Olyan izgatott vagyok, hogy itt lehetek.
És olyan boldog vagyok,
hogy találkozhatom önökkel.
Tudják, azért vagyok leginkább
boldog, hogy itt lehetek,
mert úgy volt, hogy ma már
nem lehetnék életben.
Meg kellett volna halnom
2006 február 2-án.
Úgy nézett ki, hogy az az utolsó napom
ebben a fizikai valóságban,
mivel az orvosok azon a napon azt mondták
a férjemnek és a családomnak,
hogy már csak pár órám van hátra.
N-stádiumú limfómától haldokoltam,
amely egyfajta nyirokcsomórák.
Akkorra már négy éve küzdöttem a rákkal.
Négy év alatt ez a betegség
felemésztette a testem.
A nyirokrendszeren keresztül terjedt.
Egy duzzanattal kezdődött a nyakamban,
aztán tovább terjedt
a nyirokrendszeremen keresztül,
és addigra, a negyedik év végén,
a tumorok – némelyike
citrom nagyságú volt –
a koponyaalaptól terjedtek,
körbe a nyakamon, le a mellkasomba,
a karom alá, végül le az altestembe.
Ekkorra már – még mielőtt kómába estem –
a tüdőm megtelt folyadékkal,
és minden alkalommal,
amikor lefeküdtem volna,
fuldokoltam a testem által
termelt folyadéktól.
Az izmaim teljesen elsorvadtak,
úgy 39 kilogrammot nyomtam.
Úgy néztem ki, mint egy
bőrrel bevont csontváz.
Hatalmas, nyílt sebek voltak a bőrömön,
melyeken át mérgek
szivárogtak ki a testemből.
Nem tudtam megemészteni semmilyen ételt.
Volt egy állandó hőemelkedésem,
nem tudtam járni,
mert az izmaim elsorvadtak,
így állandóan feküdtem,
vagy tolószékben vittek.
Folyamatosan oxigénpalackra voltam kötve.
Anélkül nem tudtam lélegezni.
És azon a reggel, 2006. február 2-án,
kómába estem.
Az orvosok azt mondták,
ezek a végső óráim,
mert a szerveim felmondták a szolgálatot,
elkezdtek leállni;
így aztán a családomnak azt mondták,
ha bárki látni akar, még mielőtt meghalok,
itt az idő.
Bár senki nem gondolta volna körülöttem –
mivel úgy tűnt, kómában vagyok,
és a szemeim be voltak csukva –
mindennek a tudatában voltam,
ami körülöttem zajlott.
Tudtam, hogy a férjem gyötrődik,
de mellettem volt és fogta a kezem.
Mindennek tudatában voltam,
amit az orvosok éppen csináltak:
csöveket dugtak belém,
eltávolították a folyadékot a tüdőmből,
hogy könnyebben lélegezzek.
Minden egyes dolognak
tudatában voltam, ami éppen történt.
Olyan érzés volt, mintha 360 fokos
periférikus látásom lenne.
Mindent láttam,
ami a testem körül történt.
De nem csak azt, ami a szobában,
ahol a testem volt, hanem azon túl is.
Olyan volt, mintha a testemen kívülre
terjeszkedtem volna.
Tudatában voltam a fizikai testemnek,
láttam, hogy a kórházi ágyban fekszik,
de már nem voltam vele kapcsolatban.
Olyan érzés volt, mintha mindenhol
egyszerre lehettem volna jelen.
Úgy éreztem, ott vagyok,
ahova a figyelmem irányítom.
Tudatában voltam,
hogy a bátyám Indiában van.
A testem Hongkongban volt –
ezt az egészet Hongkongban éltem át.
A bátyám Indiában volt,
és rohant a repülőhöz,
hogy eljöjjön hozzám és lásson.
Látni akart, mielőtt meghalok.
És én tudtam.
Olyan érzésem volt, mintha vele lennék:
láttam a repülőgépen.
És éreztem apám
és a legjobb barátnőm jelenlétét is,
akiket korábban veszítettem el.
Mindketten elmentek már, meghaltak.
De érzékeltem, hogy jelen vannak velem,
mintha vezettek volna,
és kommunikáltak volna velem.
Olyan érzésem volt ebben
a csodálatosan kitágult állapotban,
mintha a tisztánlátás birodalmában
lennék, ahol mindent értek.
Megértettem, miért lettem rákos.
Megértettem, hogy sokkal több vagyok,
valójában mindannyian sokkal többek,
hatalmasabbak vagyunk, mint hisszük,
amikor a fizikai testünkben vagyunk.
