1989-ben

egy bizonyos Dread Scott nevű művész,

aki egyébként a TED színpadát is
megtisztelte jelenlétével,

egy műalkotást hozott létre
Chicagóban azzal,

hogy egyszerűen a földre fektetett
egy amerikai zászlót,

majd a szemlélődőket arra kérte,
hogy menjenek és álljanak a zászlóra,

és benyomásaikat egy naplóban rögzítsék.

Számomra az egyik legerőteljesebb
bejegyzés e naplóban lényegében így szól:

"Miért nem zavar bennünket,

ha hajléktalanok,

emberi lények fekszenek a földön,

és miért igen, ha egy zászló?"

Páraknak önök közül is
igen zavaró e műalkotás.

Az előadásnak tulajdonképpen
ez a fő témája:

nem felidegesíteni
vagy feldühíteni akarom önöket,

hanem bebizonyítani, milyen
hihetetlen hatalommal bírnak a zászlók,

és még ha azt is hiszik,
ez önökre nem igaz, mégis így van.

Tudják, hogy így van.

Rendben.

Remélem, előadásom végére
fellelkesednek annyira,

hogy úgy mennek el, hogy a zászlók
erejével harcolnak majd egy jobb világért.

Ám mielőtt eljutnánk eddig,

kezdjük a spektrum túlsó végén.

Mielőtt továbblépnénk, el kell mondjam,
bármit mutatok is önöknek,

az nem egyetértés –

általában pont az ellenkezője.

Viszont mindennél jobban
szeretnék lehetőséget teremteni arra,

hogy szemügyre vegyük
e zászlókat, a mintájukat,

és megvizsgáljuk érzéseinket
velük kapcsolatban.

Az érzéseinkről fogunk beszélgetni.

Benne vannak?

Oké.

Készen állnak az első zászlóra?

Nagyszerű. Egy egyszerűvel kezdjük.

Csak vicceltem. (Nevetés)

Páran talán kellemetlenül érzik magukat,
amiért ezzel kell egy teremben ülniük.

Számomra egyértelműen
kellemetlen érzés előtte állni.

Néhányan talán némi büszkeséget éreznek.

Ez érthető. Texasban vagyunk.
Nem szokatlan látvány, ugye?

Kezdjük a tényekkel.

Ez nem a konföderációs hadilobogó.

Ez a Robert E. Lee tábornok vezette

Észak-Virginiai Hadsereg hadizászlója.

Vagyis ha legközelebb valaki
azt mondja önöknek, ez az öröksége,

hacsak a családja nem harcolt
abban a bizonyos egységben,

az illető téved, nemde?

Zászlószakértőként engedélyezem,
hogy ezt el is mondják neki.

E zászló az '50-es évek közepén és
a '60-as években kerül újra a köztudatba,

mintegy válaszul
az erősödő polgárjogi mozgalomra.

Manapság persze

a legtöbbünk számára
a Konföderáció jelképévé vált.

Valószínűleg nem kell emlékeztetnem
önöket arra, mi is a Konföderáció.

Rebellis nemzet volt,

amely fellázadt az Egyesült Államok ellen,

hadat viselt ellene,

és volt idő,

mikor ez volt a legamerikaiatlanabb
tárgy, ami a birtokunkban lehetett.

Ugyanakkor ezt a zászlót

ugyanazon törvények védik,
mint az Egyesült Államok lobogóját

Floridában, Georgiában,

Dél-Karolinában, Mississippi
és Louisiana államban.

Álljunk meg egy pillanatra Georgiánál, jó?

1956-ban,

miután a szegregációt eltörlő
intézkedéseket bevezették az iskolákban,

Georgia megváltoztatta zászlaját erre.

Azt hiszem, ezt elnézve egyetérthetünk,

ez nem olyan zászló volt,
amelyet minden georgiai

büszkén tűzött volna ki a házára, ugye?

Tényleg nem.

Csak úgy, mint az '50-es, '60-as években
emelt konföderációs szobrokat,

ezt a zászlót is olyan jelképnek szánták,
amely megmutatta, kinek van hatalma,

és kinek nincs.

