

például a szomorúságban.

Az érzelmek zűrzavarában.

Szerintem megéri.

Új lencsékre van szükségünk,

hogy segítsenek újraértelmezni a káoszt,
amivel állandóan szembesülünk.

Ha így teszünk,

ha mindannyian hajlandók leszünk
némi kreatív érzékkel

meghatározni önmagunkat,

a világ valahogy így nézhetne ki.

Merő zűrzavar.

Szerintem rendetlen népség vagyunk

és a világ maga is elég rendetlen.

De nem is lenne olyan rossz,

ha kiszabadulnánk a rogyadozó,

merev intézményekből,

és úgy találkozhatnánk, amilyenek vagyunk,

teljes sebezhetőségünkben,

nyíltan megmutatva érzéseinket.

Úgy gondolom,

bármilyen felfordulással is jár,

ez mégis közelebb vinne a teljességhez.

Az egyik kedvenc filozófusom

idézetével szeretnék zárni.

Bill Watterson,
aki a "Kázmér és Hubát" alkotta.

Ő azt mondta:

"Olyan életet teremteni, amely tükrözi
értékeidet és megnyugtatja lelkedet,

ritka teljesítmény.

Kitalálni a saját életünk értelmét

nem egyszerű,

de még mindig szabad,

és úgy hiszem, a küzdelemnek
köszönhetően boldogabbak leszünk."

Köszönöm.

(Taps)