Hogy jobban beszéljünk a szerelemről

A szerelembe esünk. Lesújt ránk, összetör, elbódít. Égünk a vágytól. A szerelem megőrjít és belebetegszünk. A szívünk fáj, majd összetörik. Az író Mandy Len Catron szerint az, hogy így beszélünk a szerelemről, annak megtapasztalására is hatással van. Ebben a beszédben, ami szól mindazoknak, akik valaha is érezték már őrülten szerelmesnek magukat, Catron a szerelem egy másik metaforájára hívja fel a figyelmünket, ami talán több örömhöz - és kevesebb fájdalomhoz - juttathat minket.

Rendben, szóval ma arról beszélnék,
ahogy a szerelemről beszélünk.

Legfőképpen pedig

arról beszélnék, hogy mi a gond azzal,
ahogy a szerelemről beszélünk.

Legtöbbünk valószínűleg
jópárszor lesz szerelmes

élete során,

és az angol nyelvben az "esés" metaforáját

használjuk leggyakrabban
az élmény leírására.

Nem tudom, ti hogy vagytok vele,

de én, mikor ezt a metaforát hallom,

egy rajzfilmjelenetet képzelek el,

amint egy ember

gyanútlanul sétál a járdán,

egyszer csak meglepetésszerűen
beleesik a csatornába,

melynek nyitva hagyták a fedelét.

Azért képzelem el így,
mert az esés nem ugrás.

Az esés véletlen,

irányíthatatlan.

A jóváhagyásunk nélkül történik.

És bizony

legtöbbször így beszélünk
egy új kapcsolatról is.

Író vagyok és irodalomtanár,

vagyis a szavakból élek.

Mondhatnánk úgy is, hogy azért fizetnek,
hogy bebizonyítsam: számít a nyelv.

Szeretném bebizonyítani,

hogy a szerelem jellemezésére
használt metaforák

túlnyomó része

problémás.

Tehát a szerelembe esünk.

Lesújt ránk.

Összetör.

Elalélunk.

Égünk a vágytól.

A szerelem megőrjít,

megbetegít minket.

A szívünk fáj,

utána meg összetörik.

Metaforáink a szerelem élményét
az erőszakkal vagy a betegséggel

teszik egyenlővé.

(Nevetés)

Ezt teszik.

Minket pedig áldozatként állítanak be,

akik az előre nem látott, elkerülhetetlen
következményektől szenvednek.

A kedvencem a "szerelemmel sújtva",

ami a "sújt", ige határozói igeneve.

És ha kinyitunk egy szótárat...

(Nevetés)

azt látjuk, hogy jelenthet
"súlyos megpróbáltatás"-t

és "nagy szerelmet" is.

Hajlok arra, hogy a "sújt" igét
összefüggésbe hozzam

egy sajátos szöveggel: az Ótestamentummal.

Csak a Kivonulás könyvében
16 utalást találunk a lesújtásra,

mellyel a Bibliában a dühös Isten
bosszújára utalnak.

(Nevetés)

Itt ugyanazt a szót használjuk
a szerelem leírására,

mint amivel a sáskajárás
mibenlétét jellemezzük.

(Nevetés)

Hát nem?

Szóval, hogy is történt ez?

Miért kezdtük el a szerelmet a fájdalommal
és a nagy szenvedéssel azonosítani?

És miért beszélünk úgy erről a
látszólag jó élményről,

mintha az áldozatai lennénk?

Ezek nehéz kérdések,

de nekem van pár elméletem.

És az átgondolásukhoz

egy jellemző metaforára
szeretnék koncentrálni,

mely szerint a szerelem őrültség.

Amikor először kezdtem kutatni
a romantikus szerelmet,

mindenhol az őrültség
metaforáiba botlottam.

A nyugati kultúra történetének nyelve

a szerelmet a szellemi
korlátoltsággal teszi egyenlővé.

Csak néhány példa:

William Shakespeare:

"A szerelem merő bolondság."

az "Ahogy tetszik" szerint.