Egészen 2001-ig ez maradt

Georgia zászlaja,

majd megváltoztatták

erre.

Zászlószakértőként állítom önöknek,
ez hivatalosan is ronda.

Oké? Nyugodtan kinevethetik.

Ronda, és mivel ennyire ronda,

ez is egy ok volt, amiért két évvel később
újra megváltoztatták.

Volt egy népszavazás,

ahol az embereknek választaniuk kellett

Georgia jelenlegi zászlaja
és az akkori között.

Néhányan biztosan azt gondolják:

"Várjunk csak, Michael,

ha az, amit korábban láttunk,
nem a konföderációs zászló,

akkor az hogy nézett ki?"

Georgia lobogója az Amerikai
Konföderációs Államok első zászlója

mind a mai napig.

Egyszerűen csak rádobták
az állam címerét.

Nos, térjünk vissza
egy pillanatra az érzésekhez.

Ez nem vágta annyira mellbe
önöket, mint az előző, ugye?

Igaz?

Ezért imádom a zászlókat.

A kivitelezésük roppant egyszerű,

általában két-három szín csupán,

néhány vízszintes
vagy függőleges sáv.

Mégis képesek előhívni a bennük
rejlő legmélyebb érzelmeket.

A zászlók elérik, hogy dagadjon
a keblünk a büszkeségtől,

vagy izzó düh
kerítsen bennünket hatalmába.

Ha kell, meghalunk egy zászlóért,

vagy akár gyilkolunk érte.

Egyik kedvenc tervezőm Wally Olins,

akit a nemzetvédjegyzés atyjának hívnak.

Tőle származik ez az idézet:

"Mindenki tartozni akar valahová,

majd mutogatni akarja
hovatartozása jelképét.

Őrület, hogy ezen anyagdarabok, amelyeket
csak úgy összeférceltek vagy befestettek,

ilyen szent tárgyakká lesznek,

csak, mert személyiségünk részévé válnak.

Elég hatalmasak ahhoz, hogy egyesítsenek,

de ugyanolyan hatalmuk van
ahhoz is, hogy elválasszanak."

Jöhet a következő zászló?

Rendben.

Álljanak meg egy pillanatra.

Gondolják át, mit éreztek,
amikor megjelent a képernyőn.

Elég gyorsan átváltok a következő diára,

hogy nehogy lefotózzanak,
ahogy előtte állok.

(Nevetés)

Rendben?

Németország az I. világháború után

elég rossz állapotban volt,

és az ifjú Adolf Hitlernek rengeteg –
mondjuk úgy – "ötlete" volt:

hogyan jutott Németország
oda, ahol volt,

és hogyan juthat ki belőle.

"Harcom" című könyvében,
amelyet nem ajánlok olvasásra,

fejezeteken át taglalja,

hogyan veszítette el
Németország a háborút,

részben, mert a briteknek
jobb volt a grafikusuk

és a propagandájuk.

A náci párt felemelkedésével

Hitler megalkotta az egyik legvaskosabb
védjegyútmutatót, amit valaha láttam.

Vastagabb, mint a legtöbb cégé manapság,

és ebben rangokat és egyenruhákat,

illetve rengeteg zászlót
mutat be részletesen.

Hitler ismerte a zászlók erejét.

Azt mondja könyvében:

"Az új zászlónak... hatnia kell,
mint egy nagy plakátnak,

[mert] több százezer esetben

egy igazán feltűnő jelkép
lehet az első dolog,

amely egy mozgalom iránt
érdeklődést kelt."

Végül is, Hitler művész volt.

Tudta, hogy a vizuális megjelenés
és az egyenruhák ereje

újra lángra lobbanthatja
a német identitástudatot.

Kétmillió német üdvözölte örömmel e jelet.

Természetesen mások számára
ez a halált jelképezte.

A zászlókra általában
nem fegyverként gondolunk,

ám a németek,

a konföderációs hadizászlóhoz hasonlóan,

a sajátjukat úgy használták,
hogy attól a kívülállók kényelmetlenül

és kevesebbnek érezték magukat.

