Mindnyájan
a gondolataink rabjai vagyunk,
és hiedelmeinket, világnézetünket
ez a szemlélet korlátozza,
ami annyit tesz, hogy történeteket
fabrikálunk magunknak.
Végtelen adathalmaz közepette vagyunk.
Végtelen mennyiségű dologra gondolhatnánk,
de mi megszűrjük őket.
Mi döntjük el, mire gondolunk,
minek szentelünk figyelmet.
Történeket szövünk,...
hogy megértsük a világot,
de ezek csupán tévhitek.
Ugyanis hibás iránytűvel
próbálunk tájékozódni,
és megvan a magunk keresztje.
A baj az, hogy a történeteink
roppant meggyőzőek.
Mind ezt csináljuk.
Ámde a történeteink zöme
még csak nem is a miénk.
Az elsőket még gyerekként
örököljük a szüleinktől,
akik szintén torzítva látták a világot,
kudarcaik és kiéletlen vágyaik tükrében.
Mi pedig ezt kapjuk tőlük örökségül,
majd úgy vágunk neki az életnek,
hogy azt hisszük,
a szeretet kulcsa a siker,
vagy hogy mások igényeit
mindig a sajátjaink elé kell helyeznünk,
vagy hogy valami borzasztó titkunk van,
amit senkinek sem árulhatunk el.
Ez mind kitaláció, ezek csak történetek,
és nem aggasztana minket,
mit gondolnak rólunk mások,
ha tudnánk, mily ritkaság ez náluk.
(Nevetés)
A bűvészet jól érzékelteti,
hogyan egyszerűsítünk le
mindent történetekre,
majd hisszük valóságnak e történeteket.
Az Egyesült Királyságban már húsz éve
nagyszabású pszichológiai kísérleteket
mutatok be a tévében,
amelyek a Netflixre is felkerültek.
Fel is szoktam lépni.
Közeleg az első Broadway-műsorom is,
Secret címmel.
Ezt csak úgy mellesleg mondom.
(Nevetés)
Még idén sor kerül rá.
És folyton a mentalizmus
határait feszegetem,
ami a gondolatolvasás
igencsak kétes mestersége.
Ez a fajta színpadi gondolatolvasás
nagyon népszerű volt
a 30-as években.
Ezért is feszítek most ebben a...
nem túl TED-es szerelésben.
És volt egy ilyen jósmutatvány.
A mentalista felkérte a közönséget,
hogy, akárcsak önök,
ők is írjanak le egy titkos kérdést,
olyat, amelyet jósnak tennének fel,
zárják borítékba,
majd írják rá a monogramjukat
és azt, nagyjából hol ülnek a nézőtéren.
Utána a jós, a gondolatolvasó
egyesével vette kezébe a borítékokat.
Nem nyitotta ki őket,
de megpróbálta kitalálni
a bennük rejlő kérdést.
Ha eltalálta,
megpróbálta megválaszolni
annak, aki feltette.
A mutatvány hihetetlenül népszerű volt.
Szerintem ékesen bizonyítja,
sokaknak mennyire vonzó a gondolat,
hogy egy erőteljes személy
egyszerű válaszokat nyújt
az élet összetett, ágas-bogas kérdéseire
és szorongásaira.
Köszönet mindenkinek,
aki leírta a kérdését.
Nem láttam a borítékokat,
de valaki begyűjtötte őket.
Köszönöm szépen.
Ezeket most átveszem.
Köszönöm a kérdéseiket.
Először tisztáznék néhány dolgot.
Őszintén elmondhatom,
hogy nem látok át ezeken a borítékokon.
Vastag, fekete borítékok.
Akinek volt a kezében ilyen, tanúsíthatja.
Ami pedig még fontosabb:
nem ismerem magukat,
és nincsenek beépített embereim.
Nem arról szól ez a mutatvány.
És végül...
Nincsenek különleges
pszichológiai képességeim,
és főleg, nem vagyok látnok.
Lássunk hát hozzá!
Felejtős.
(Nevetés)
Oké, ez...
Remek.
Oké, ez érdekes. Van itt pár jó.
Kezdjük, mondjuk, ezzel.
Ez érdekes,
mert az írás egyenetlen.
A betűk fel-le hullámzanak.
Ez általában azt jelzi – bár nem mindig –,
hogy az illető maga sem ismeri
a választ a kérdésére,
amely általában a jövőre vonatkozik.
Vagyis bizonytalanságot sugall.
Szerintem egy hölgyről van szó.
A korát nehéz megállapítani
ebből a kevéske írásból,
de azt mondanám, 30–40 körüli.
Mindjárt kiderítjük.
Szóval, ez a jövőre vonatkozó kérdés,
és a borítékra ez van írva: „JN, középen”.
Az illető ezen a nagy,
középső részen tartózkodik.
Ha valaki magára ismer,
jelezné, kérem?
Nem látom jól ezt a részt.
Helló! Integessen!
Tehát J...
Jane? Jessica?
Jessica: Igen.
Derren Brown: Melyik?
Jessica: Jessica.
DB: Köszönöm. Csak tippeltem.