Azt is éreztem, hogy mindenkivel
kapcsolatban vagyok,
mint például az orvosokkal,
akik kezeltek, az ápolókkal,
a férjemmel, az anyámmal, a bátyámmal,
és mindenkivel, úgy éreztem,
hogy ugyanazon a tudaton osztozunk.
Olyan volt, mintha érezném,
amit ők éreznek.
Éreztem a gyötrelmet, amit ők éreztek.
Éreztem, hogy az orvosok feladták.
Ugyanakkor érzelmileg
nem vonódtam bele a drámába,
de ettől függetlenül értettem,
hogy mit éreznek.
Olyan, mintha mi mindannyian
ugyanazon a tudaton osztoznánk,
úgy tűnik, hogy amikor nem
a fizikai testünkben nyilvánulunk meg,
akkor önök és én és mi mind ugyanannak
a tudatnak a megnyilvánulásai vagyunk.
Ezt éreztem.
Úgy éreztem, mintha az apám
próbálta volna elmondani,
hogy még nincs itt az én időm,
vissza kell mennem a testembe.
Először nem akartam visszatérni,
mert úgy éreztem, hogy választhatok,
visszatérjek vagy se.
Szóval először egyáltalán nem akartam
visszatérni a testembe,
mert nem szólt egyetlen
jó érv sem amellett,
hogy visszajöjjek egy beteg,
haldokló testbe.
Teher voltam a családom számára,
szenvedtem, nem volt okom visszajönni.
Szóval, nem akartam visszatérni.
De a következő pillanatban úgy éreztem,
hogy teljesen megértettem,
hogy mivel most tudom, amit tudok,
és mivel megértettem,
mitől alakult ki a rák,
tudtam, hogyha visszatérek a testembe,
nagyon, nagyon hamar meg fog gyógyulni.
És így abban a pillanatban
meghoztam a döntést, hogy visszatérek,
és úgy hallottam, mintha az apám
és a legjobb barátom azt mondta volna:
"Most már tudod, hogy igazából ki vagy,
térj vissza és éld az életed
félelmek nélkül."
Az volt az a pillanat,
amikor felébredtem a kómából.
A családom nagyon megkönnyebbült,
hogy láthat engem,
és az orvosok nem találtak magyarázatot.
Ott voltak az orvosok,
és meg voltak lepődve,
de nagyon, nagyon elővigyázatosak voltak,
mert nem tudhatták, hogy meggyógyulok-e;
még nagyon gyenge voltam.
Senki nem tudhatta,
hogy tudatomnál maradok,
meggyógyulok, vagy visszaesek a kómába.
De én tudtam, hogy jól leszek,
és elmondtam az egész családomnak.
"Jól leszek, tudom, hogy jól leszek,
még nincs itt az én időm."
Öt napon belül a tumorok nagysága
70%-kal csökkent a testemben.
Öt hét után hazaengedtek a kórházból.
Nem volt kimutatható a rák a testemben.
Ekkor az történt,
hogy folytatnom kellett
az életemet attól a ponttól,
és gondolhatják,
az életem teljesen más lett.
Megváltozott a világnézetem.
Ez az élmény megváltoztatta azt,
ahogy a fizikai testre tekintettem,
a fizikai testemre, a betegségemre,
és ahogy a világot érzékeltem.
Nehéz volt visszatérni az életbe újra
egy ilyen élmény után.
És legjobban úgy tudnám
elmagyarázni, milyen is volt,
ha metaforákat használnék.
Az egyik metafora, amit szeretek
használni, az a raktár.
Azt kérem, képzeljék el,
ha önök is akarják,
hogy egy teljesen sötét raktárban vagyunk,
korom sötétben.
Csak képzeljék el, hogy épp most
egy teljesen koromsötét raktárban vannak,
és semmit nem látnak,
mert olyan sötét van.
Semmit nem látnak
sem maguk előtt, sem sehol.
De képzeljék el, hogy a kezükben van
egy kicsi elemlámpa.
Csak egy kicsi elemlámpa.
Bekapcsolják ezt az elemlámpát,
és így haladnak ezzel az elemlámpával
abban a sötétben.
Csak annak a kis elemlámpának
a fényét használják,
hogy utat találjanak a sötétben.
Minden, amit abban
a raktárban láthatnak,
csak az, amit annak az elemlámpának
a fényénél láthatnak.
Képzeljék el, ha erre világítanak,
csak azt láthatják, ami itt van.
Minden más sötétségben van.
Amarra világítanak, és csak azt láthatják,
ami azon a helyen van.