Egy zászló megalkotásával
két legyet üthetünk egy csapásra:

születik egy közösség,

egy csoport, amelyet a zászló jelképez,

és ezzel elkerülhetetlenül
létrehozzuk a kívülállók körét is.

Ez általában apróság.

Melléktermék csupán.

Többnyire nem szándékos.

Ám a németek nagyon is egyértelművé
tették, kiket jelképez a szvasztika,

kiket nem.

1935-ben a zsidóknak megtiltották,
hogy német zászlókat lengessenek.

Eképpen

a németek a történelem során ezúttal
talán még jobban, mint bármikor máskor,

kihasználták a zászlók kettős,

megosztó és egyesítő erejét.

Az identitás fegyvereként
használták a zászlókat.

Most, 2019-ben, náci zászlót
nem lengethet senki

sem Németországban,

sem Ausztriában, Magyarországon,
Oroszországban vagy Ukrajnában.

Gondoljanak bele.

Egy vászondarab, ám betiltották.

Első hallásra őrülten hangzik.

Azonban szerintem e teremben
mindenki egyetért abban,

hogy ez valószínű így van jól.

Olyan ez, mint egy fegyver.

Zászlószakértőként számomra

néha egy zászló kapcsán
nem is annak kinézete,

sokkal inkább a rávonatkozó törvények

az érdekesek.

Például Indiában,

az indiai zászló készítéséhez

kézzel szőtt anyagot,
ún. "khadi"-t kell használni.

Ha bármi másból készítenének zászlót,

három évre is börtönbe kerülhetnek.

Őrület.

Itt, Texasban,

mindenki tudja,

hogy Texas állam zászlaja az egyetlen,
amelyet egy magasságba vonhatnak

az amerikai zászlóval.

Mert előbb voltunk nemzet, mint állam.

Hányan hallották ezt már?

Igen.

És most, itt, elmondom önöknek,
hogy ez egyáltalán nem igaz.

Először is, nem Texas volt az egyetlen,
amely nemzet volt, mielőtt tagállam lett.

Ráadásul minden állam zászlaja felvonható
az amerikai zászlóval egy magasságba

az Egyesült Államok
zászlószabályzata szerint.

Kérdeznem sem kell, hogy éreznek
ezzel kapcsolatban, ugye?

Legtöbben úgy nőttünk fel,
hogy reggelente tisztelgünk a zászlónak,

és tudjuk, sosem érhet földet és hasonlók.

Mi, amerikaiak, igen komolyan
vesszük a zászlószabályzatunkat.

Emlékeznek, néhány NFL-játékos
nemrégiben térdelt a himnusz alatt,

ami hatalmas vitát szított.

Megsértették a zászlószabályzatot,

amely szerint a nemzeti himnusz alatt

vigyázzban kell állni,
kéz a szív fölött és a többi.

Zászlószakértőként az bűvölt el,

hogy az viszont senkit nem bosszant,

ha valami ilyesmi történik.

A zászlószabályzat szerint a zászló sosem
hordozható kisimítva vagy vízszintesen,

csak a magasban, szabadon.

Néha, ugyanazon nemzeti himnusz alatt

ez történik, és ez senkit nem zavar.

Vagy ez. Ez nap mint nap megesik.

A szabályzat egyértelmű:

"A zászló egyetlen darabját sem szabad
ruházatként vagy mezként hordani."

Ez a Texas A&M baseball csapata,

nem akarom bajba keverni őket,
de ez nap mint nap megesik,

különösen novemberben.

Szinte garantálni merném,
amikor ma haza mennek,

egy autó vagy teherautó
hátulján látni fognak

egy fekete-fehér
amerikai zászlót kék sávval,

vékony, kék vonallal.

A rendőrélet számít.

Ez többféleképp is sérti
a zászlószabályzatot.

De mindez a legjobb szándékkal történik.

Ezt senki nem vitatja.

Ám ugyanakkor sértik
a zászlószabályzat azon pontját,

miszerint: "A zászlónak tisztelet jár."

Így ha egyenruhára kerül,

az a törvény szerint
tiszteletlenség a zászlóval szemben.

Érdekes,

hogy a himnusz alatt
térdeplő NFL-játékosok

és azok, akik "A rendőrélet számít"
matricát ragasztanak az autóikra,

egy nagy probléma
két végletét testesítik meg,

ám mindkettő ugyanazt a törvényt sérti,

egy olyan törvényt,
amely abszolút érvényesíthetetlen.

Tulajdonképp Dread Scott
1989-es remekműve vezetett oda,

hogy a legfelsőbb bíróság úgy döntött,
a zászlószabályzat csak iránymutatás.

Ha meg is szegik,
nem vádolhatják meg önöket.

A hazafiasságot nem lehet kikényszeríteni.

Akkor miért vannak a zászlóhasználatra
vonatkozó kis szabályozások,

ha nem tudjuk őket betartatni?

Azért, mert a nemzet

igen törékeny kollektív elképzelés.

Csak a képzeletünkben létezik.

Megnézhetném? Köszönöm.

Néha egy zászló az egyetlen kézzelfogható
jelképe ennek az elképzelésnek.

Néha az egységünket szó szerint
szövetszálak tartják össze.

Ennek pedig hatalma van.

A zászlószabályzat célja, hogy megőrizze
és megvédje ezt a törékeny elképzelést,

miközben feljogosít arra is,
hogy megszegjük.

Ettől különleges
az Egyesült Államok, nemde?

És ettől különleges a zászlónk is.

A zászlónk csodálatos.

A világ bármely más zászlajánál
többet változott.

A zászlószabályzat kimondja,
ahányszor új állam alakul,

a kék mezőhöz hozzá kell adni
egy új csillagot,

és ennek július 4-én kell megtörténnie.

A zászlónk azért különleges,
mert együtt nő velünk.

A törvény és a kivitelezése szerint is

együtt kell változnia velünk.

Egyéniségünk élő szimbóluma ez,

a csillagok jelképezte sokszínűségé

és egységünké.

A mi ajándékunk itt, az Államokban,
hogy olyan zászlónk lehet, amely egyesít.

Ha a náci zászló
az identitás fegyvere volt,

az Egyesült Államoké, csupán kivitelezése
révén, ennek pont ellenkezője.

Mint zászlószakértő 2019-ben,
el kell mondjam,

ezt a zászlót

az identitás fegyvereként
használni bárki ellen

nagyobb tiszteletlenség,
mint hagyni, hogy földet érjen,

vagy megszegni nap mint nap
bármely más, apró szabályt.

Igaz?

Ez a zászló egységünk jelképe.

Sosem lenne szabad fegyverként
használnunk senki ellen.

Mélységesen egyetértek azzal,
aki Dread Scott naplójába ezt írta:

"Sosem szabad többre tartsuk a jelképet
annál, mint amit jelképez.

Sosem szabad többre tartsunk
egy vászondarabot egy ember életénél."

Ha valaha is fegyverként használnának
egy vászondarabot,

ne ezt válasszák,

hiszen van ott még hely más csillagoknak.

Remélhetőleg mostanra
átérzik a zászlók erejét,

és értik, mire képesek.

Mi történne, ha az erejüket kihasználva

valami nagyszerűbbért harcolnánk?

Ez a Föld zászlaja,

amelyet a svéd Oskar Pernefeldt tervezett.

Képzeljük csak el,

mi lenne, ha az emberiséget úgy,

ha nem jobban ünnepelnénk,

mint ahogy a nemzetiségünket?

Ahogy kezdünk űrutazó néppé válni,
és a csillagok közé tartunk,

ugyan mit jelent a nemzetiség

a Mars vagy más bolygó felszínén állva?

Visszatérve a Földre,

ahol a klímaváltozás azzal fenyeget,

hogy a jelenlegi éghajlat még gyermekeink,
unokáink életében megszűnik,

úgy hiszem, szükségünk van
egy erős jelképre, egy zászlóra,

amely egyesít bennünket a harcban,

nemcsak mint nemzetet,

hanem mint fajt.

Köszönöm.

(Taps)