Friedrich Nietzsche:

"A szerelemben mindig
van valamennyi őrület."

"Olyan őrülettel nézek szembe
a szerelemben -- "

(Nevetés)

a nagy filozófus,
Beyoncé Knowles szavai.

(Nevetés)

Életemben először húsz
évesen lettem szerelmes,

és a kapcsolat az elejétől
fogva eléggé viharos volt.

Plusz, az első pár évben
távkapcsolatként működött,

így én nagyon nagyon jó és rettentően
rossz pillanatok közt ingáztam.

Egy jelenetre különösen jól emlékszem.

Egy dél-amerikai szálló egyik
szobájának ágyán ültem,

és figyeltem, ahogy a szeretett
személy épp kisétál az ajtón.

Késő volt,

majdnem éjfél,

korábban összevesztünk a vacsoránál,

és mikor visszamentünk a szobánkba,

ő bedobálta a cuccait
egy táskába és kiviharzott.

Bár arra már nem emlékszem,
miről is vitatkoztunk,

arra nagyon is emlékszem, mit éreztem,
mikor láttam őt elmenni.

22 éves voltam, először jártam
fejlődő országban,

és teljesen egyedül voltam.

Még egy teljes hetem volt a hazaútig,

tudtam a város nevét, ahol megszálltunk,

és annak a városnak a nevét,
ahonnan majd a repülőm hazaindul,

de fogalmam sem volt, hogy közlekedjek.

Nem volt útikönyvem és pénzem is alig,

és nem beszéltem spanyolul.

Egy kalandvágyóbb személy

ezt lehetőségként is felfoghatta volna,

de én ledermedtem.

Csak ültem ott.

Aztán zokogni kezdtem.

De a pánik ellenére

egy kis hang a fejemben azt mondta,

"Hű. Ez drámai volt.

Úgy tűnik, jó vagyok
ebben a szerelem-dologban."

(Nevetés)

Mert egy részem a nyomort is
érezni akarta a szerelemben.

És bár ez most furcsának hangzik
számomra, de 22 évesen

drámai élményekre vágytam,

és abban a pillanatban irracionális,
mérges és feldúlt voltam,

és furcsamód

úgy gondoltam, ez igazolja
azokat az érzéset,

melyeket a fiú iránt tápláltam.

Azt hiszem, egy bizonyos szinten
őrültnek is akartam érzeni magam,

mert úgy hittem, így működik a szerelem.

Ezen nem kéne meglepődnöm,

hiszen a Wikipédia szerint

nyolc film,

tizennégy dal,

két album és egy regény létezik
"Őrült szerelem" címmel.

Félórával később a fiú
visszajött a szobába.

Kibékültünk.

Még egy, többnyire boldog hetet
töltöttünk együtt utazgatva.

Aztán, mikor hazaértem,

azt gondoltam: "Ez olyan
szörnyű és olyan jó volt.

Biztos igaz szerelem."

Az első szerelemtől elvártam,
hogy őrületnek érezhessem,

és persze meg is felelt az elvárásnak.

De az, hogy így szerettem -

hogy a jól-létem teljes mértékben
az érzelem viszonzásán alapult -

nem volt jó se nekem,

se neki.

De felteszem, hogy így találkozni
a szerelemmel nem szokatlan.

Legtöbbünk tényleg kicsit őrültnek
érzi magát az első időszakban.

Valójában még tudományos kutatás is
megerősíti, hogy ez szinte normális,

mert kémiai szinten

a szerelmet és az őrületet
nehéz megkülönböztetni.

Ez a valóság.

Ez az 1999-es kutatás vérképeket használt,

hogy bizonyítsa: a friss
szerelmesek szerotonin szintje

nagyon hasonló volt
azoknak a szintjéhez,

akiket rögeszmés-kényszeres
személyiségzavarral diagnosztizáltak.

(Nevetés)

Igen, az alacsony szerotonin szintet

pedig a szezonálisan jelentkező
mániás pszichózishoz és a

depresszióhoz kötik.