Minden más sötétségben van,
kivéve, amire a fénysugár vetül.
Most képzeljék el, hogy egy nap
fény árasztja el az egész helyet,
és az egész raktár ki van világítva,
és rájönnek, hogy ez a raktár hatalmas.
Hatalmasabb, mint amit valaha is
el tudtak képzelni.
És mindenféle dolgokkal teli polcok
és újabb polcok sorakoznak benne.
Mindenféle dolog, amit el tudnak képzelni,
és olyanok is, amiket nem,
minden ezeken a polcokon van
egymás mellett.
Némelyike ezeknek a dolgoknak gyönyörű,
némelyike nem annyira,
némelyik hatalmas, némelyik kicsi,
némelyiknek olyan színe van,
amilyet azelőtt nem is láttak,
színek, amiket sose képzeltek,
hogy létezhet,
és vannak dolgok, amik furcsák
vagy viccesen néznek ki,
mind-mind egymás mellett létezik,
és van, amit azelőtt
az elemlámpa fényénél is láttak,
de a legtöbbet azért nem látták,
mert az elemlámpa nem világította meg.
Most képzeljék el,
hogy a fényáradat megszűnik,
és csak azt az egy elemlámpát használják.
Habár minden, amit láthatnak, az az,
amit azzal az egy elemlámpával láthatnak,
annak az egy elemlámpának a fényénél,
de már legalább tudják,
hogy sokkal több van, ami létezik
ugyanabban a pillanatban
azok mellett a dolgok mellett,
amiket láthatnak.
Tudják, hogy csak azért,
mert nem láthatják,
nem tapasztalhatják meg,
nem jelenti azt, hogy nem is létezik.
Tudják, mert volt az az élményük.
Így érzek én most.
Úgy érzem, sokkal több dolog létezik,
mint amiben hiszünk,
sokkal több dolog létezik,
mint amit eddig tapasztaltunk.
Csak túl van az elemlámpánk hatókörén.
És hogy segítsek ezt
egy kicsit jobban megérteni,
szeretnék kipróbálni önökkel
egy játékot, egy kísérletet.
Azt kérem, nézzenek körül a teremben,
és keressenek mindenfélét
a piros árnyalatában,
mindent a pirostól a burgundi színig.
Csak nézzenek körül,
és memorizálják.
Annyit, amennyit csak lehet.
Tegyék el az emlékezetükbe.
Mert arra kérem majd önöket,
hogy idézzék fel.
Rendben. Csukják be a szemüket,
forduljanak előre.
Most akkor mennyi olyan dolgot tudnak
felidézni, ami kék volt?
(Nevetés)
Majdnem semmit. Csak gondolkodjanak,
majdnem semmit.
Nyissák ki a szemüket, és nézzenek körül.
Nézzék, mennyi kék dolog volt
a pirosakkal egyszerre,
de észre sem vették, nem is látták.
Miért? Mert nem tudatosan nézték.
Az elemlámpa fénye, mi az?
Az az önök tudata.
A fénysugár az önök tudata.
Amikor megvilágítanak
valamit a tudatukkal,
az lesz az önök valósága,
az lesz az önök megtapasztalása.
Lehet, hogy éppen
az orrunk előtt van valami,
de ha a fényt nem irányítjuk oda,
nem fogjuk még csak észrevenni se;
nem lesz a tudatunkban.
Gondolkodjanak el ezen,
gondoljanak arra, hány milliárd dollárt
költünk el a rákbetegség-felhívásokra.
Gondoljanak a rákbetegség-kampányokra.
Mi lenne, ha ezt a pénzt, energiát,
erőfeszítést jóllétfelhívásra költenénk,
milyen más világ lenne.
Mi lenne, ha az összes erőfeszítést
a békére fordítanánk
csaták és háborúk helyett.
Nagyon más világban élnénk,
ha más irányba fordítanánk a figyelmünket.
Hogy egy személyesebb szintre vigyem
ezt a gondolatmenetet,
szeretném önökkel megosztani
az öt legfontosabb leckét,
amit az élményem tanított.
Az első és a legfontosabb dolog,
amit tanultam,
a legfontosabb dolog, amire a figyelmünket
irányíthatjuk, a szeretet.
Ez az első.
És amikor azt mondom, szeretet,
akkor könnyű kimondani,
"Szeretnünk kell másokat."
De az egyik dolog, amire rájöttem,
hogy a betegségem egyik oka az,
hogy nem szerettem magamat.
Ez nagyon fontos.
Amikor szeretjük magunkat,
értékesnek érezzük magunkat.