Semmi elismerő moraj?
(Nevetés)
Ez is megteszi.
Nem faggatom a koráról, Jessica,
de a kérdése tényleg a jövőre vonatkozik?
Jessica: Ühümm.
DB: Igen?
Jessica: Igen.
DB: Oké.
Szóval, mi volt a kérdés?
Mit akar tudni Jessica a jövőről?
Jó helyen járok a 30-as évek végével,
40-es évek elejével?
Jessica: Jó lesz. Megteszi.
(Nevetés)
DB: Oké. Ez fontos,
mert ez alapján teszek fel kérdéseket.
Mondja még egyszer: „Megteszi”.
Jessica: Megteszi.
DB: Virginia? Maga virginiai?
Jessica: Az vagyok.
DB: Jó. Szóval...
(Nevetés)
Szerintem ez a hölgy...
Szerintem ez a hölgy
el akar költözni Virginiából.
Szerintem azon rágódik,
vajon összejönnek-e a dolgok,
és sikerül-e?
Mutassa a kezét!
Megfordítaná, hogy lássam a körmeit?
Oké. Szerintem magának farmja van,
és az érdekli, eladja-e,
és elköltözhet-e Virginiából.
Igaz?
Jessica: Pontosan ez volt a kérdés.
DB: Nagyszerű, köszönöm. Remek kérdés!
Hogy hangzik pontosan a kérdés?
Hogyan írta le?
Jessica: „El tudom adni
a virginiai farmot?”
DB: El tudja-e...
Ez remek kérdés azoknak,
akik látnoknak tettetik magukat,
mert a jövőre vonatkozik,
vagyis igennel vagy nemmel felelhetek rá.
Akármit mondhatok,
mert nem tudja ellenőrizni.
Emellett veszélyes is,
mert bármit mondok,
az megragad a maga fejében,
és kihatással lesz
a döntéseire és tetteire.
Veszélyes dolog. Viszont...
(Nevetés)
Igen, szerintem el fogja adni a farmot,
mert szerintem maga nagyon céltudatos,
és el tudja érni, amit akar.
Szerintem ha maga eltökél valamit,
akkor azt helyezi előtérbe,
még ha olyan dolgok rovására megy is,
melyekről tudja, hogy fontosabbak.
Nem igaz?
Egyetemet végzett...
Mégpedig a...
Mondja, kérem, hogy „igen”.
Jessica: Igen.
DB: Nem.
Jessica: Nem.
DB: California? Berkeley?
Csak tippelek...
Jessica: Igen, a Berkeley-re jártam.
Ne csinálja már!
DB: Szóval igen.
És nemrég Indiában is járt, igaz?
Érzek itt egy icipici dolgot.
Igen vagy nem?
Jessica: Igen.
DB: A válasz igen,
de semmi sincs a csillagokba írva,
és magának kell
felelősséget vállalnia érte.
Elfogadja ezt a választ?
Jessica: Igen.
DB: Foglaljon helyet! Köszönöm. Még egyet.
(Taps)
AH, szintén középen? AH.
Egy kissé idősebb úrral van dolgunk,
talán a 40-es évei végében.
AH, középtájt, álljon fel, kérem,
ha magára ismer.
Üdv, AH! Adjunk neki mikrofont.
Minél előbb. A kamera is
gyorsan találja meg.
Nézzenek oda! Álljon meg!
Ne mozduljon!
Meg ne mozduljon!
Már felállt? Hol van?
Férfi: Igen, állok.
Nem vagyok olyan alacsony.
DB: Oké.
Maga valamit csinált...
Valamit csinált az előbb, ahogy felállt.
Feleljen igennel vagy nemmel!
Most nem csinálja, de amikor felállt,
csinált valamit a bal lábával
vagy lábfejével? Igen vagy nem?
Férfi: Igen.
DB: Igen.
Értem. Egyértelműen
jelzett valamit, amikor felállt.
Kérem, helyezze a súlyát a bal oldalára,
és mondja, hogy „igen”.
Férfi: Igen.
DB: Húzza ki a kezét a zsebéből,
helyezze át a súlyát,
tegye át a mikrofont, és mondja: „Igen”.
Férfi: Igen.
DB: Magának... ki van ficamodva
a bal nagylábujja?
Férfi: Igen.
DB: Köszönöm szépen.
Ez nagyszerű volt! Foglaljon helyet.
Megkaphatnám a mikrofont?
Szükségem lesz rá.
Kölcsönvehetem a mikrofont? Köszönöm.
Köszönöm. Itt jó lesz.
Azért váltok mikrofont, mert...
Így is hallanak?
Be fogom kötni a szemem.
Azért, hogy kizárjam a vizuális jeleket.
Nem látom, hova teszi a kezét.
Nem látom a reakcióit.
Azt sem látom, mit csinálnak a többiek,
mert ha ismerik a választ,
akkor ők is sokat elárulnak.
Bár ezek nélkül kell boldogulnom,
ez furcsamód...
felszabadító.
Szeretném, ha ez magukat is
felszabadítaná,
vagyis aki nem írt le kérdést,
de szeretne részt venni,
most megteheti.
A kérdés leírása arra szolgál,
hogy tömör mondatba foglalják a lényeget.
Gondoljanak most egy kérdésre,
ami legyen lényegre törő, s küldjék felém.
Én meg megpróbálom kitalálni úgy,
hogy nincs leírva.
Küldjenek felém kérdéseket,
de a nevükkel együtt.
Akárcsak az előbbi úr: „A nevem XY”,
és „mi a baj a lábammal”,
vagy bárhogy is fogalmazta meg.
Tehát egy nevet és egy kérdést.
Már érzékelek is valakit a közelemben,
mert tisztán kapom a nevét.
Úgy érzem, itt van valahol
elöl és középen.
Hadd tippeljek... Allan?
Úgy érzem, van itt egy Allan.
Maga is valahol elöl van,
azt hiszem, középtájt.
Mintha onnan jönne a jel.
Ez az úr kb. a 60-as évei elején jár.
Allan: Igen.
DB: Már van is mikrofonja?
Remek, köszönöm.
Allan, amikor maga felé nézek,
állítson meg, kérem,
hogy tudjam, hol ül.
Allan: Állj!
DB: Maga Bak?
Allan: Igen.
DB: Allan most gondol valamire.
Önök is hallották, milyen vonakodó?
Ez nem lesz olyan könnyű, azt hiszem.
Kérem, ismételje meg, hogy „igen”.
Allan: Igen.
DB: Ez vagy...
Nem, nem az.
Ez egy kód vagy jelszó lesz.
Valamiféle jelszóra gondol?
Feleljen igennel vagy nemmel!
Allan: Igen.
DB: Olyasmi, mint egy számítógépes jelszó?
Allan: Igen.
DB: Pompás!
(Nevetés)
Ez esetben... ezt még befejezem.
Ha eltalálom,
mindenki megtudja a jelszavát,
akár emberek milliói.
Lecseréli, ugye?
Allan: Persze.
(Nevetés)
DB: Elismételné, hogy „persze”?
Allan: Persze.
DB: Jó. Ha ez egy szó – és gondolom, az –,
képzelje el maga elé leírva,
csupa nyomtatott nagybetűvel,
és ahogy nézi, gondoljon
az egyik középső betűjére,
de ne mondja ki hangosan,
csak gondoljon arra a betűre! Megvan?
Allan: Igen.
DB: Oké, akkor gondoljon rá.
Á, most megváltoztatta. Oké.
Meggondolta magát.
Azt hiszem, most a...
A B mellett döntött, igaz?
Allan: Nem.
Nem B.
DB: Akkor I?
Allan: Igen.
DB: De előtte B volt.
Allan: Igen.
DB: Igen, meggondolta magát.
Megváltoztatta.
(Nevetés)
Tehát képzelje maga elé azt a szót.
Ismételgesse magában.
Maga dobol is, igaz?
Allan: Igen.
DB: Azt most felejtse el,
arra most ne gondoljon.
Most csak egy dologra koncentráljon.
(Nevetés)
Én most el akarok adni egy történetet.
Arra akarom rábírni önöket,
hogy fókuszáljanak,
hogy egyvalamit szemeljenek ki,
és felejtsenek el minden mást.
Majd kössék össze a pontokat,
és találjanak ki egy történetet arról,
amit most csinálok.
Ez az egész azért működik,
mert született történetszövők vagyunk,
vagyis folyton ezt csináljuk.
Kilépünk ebbe az összetett,
árnyalt világba,
amely tele van hozzánk hasonló
összetett, árnyalt emberekkel,
és vázlatszerűvé egyszerűsítjük őket,
hogy illeszkedjenek a történetünkbe.
Majd azt mondjuk: „Ő bizonytalan”,
„Ő nagyképű”, „Ezek megbízhatatlanok”.
Ezek csak történetek,
mint ahogy az is,
hogy én gondolatolvasó volnék.
Most maga is azt fontolgatja,
hogy eladja a cégét, igaz?
Allan: Igaz.
DB: Aminek valami köze van a bőrhöz?
Allan: Igen.
DB: Bőrápolás vagy valami hasonló.
Allan: Igen.
DB: Azért szeretem a munkám,
mert arra emlékeztet, hogy legyünk
figyelmesebbek és éberebbek,
hogy lássuk a világ
sokszínűségét és árnyaltságát
és azt, hogy számtalan dolog történik,
amely felett elsiklunk.
Arra késztet, ne legyünk földhözragadtak,
viselkedjünk emberségesen,
és hogy felismerjük: mások dühe mögött
gyakran félelem rejlik,
és nem kell mindent magunkra vennünk.
Megmutatja, hogy a történeteink
csupán történetek,
és az élet nem csak körülöttünk forog.
Ó!
A jelszó. Hol van, uram? Hol van?
Allan: Itt.
DB: Álljon fel, kérem!
A jelszava „ariboy”.
A-r-i-b-o-y? Igaz?
Allan: Igaz.
DB: Akkor köszönöm szépen!
Köszönöm szépen.
Köszönöm.
(Taps)