Tehát van rá bizonyíték,

hogy a szerelmet a hangulat és a
viselkedés megváltozásához kötjük.

És más tanulmányok is megerősítik,

hogy a legtöbb kapcsolat így kezdődik.

A kutatók szerint az alacsony
szerotoninszint

összefügg a szerelem tárgyával
kapcsolatos megszállott gondolatokkal,

ami olyan, mintha valaki
tábort vert volna az agyunkban.

A többség így érez,
mikor először lesz szerelmes.

De a jó hír, hogy ez
nem mindig tart sokáig -

általában pár hónaptól
pár évig terjed.

Mikor visszajöttem dél-amerikai utamról,

sok időt töltöttem egyedül a szobámban,

az e-mailjeimet nézegetve,

várva, hogy hírt kapok a szeretett fiútól.

Úgy döntöttem, hogy ha a barátaim nem
tudják megérteni beteges ragaszkodásomat,

akkor nem is kell a barátságuk.

Így már nem jártam el velük.

És ez valószínűleg életem egyik
legboldogtalanabb éve volt.

De azt hiszem, szinte kötelességként
éltem meg a szomorkodást,

mert ha rosszul éreztem magam,

akkor bizonyítottam a szerelmemet.

És ha bizonyítani tudtam,

akkor előbb-utóbb biztos,
hogy egymás mellett kötünk ki.

Ez az igazi őrület,

hiszen nincs univerzális szabály,

mely előírja, hogy a sok
szenvedésért nagy jutalom jár,

de a szerelemben mintha
mégis szabályként kezelnénk.

Szerelemmel kapcsolatos élményeink
a biológián és a kultúrán alapulnak.

A biológia azt sugallja, a szerelem jó,

hiszen a kémiai jutalom
szétárad az agyunkban,

és azt is sugallja, hogy fájdalmas,
mikor egy veszekedés, szakítás után

megvonja tőlünk ezt a doppingot.

Igazából - és ezt talán már hallották -

a kémiai folyamatok szintjén

egy szakítás nagyban hasonlít
a kokainmegvonás tüneteihez,

ami nekem elég biztatóan hangzik.

(Nevetés)

És persze itt a kultúra, ami nyelvezetével

tovább formálja és erősíti
a szerelemről alkotott képet.

Emiatt a fájdalom, a függés,

az őrület metaforáit használjuk.

Ez egy érdekes körforgás.

A szerelem erős és néha fájdalmas is,

és ezt szavakban
és történetekben fejezzük ki,

de szavaink és történeteink miatt

el is várjuk, hogy erős
és fájdalmas érzés legyen.

Számomra érdekes, hogy mindez
egy olyan kultúrában történik,

mely az egész életre szóló
monogámiát pártolja.

Mintha mindkét végletet akarnánk:

azt akarjuk, hogy a szerelem legyen őrült,

de tartson egész életünkben.

Ami szörnyen hangzik.

(Nevetés)

Ennek megoldásaként

vagy a kultúránkon, vagy az
elvárásainkon kell változtatnunk.

Képzeljük el, milyen lenne, ha kicsit
kevésbé passzívan állnánk ehhez.

Ha asszertívabbak, nyitottabbak,
nagylelkűbbek lennénk,

és ahelyett, hogy "beleesnénk" valakibe,

inkább "belépnénk" egy kapcsolatba.

Tudom, hogy sokat kérek,

de igazából nem én vagyok
az első, aki ezt javasolja.

"Metaforák melyekkel együtt élünk"
című könyvükben

a nyelvész Mark Johnson és George
Lakoff érdekes megoldást kínál

erre a problémára,

nevezetesen metaforáink megváltoztatását.

Szerintük a metaforák ténylegesen hatással
vannak arra, ahogy a világot érzékeljük,

és még jövőbeni tetteinket is
képesek befolyásolni,

lásd az önbeteljesítő jóslatokat.