Ha értékeljük magunkat, akkor megtanítjuk
másoknak is, hogyan bánjanak velünk.
Amikor szeretjük magunkat, rájövünk, hogy
nem kell irányítani vagy uralni másokat,
és nem fogjuk másoknak sem engedni,
hogy irányítsanak vagy uraljanak minket.
Tehát önmagunk szeretete
ugyanolyan fontos, mint másokat szeretni.
És minél inkább szeretjük magunkat,
annál több szeretetet
tudunk adni másoknak.
A második nagyon fontos lecke,
amit megtanultam,
hogy félelem nélkül kell élni.
Legtöbbünk a félelem étrendjén nőtt fel.
Azt tanították, hogy féljünk mindentől.
Régen mindentől féltem,
régen féltem a ráktól,
féltem, hogy helytelen
ételeket fogyasztok.
Féltem, hogy megbántok másokat.
Mindentől féltem. Féltem a hibázástól.
És a legtöbbünk így nő fel,
hogy fél mindentől.
Azt hisszük, hogy a félelem
biztonságot ad, de ez pont nem így van.
A szeretet ad biztonságot.
Amikor szeretjük magunkat,
és amikor szeretünk másokat,
akkor gondoskodunk arról,
hogy biztonságban legyünk,
és hogy másokat is biztonságban tudjunk.
A szeretet sokkal inkább ad
biztonságot, mint a félelem.
A harmadik dolog, amit tanultam,
és nagyon fontos,
a humor, a nevetés és az öröm.
Amikor megszületünk, akkor ezt tudjuk.
Úgy születünk, hogy tudjuk,
a nevetés fontos,
mert ez az, amit a gyerekek
folyton csinálnak.
Úgy születünk, hogy ismerjük
a szeretetet és a félelemnélküliséget,
de aztán úgy alakul,
hogy ezeket kinevelik belőlünk.
A nevetés, a humor nagyon fontos,
és hogy örömöt találjunk az életben.
Ez minden más spirituális tevékenységnél,
amit csak el tudunk képzelni, fontosabb.
Ha tudnánk többet nevetni, igazából,
ha a politikusaink megtanulnának nevetni,
akkor egy teljesen más világban élhetnénk.
És ha többet tudnánk nevetni,
kevesebb ember lenne beteg,
kevesebb kórházi ellátásra,
kevesebb börtönre lenne szükségünk.
A negyedik dolog, amit megtanultam,
hogy az élet egy ajándék.
Tényleg az.
Legtöbbünk úgy éli az életét,
mintha az valami házimunka lenne,
pedig nem így kéne.
És eléggé szerencsétlen,
hogy csak amikor elveszítünk
valami számunkra értékeset,
akkor jövünk rá annak a valódi értékére.
Nekem el kellett veszítenem az életemet
ahhoz, hogy rájöjjek, milyen értékes az.
Nem akarom, hogy mások is
elkövessék ezt a hibát,
ezért állok itt most,
hogy megosszam az üzenetet.
Nem szeretném, ha akkor fedeznék fel,
amikor már túl késő,
az életük értékét.
Az életünk egy ajándék.
Sőt, minden kihívás,
amely szembejön, ajándék.
Amikor rákos lettem,
az volt a legnagyobb kihívás,
amivel valaha szembekerültem,
de ma, amikor visszanézek,
úgy érzem, ez volt
a legnagyobb ajándék, amit kaphattam.
Az emberek azt gondolják, hogy a rák –
illetve még én is úgy gondoltam –,
hogy a rák megöl,
de valójában én gyilkoltam magamat,
mielőtt rákos lettem.
A rák megmentette az életemet.
Minden kihívás az életben ajándék.
A végén rájövünk,
hogy minden kihívás ajándék.
És ha nagy a kihívás,
és éppen most nem tűnik ajándéknak,
az azt jelenti,
hogy még nem vagyunk a végén.
Az ötödik és egyben utolsó
fontos dolog, amit tanultam,
hogy az a legfontosabb,
hogy mindig önmagunk legyünk.
Legyünk annyira önmagunk,
amennyire csak lehetünk.
Ragyogjunk olyan fényesen,
amennyire csak tudunk.
Fogadjuk el a egyediségünket.
Csak ébredjünk rá, kik vagyunk,
tudjuk meg, kik vagyunk,
feltétel nélkül szeressük magunkat,
és csak legyünk önmagunk.
Ezzel az öt dologgal biztatom önöket,
hogy menjenek és éljék
félelem nélkül az életüket.
Köszönöm szépen!
(Taps)