Úgy 75 évvel ezelőtt, a nagyapám, akkor egy fiatalember, besétált egy sátorba, amit átalakítottak mozivá, mint ezt itt, és reménytelenül szerelmes lett a nőbe, akit a vásznon látott: aki nem más volt, mint Mae West, a harmincas évek szívtiprója, és sosem tudta elfelejteni őt. Így amikor megszületett a lánya, sok évvel később, Mae Westnek akarta hívni, de el tudnak képzelni egy indiai gyereket, akinek Mae West a neve? Az indiai család azt mondta, hogy semmiképp! Így amikor az ikerbátyám, Kaesava megszületett, elhatározta, hogy babrál a Keshava név betűzésével. Azt mondta, ha Mae West lehet M-A-E, miért ne lehetne Keshava K-A-E? Így megváltoztatta a Kaesava betűzését. Kaesavának született egy Rehan nevű kisfia pár héttel ezelőtt. Elhatározta, hogy úgy betűzi, vagy félrebetűzi a Reahant, így A-E-vel. Tudják, a nagyapám sok-sok évvel ezelőtt meghalt, amikor még kicsi voltam, de a Mae West iránti szerelme továbbél egy félrebetűzésben a leszármazottai DNS-ében. Számomra ez egy sikeres hagyaték. (Nevetés) Ami engem illet, nekem és a feleségemnek van egy saját őrült hagyatéki projektünk. Leülünk néhány évente, és vitatkozunk, nem értünk egyet, veszekszünk, és végül kitaláljuk a saját 200 éves tervünket. A barátaink azt gondolják, hogy őrültek vagyunk. A szüleink azt gondolják, hogy lököttek vagyunk. Mert, tudják, mindketten olyan családból származunk, ami nagyon tiszteli a szerénységet és a bölcsességet, de mi mindketten szeretünk nagyvonalúan élni. Én Raja Yogi tételében hiszek: Legyél vagány, mielőtt aszkéta leszel. Itt éppen rock sztár vagyok, még akkor is, ha csak otthon. Értik? Szóval, amikor Netra és én leültünk, hogy megírjuk az első tervünket 10 évvel ezelőtt, azt mondtuk azt akarjuk, hogy ennek a tervnek a fókusza túlmutasson rajtunk, Mit értünk azalatt, hogy túl rajtunk? 200 év, úgy számoltuk, a végét jelenti a közvetlen kapcsolatunknak a világgal. Senkivel sem fogok találkozni az életem során, aki tovább fog élni 200 évnél, ezért úgy gondoltuk, ez a tökéletes pont az időben elhelyezni a tervünket, és hagytuk a fantáziánkat szabadon szárnyalni. Soha nem hittem igazán a hagyatékban. Mit hagyok magam után? Művész vagyok. Addig, amíg nem rajzoltam egy 9/11-es karikatúrát, ez olyan sok gondot okozott nekem. Annyira fel voltam zaklatva. Egy karikatúra, aminek a hét karikatúrájának kellett volna lennie, sokkal tovább megmaradt. Most már olyan műalkotások létrehozásával foglalkozom, amik biztosan túlélnek engem, és gondolok arra, hogy mit akarok hátrahagyni ezeken a képeken keresztül. A 9/11-es karikatúra annyira felzaklatott, hogy elhatároztam, hogy soha többet nem rajzolok karikatúrát. Azt mondtam, soha többet nem fogok őszinte, nyilvános kommentárt fűzni semmihez. De persze továbbra is olyan munkákat alkottam, amik őszinték és nyersek voltak, mert elfelejtettem, hogy az emberek hogyan reagáltak a munkámra. Néha a felejtés nagyon fontos ahhoz, hogy az ember idealista tudjon maradni. Talán a felejtés elengedhetetlen a túlélésünkhöz, mint emberi lények. Az egyik legfontosabb dolog a 200 éves tervemben, amit Netra és én írunk, hogy mit felejtünk el saját magunkról. Olyan sok lelki nehezéket cipelünk magunkkal, a szüleinktől, a társadalomtól, olyan sok embertől -- félelmeket, bizonytalanságokat -- és a 200 éves tervünk felsorolja az összes gyerekkori problémánkat, amiket ki kell dobnunk. Lejárati dátumot tettünk az összes gyerekkori problémánkra. A legtávolabbi dátumot arra tettem, azt mondtam, ki fogom dobni a félelmemet a balos, feminista anyósomtól, és ez a dátum ma van! (Nevetés) Ő is néz. (Nevetés) Mindenesetre, valójában folyamatosan hozok döntéseket arról, hogy akarok emlékezni magamra, és ez a legfontosabb fajta döntés, amit hozok. És ez közvetlenül megjelenik a festményeimen. De mint ahogy a barátaim, ezt nagyon könnyen tudom csinálni a Facebookon, Pinteresten, Twitteren, YouTube-on. Ha hallottak róla, rajta vagyok. Elkezdtem kiszervezni az emlékezetemet a digitális világba De van ezzel egy probléma. Nagyon könnyű úgy gondolni a technológiára, mint egy metafórára az emlékezetre, de az agyunk nem tökéletes tároló egység, mint a technológia. Csak arra emlékszünk, amire akarunk. Legalábbis én. És én úgy gondolok az agyunkra, mint az emlékezetünk előítéletes kurátorára. És ha a technológia nem egy metafóra az emlékezetre, mi az? Netra és én úgy használjuk a technológiát, mint egy eszközt a 200 éves tervünkben, hogy kurátorai legyünk a digitális hagyatékunknak. Ez egy kép anyukámról, aki nem rég iratkozoztt fel a Facebookra. Tudják, hogy mi következik. És nagyon támogattam, amíg meg nem jelent ez a kép a Facebook oldalamon. (Nevetés) És először levettem a bejelölést, aztán felvettem a telefont. Azt mondtam: "Anya, soha többet ne tegyél fel képeket rólam bikiniben!" És azt mondta: "Miért? Olyan cuki vagy drágám!" Azt mondtam: "Egyszerűen nem érted." Talán mi vagyunk az első generáció, ami igazán megérti, milyen saját magunk digitális kurátorának lenni. Talán mi vagyunk az elsők, akik aktívan archiváljuk az életünk. Akár egyetértenek a hagyatékkal akár nem, folyamatosan digitális nyomokat hagyunk magunk mögött. Szóval Netra és én igazán arra akartuk használni a 200 éves tervünket, hogy kuráljuk a digitális hagyatékunkat, és nem csak a digitális hagyatékunkat, de hiszünk a múltunk és a jövőnk hagyatékának kurálásában. Hogyan? Nos, amikor a jövőre gondolok, soha nem látom magam előre haladni az időben. Valójában úgy látom, hogy az idő halad hátrefelé rajtam keresztül. Magam előtt látom, ahogy a jövőm közeledik. Ki tudok térni azelől, amit nem akarok, és magamhoz húzni azt, amit akarok. Olyan, mint egy videojáték akadálypálya. És egyre jobb vagyok ebben. Akkor is, amikor festek, elképzelem, hogy a kép mögött vagyok, már létezik, és valaki nézi, és én látom, hogy ösztönösen érzik-e. És hogy érzelmeket vált ki belőlük, vagy csak intellektuálisan értékelik. És ez tényleg hatással van a festményemre. Amikor egy kiállításra készülök, sokat gondolkodom azon, hogy milyen érzéssel kell az embereknek elmenniük? Amikor 19 éves voltam, meg akartam rendezni az első kiállításomat, és azt akartam, hogy az egész világ tudjon róla. Akkor még nem tudtam a TED-ről, de azt csináltam, hogy behunytam a szemem, és elkezdtem