Johnson és Lakoff új hasonlatot
kínál a szerelem megértéséhez:

egy közös művészi alkotáshoz hasonlítják.

Számomra ez egy nagyon
szimpatikus megközelítés.

A nyelvészek szerint a metaforák
okozatokkal rendelkeznek,

ami lényegében a metafora által
ébresztett asszociációk

és gondolatok összességének
figyelembevételét jelenti.

Johnson és Lakoff mindenre kitérnek,

ami egy művészi munka
alkotásához szükséges:

erőfeszítés, kompromisszum,
türelem, közös célok.

Ezek a fogalmak szépen beleillenek
abba a kulturális rendszerbe,

amit egy hosszútávú kapcsolat feltételez,

de más kapcsolatoknál is
remekül működnek,

legyen az rövidtávú, alkalmi,
többpartnerű, nem monogám, aszexuális,

hiszen ez a metafora sokkal
összetettebb gondolatokat ébreszt

a szerelem tapasztalásáról.

Tehát ha a szerelem
egy közös művészi alkotás,

akkor a szerelem egy esztétikai élmény.

A szerelem megjósolhatatlan,

a szerelem kreatív,

a szerelem kommunikációt
és fegyelmet kíván,

frusztráló és érzelmileg kimerítő.

És benne van az öröm és a fájdalom is.

Végeredményben minden
szerelem élménye más.

Mikor fiatalabb voltam

soha nem merült fel bennem,
hogy többet kérhetnék a szerelemtől,

hogy nem muszáj akármit elfogadnom,
amit a szerelem felkínál nekem.

Mikor a 14 éves Júlia
először találkozik...

Vagy mikor a 14 éves Júlia
nem lehet együtt Rómeóval,

akivel négy napja találkozott,

nem csalódottnak vagy
szomorúnak érzi magát.

Mit is csinál?

Meg akar halni.

Igaz?

És emlékeztetőül,
a darabnak ezen a pontján,

a harmadik felvonásban,

Rómeó nem halott.

Életben van,

egészséges,

csak száműzték a városból.

Értem én, hogy a 16. századi Verona
nem azonos napjaink Észak-Amerikájával,

de mikor először olvastam ezt a darabot,

szintén 14 évesen,

értettem Júlia szenvedését.

A szerelem átformálása olyan dologgá,
amit én teremthetek azzal, akit csodálok,

ahelyett, hogy csak úgy megtörténne velem,

mindenféle befolyás
vagy jóváhagyás nélkül,

felszabadító.

De attól még nehéz.

A szerelem még így is lehet
őrjítő és lesújtó néha,

és mikor nagyon bosszús vagyok,

emlékeztetnek kell magam:

az én dolgom ebben a kapcsolatban,
hogy beszéljek a partneremmel arról

mit szeretnék vele megteremteni.

És ez sem könnyű.

De sokkal jobb, mint az alternatíva,

amit őrületként érzékelünk.

A szerelem eme változata nem arról szól,
hogy elnyerjük vagy elveszítjük a másikat.

Inkább azt követeli meg,
hogy bízzunk a partnerünkben,

és beszéljünk vele akkor is,
mikor a bizalom nehéznek tűnik,

ami nagyon egyszerűnek hangzik,

de valójában forradalmi, radikális tett.

Azért ilyen, mert abbahagyhatjuk
a saját magunkról való gondolkodást,

és hogy mit nyerünk vagy
vesztünk a kapcsolatban.

Ehelyett arra gondolunk,
hogy mit tudunk felkínálni.

Ebben a változatban mondhatjuk:

"Figyelj, nem nagyon tudunk együttműködni.
Talán ez mégse lesz jó így."

Vagy, "Ez a kapcsolat rövidebb
volt, mint ahogy elterveztem,

de attól még szép volt."

A közös művészi alkotásban az a szép,

hogy nem magát fogja lefesteni,
lerajzolni vagy megformázni.

A szerelem eme változata megengedi,
hogy mi döntsünk el, hogy néz ki.

Köszönöm.

(Taps)