A depresszió a cselekvőképtelenség
leggyakoribb oka a világon.

A felnőttek majdnem 10 %-a

küzd depresszióval az Egyesült Államokban.

Lévén ez egy mentális betegség,

sokkal nehezebb megérteni,
mint mondjuk a magas koleszterinszintet.

Ennek az egyik oka a tényleges depresszió

és a puszta lehangoltság közti
különbségben rejlik.

Időről időre szinte mindenki
érez lehangoltságot.

Egy rossz jegy,

munkánk elvesztése,

egy szóváltás,

vagy akár az esős idő is kiválthatja
a negatív érzést.

Néha nem is kell hozzá kiváltó ok.

Egyszerűen csak ott terem a semmiből.

Majd megváltoznak a körülmények,

és a rossz érzés elmúlik.

A klinikai depresszió más.

Egészségi probléma,

ami nem múlik el, csak mert úgy akarjuk.

Legalább két, egymást követő hétig eltart,

és merőben befolyásolja
az egyén teljesítőképességét a munkában,

szórakozásban

vagy az érzelmek terén.

A depressziónak számos tünete van:

rosszkedv,

az érdeklődés elvesztése,

az étvágy változása,

alacsony önértékelési szint
vagy eltúlzott bűntudat,

túl sok vagy túl kevés alvás,

a koncentrációs készség romlása,

nyugtalanság vagy lassúság,

az életerő hiánya,

az öngyilkosság visszatérő gondolata.

Ha ezek közül legalább ötöt tapasztalnak,

a pszichiátriai irányelvek szerint

önök jó eséllyel depressziósak.

És tünetek nem csak
a viselkedésben jelentkeznek.

A depresszió együtt jár
az agy fizikai elváltozásával.

Először is,

puszta szemmel és a röntgen alatt is

láthatunk elváltozásokat.

Például kisebb
frontális lebeny és hippokampusz.

Még elemibb szinten

a depressziót összefüggésbe hozzák
pár dologgal:

bizonyos neurotranszmitterek
abnormális továbbítása vagy legyengülése,

különösen a szerotonin,
noradrenalin és dopamin,

a cirkadián ritmus zavara,

a REM-fázis és a lassú hullámú alvás
bizonyos változásai,

hormonális rendellenességek,

mint a magas kortizolszint
és a pajzsmirigyhormonok deregulációja.

Ám az idegtudósoknak
még mindig nincs teljes rálátásuk,

mi okozza a depressziót.

Úgy tűnik, köze van a gének
és a környezet közti kölcsönhatáshoz,

ám nincs olyan
diagnosztikai eszközünk,

amely pontosan megjósolná, 
hol és mikor bukkan fel a betegség.

Mivel a betegség tünetei
nem kézzelfoghatóak,

nehéz felismerni, ha valaki szenved tőle,
de nem látszik rajta.

A Nemzeti Mentálhigiéné Intézet szerint

az átlagember több mint tíz évig
küzd mentális problémákkal,

mielőtt segítséget kérne.

De vannak nagyon hatékony gyógymódok.

Gyógyszerek és terápia kiegészítik egymást
az agy kémiájának erősítéséért.

Szélsőséges esetekben elektrosokk-terápia,

ami olyasmi, mint egy
ellenőrzött roham a beteg agyában,

és szintén nagyon hasznos.

Vizsgálnak más ígéretes gyógymódokat is,

mint például

a transzkraniális mágneses stimuláció.

Ha tehát ismernek valakit,
aki depresszióval küzd,

finoman bátorítsák, hogy nézzen
utána ezeknek a lehetőségeknek.

Esetleg segíthetnek is néhány dologban,

mint a környékbeli terapeuták felkutatása,

vagy összeírni, hogy 
mit kérdezzen meg az orvostól.

Egy depressziós számára

ezek az első lépések
leküzdhetetlennek tűnnek.

Ha ismerősüknek bűntudata
vagy szégyenérzete van,

mutassanak rá,
hogy a depresszió betegség,

csak úgy, mint az asztma vagy a diabétesz.

Nem gyengeség, nem személyiségjegy,

és nem kéne arra várnia, 
hogy egyszercsak túl lesz rajta,

ahogy egy törött kar sem
gyógyul meg magától.

Aki nem tapasztalta meg még maga is,
hogy milyen depressziósnak lenni,

ne hasonlítgassa ezt a jelenséget 
a lehangoltsághoz.

A depresszió és a normális, átmeneti
szomorúság hasonlítgatása

bűntudatot okozhat a depressziósnak,
hogy nem bírkózik meg problémájával.

Már az is segíthet, ha nyíltan
beszélgetünk a depresszióról.

Megkérdezni valakit, hogy foglalkozik-e 
az öngyilkosság gondolatával,

ténylegesen csökkenti az öngyilkosság 
kockázatát a kutatások szerint.

A lelki betegségekről folytatott őszinte
beszélgetés eltüntetheti a stigmát,

és megkönnyítheti a segítségkérést.

Minél több beteg keres gyógymódot,

annál több tudós fog
a depresszióval foglalkozni,

és annál jobb
kezelési módokkal állnak elő.