álmodozni. Elképzeltem, ahogy jönnek az emberek, kiöltözve, gyönyörűen, a képeim megvilágítva, és a képzeletemben láttam egy nagyon híres színésznőt, ahogy megnyitja a kiállítást, és hitelesít engem. Felébredtem az álmodozásból és azt mondtam, ki volt ez? Nem tudtam, hogy Shabana Azmi vagy Rekha volt, két nagyon híres indiai színésznő, olyanok, mint az indiai Meryl Streepek. Végül másnap reggel mindkettőjüknek írtam, és Shabana Azmi válaszolt, és eljött megnyitni a legelső kiállításomat 12 évvel ezelőtt. És micsoda robbanással indult a karrierem! Amikor így gondolunk az időre, akkor tudjuk kurálni nem csak a jövőt, de a múltat is. Ez egy kép a családomról, és ez a feleségem, Netra. Ő a társszerzője a 200 éves tervnek. Netra középiskolai történelemtanár. Imádom Netrát, de utálom a történelmet. Mindig azt mondom: "Nets, te a múltban élsz, míg én alkotom a jövőt, és amikor elkészülök, tanulhatsz róla. (Nevetés) Elnézően rámmosolygott, és büntetésként, azt mondta: "Holnap tartok egy órát az indiai történelemről, beülsz rá, és osztályozni foglak." Azt mondtam: "Jézusom!" Elmentem. Elmentem és beültem az órájára. Azzal kezdte, hogy adott a diákoknak elsődleges forrásdokumentumokat Indiából, Pakisztánból, Nagybritanniából és azt mondtam, "Wow." Aztán arra kérte őket, hogy válasszák szét a tényeket és a torzítást. Megint azt mondtam "Wow". Aztán azt mondta: "Válaszd ki a saját tényeidet és torzításaidat, és alkoss egy saját képet a méltóságról." A történelem mint képalkotó eszköz? Ez annyira inspirált. Elkészítettem a saját verziómat az indiai történelemről. Felhasználtam történeteket a nagymamámtól. Annak idején a telefonközpontban dolgozott, és hallott beszélgetéseket Nehru és Edwina Mountbatten között. És csomó olyan dolgot hallott, amit nem lett volna szabad hallania. És felhasználtam ezeket a dolgokat. Ez az én verzióm az indiai történelemről. Ha ez így van, eszembe jutott, hogy lehet, talán lehetséges, hogy az agyunk elsődleges funkciója az, hogy a méltóságunkat szolgálja. Mondják el a Facebooknak, hogy találja ki ezt! Netra és én nem azért írjuk a 200 éves tervünket, hogy más jöjjön és elvégezze 150 év múlva. Képzeld el, hogy kapsz egy csomagot a múltból, hogy innentől kezdve azzal kell töltened az életed, hogy ezeket csinálod. Nem. Csak azért írjuk, hogy helyretegyük a hozzáállásunk. Régen azt hittem, hogy az iskola a legfontosabb eszköz ahhoz, hogy jelentéssel bíró hagyatékot hagyjunk. Az iskola nagyszerű. Megtanít arra, kik vagyunk, és segít kontextusba helyezni magunkat a világban, de valójában a kreativitásom tanított meg arra, hogy sokkal több lehetek annál, mint amit az iskola mondott, hogy lehetek. Véleményem szerint a kreativitás a leghasznosabb eszközünk. Lehetővé teszi, hogy kitaláljuk, kik vagyunk, és kuráljuk, ami ezután jön. Szeretek gondolkodni -- köszönöm -- szeretek úgy gondolni magamra, mint egy történetmesélőre, ahol a múltam és a jövőm csak történetek, az én történeteim, amik arra várnak, hogy újra és újra elmeséljem őket. Remélem egy nap mindannyiuknak lehetősége lesz megírni és megosztani a saját 200 éves történetüket. Nagyon köszönöm. Shukran! (Taps)