Ez igaz. Az első szatszangokon
az emberek kívül is lógtak az épület oldalán.
Mondtam: "Nem, nem, sajnálom, ezt be kell fejezni, nehogy baleset legyen."
Igen. Mi?
"Engedd el!"
Igen, lehet, hogy ide illik Thomas vicce.
Jó vicc, ugye?
De mindenki ismeri, nem?
Nem, nem.
Á, oké.
Thomas meséli a viccét ...
Azt mondja:
Thomas meséli a viccét.
Azt mondja:
Egyszer egy zarándok, éppen úton volt ...
Ez az én verzióm. Az én verziómat kell mondanom. Nem tudom, hogy mit kerekítek ki belőle.
Úton van, zarándokol valamerre ...
és a hegyláncokon keresztül visz az útja.
Éjszaka.
És megcsúszik, és bukfencezik lefelé a hegyről.
És az utolsó bukfencnél, a hegy legszélső pereménél
puff, fennakad.
Fennakadva lóg, épp tán egy fa gyökerébe kapaszkodva.
És alatta lent egy nagy szakadék,
ami felett egyedül tartja magát.
Egy darabig lóg, aztán kiabálni kezd:
"Segítség!"
"Segítség!"
"Van itt valaki?"
"Segítség!"
Aztán percek telnek el, és fáj a karja.
"Segítség!"
Nincs elég ereje, hogy felhúzza magát.
"Van itt valaki?"
Aztán végre jön egy hang:
"Igen."
Így szól: "Segítség! Ki van ott?"
A hang azt mondja:
"Isten."
Ő .... különleges effekteket csinál.
Nataraj.
Tehát a hang azt mondja: "Isten."
"Isten? .... Isten?" - még mindig himbálózva.
"Isten? Segíts!
Köszönöm, hogy eljöttél."
"Mit kellene tegyek, hogy feljussak?"
A hang így válaszol: "Engedd el!"
Tehát ...
Tehát ... tehát azt válaszolja:
"Engedjem el?! Hohó, azt nem!"
"Ha elengedem, ... én ... halott vagyok."
"Halott vagyok.
Kérlek ... Uram ... Istenem ... segíts nekem,
mit tegyek?"
A hang így szól:
"Engedd ...
A hang így szól: "Engedd el!"
Azt mondja: "Engedjem el?"
"Isten! Segíts! ... Kérlek! Kérlek!
Mi tegyek? ... Segíts!"
"Engedd el!"
Ott lóg ...
Percek telnek el, és a kezei megint égni kezdenek,
az ujjai egyre erőtlenebbek.
Így szól: "Helló!"
"Segítség! ... helló ... helló..."
"Van itt valaki?"
Semmi hang.
"Helló! Segítség! Van itt valaki?"
Így újra megszólal a hang: "Igen."
"Ki az?"
"Isten."
"Jaj."
"Van valaki más is ott?"
Ok, elég a visszhangból, jó?
Szeretem ezt, mert bizonyos szempontból mély igazság van benne arról, hogy milyenek is vagyunk.
Van egy nagyon-nagyon híres ima, ami így szól:
"Legyen meg a Te akaratod!"
Így végződik: "Legyen meg a Te akaratod!"
De titokban azt gondoljuk:
"Talán legyen meg az én akaratom."
Érted?
Tehát néha nem a mi variációnk valósul meg.
Néha nem az van, amit akarunk.
És, ha szabadok lennénk az akarástól,
Ha szabad lennél az akarástól,
ami kivetítést, vágyat, kielégületlenséget, elégedetlenséget hoz létre ...
... túl ezeken, szabadok vagyunk.
Túl lenni az akaráson, szabadságot jelent.
Én másra vágyom,
az élet nem az én kivetítéseim szerint zajlik,
ezért szenvedek,
ezért az élet kegyetlen, az élet kemény.
Tehát nem tanultunk.
Még ha sok, sok, sok évezreden át fejlődtünk is a kifinomultságban,
a teremtőképességünkben
és az eseményeknek nincs határa,
de a létezés egyszerűségében még mindig ...
a teljes hajlandóságunk még mindig rejtőzködik.
Tehát ez egy vicces történet volt,
de azt hiszem, nagyon igaz.
Van valaki más is ott fenn ... Istenen kívül?
Ok, van valakinek még mondanivalója?
:o) (o: