Ígérem, nem fogok dalra fakadni, megkímélem ettől önöket. Csupán történész vagyok, aki a filozófia felől jött, és akinek fő kutatási területe Délkelet-Ázsia, különösen a 19. századi gyarmati időszakban. Az utóbbi néhány évben azon történelmi eszmék alakulását kutattam, amelyek világnézetünket alakítják, ahogyan Ázsiában, Délkelet-Ázsiában önmagunkra tekintünk és önmagunkat értjük. De történészként egyvalamit nem tudok megmagyarázni, ami már egy jó ideje töprengésre késztet, hogy bizonyos eszmék és nézetek miért és hogyan nem képesek eltűnni. Nem tudom, miért. Főképp az érdekel, hogy miért vannak olyanok – félreértés ne essék, nem mindenki – a gyarmatosítás utáni Ázsiában, akik amolyan romantizált képet dédelgetnek, egyfajta rózsaszín ködben látják gyarmati múltjukat, mintha csupa jóakarat és szívélyesség lengte volna be. Még akkor is, ha történészek tisztában vannak az erőszak és az elnyomás jelenlétével, a gyarmati valóság árnyoldalával. Képzeljék el, hogy időgépbe ülök. (Pittyeg) Benne is vagyok, és visszamegyek az 1860-as évekbe, születésem előtt száz évvel. Jaj, elárultam a korom. Jó, visszamegyek a száz évvel születésem előtti időbe. Ha most a délkelet-ázsiai gyarmati világban találnám magam, a 19. században, nem lennék egyetemi tanár. A történészek tudják ezt. Mégis, ennek ellenére még mindig vannak olyan helyek, ahol azt dédelgetik, hogy az a múlt nem sötét, inkább romantizált képzet társul mellé. Itt vagyok történészként, aki az eszmék alakulásán keresztül felismeri a történettudomány korlátait. Egyes közhelyek, sztereotípiák eredetére derítek fényt. Rámutatok arra, ki, mikor, melyik könyvben agyalta ki őket. Egyvalami mégsem megy: az egyének belső mentális világába belépni és gondolkodásukon változtatni. Ezért és itt van az, hogy az elmúlt évek során egyre jobban vonz a pszichológia és a kognitív viselkedésterápia. E területeken vizsgálják az eszmék szívósságát a kutatók. Miért vannak még mindig előítéletesek? Miért vannak fóbiák, elfogultságok? Szomorú, hogy olyan világban élünk, ahol a nőgyűlölet, a rasszizmus, a különféle fóbiák makacsul tartják magukat. Az iszlámfóbia mára fogalom lett. Miért ilyen szívósak ezek az eszmék? Sok kutató egyetért abban, hogy részben azért, mert vissza-vissza és visszavonulunk egy elzárt szigetre, egy szigetecskére, ahol ezek az alapeszmék érintetlenül maradnak. Figyeljék meg, ahogy mi, főképp Délkelet-Ázsiában a nagyvilág előtt mutatjuk magunkat. Figyeljék meg, amikor magunkról beszélünk, nézetemről, identitásomról, a mi identitásunkról, szinte majdnem mindig visszavonulunk ugyanazon eszmék fedezékébe, amelyek mindegyikének más-más a története. Egyszerű példa: Délkelet-Ázsiában élünk, amely vonzza a turistákat a világ minden tájáról. Nem hinném, hogy ezzel baj lenne. Jó, hogy turisták jönnek Délkelet-Ázsiába, mert ez nélkülözhetetlen világképünk kiszélesítéséhez, kultúrákat ismerhetünk meg stb. De figyeljék meg, hogyan mutatjuk magunk turisztikai kampányokon, reklámokon keresztül. Ott a kötelező kókuszpálma, banánfa és orangután. (Nevetés) Az orángutánnak pedig nem is fizetnek. (Nevetés) Figyeljék, hogyan mutatjuk magunk, hogyan mutatjuk a természetet, és hogyan a vidéket. Figyeljék, hogyan mutatjuk be a földművelő életmódot. Nézzék meg szitkomjainkat, sorozatainkat, filmjeinket. Nagyon elterjedt, főleg Délkelet-Ázsiában, amikor ilyen szitkomokat néznek, a vidékiek kivétel nélkül rondák, viccesek, ostobák és tudatlanok. Mintha a vidék semmit sem lenne képes nyújtani. Ahogy a természetet szemléljük, mindannak ellenére, amit az ázsiai filozófiáról, értékekről állítunk, annak ellenére, hogy állítjuk, milyen szervesen kötődünk a természethez, valójában hogyan bánunk vele ma Délkelet-Ázsiában? A természet számunkra kiszákmányolható és elpusztítható. Ez a valóság. Tehát a világ e részén élve, a gyarmatosítás után, többségében, számomra, eszmék, trópusok, közhelyek, sztereotípiák történeti maradványait hordozzuk. E vidék eszméje mint a kizsákmányolás színtere, a tudatlan vidéki ember eszméje – a történészek, ahogy én is, ide nyúlnak vissza, ezen sztereotípiák alakulását követjük. Ezek pedig akkor alakultak ki, amikor Délkelet-Ázsiát a gyarmati kapitalizmus logikája szerint vezették. Többségében pedig ezen eszméket magunkkal hoztuk. Életünk részévé váltak. Mégsem szemléljük kritikusan önmagunkat, és szegezzük a kérdést önmagunkhoz: Mitől lett ilyen a világszemléletem? Mitől szemlélem így a természetet? Mitől szemlélem így a vidéket? Miért vélem Ázsiát egzotikusnak? Mi pedig, főleg Délkelet-Ázsiában, imádjuk egzotikusnak lefesteni magunkat. A délkelet-ázsiai identitás egyfajta jelmezversenybe váltott át, ahol egy az egyben bevásárolhatnak, elmehetnek a plázába, és megvehetik az egzotikus délkelet-ázsiai összeszerelhető jelmezszettet. Parádéztatjuk identitásunk, nem kérdezzük meg, mitől és mikor alakult ki rólunk ez a kép. Pedig nekik is történelmük van. És ezért van az, egyre inkább, hogy történészként szembesülök a történettudomány korlátaival. Láthatják, hogy nekem egyedül nem megy. Nem megy többé egyedül, mert semmi értelme forráskutatást végeznem, semmi értelme felkutatni ezen eszmék gyökerét, eredetüket visszakövetni, és olyan folyóiratba leközölni, amelyet talán három másik történész olvas el. Semmi értelme nincs. Azért gondolom, hogy ez fontos, mert régiónk, Délkelet-Ázsia az elkövetkező években történelmünkben példátlan, hatalmas változásokat fog látni. Részben a globalizáció, a világ- és geopolitikai ellentétek, a technológia kihatása, a negyedik ipari forradalom miatt. A ma ismert világunk változni fog. De nekünk, hogy alkalmazkodjunk és készen álljunk a változásra, sablonmentes gondolkozásra van szükségünk, nem vonulhatunk állandóan vissza és vissza azoknak az elcsépelt, maradi közhelyeknek a fedezékébe. Ki kell gondolnunk a megoldást, és ez nekünk, történészeknek egyedül nem megy. Közösen kell pszichológusokkal, kognitívviselkedés-terapeutákkal, szociológusokkal, antropológusokkal, politikai közgazdászokkal, és mindenekfelett művészekkel közösen, együtt kell dolgoznom. És a médiával, hiszen ez az a fórum, az egyetem berkein kívül, ahol helye van az ilyen vitáknak. Ezeknek pedig most van helye, mert ahhoz, hogy megértsük, ami ma történik, hogy az nem előre megtervezett, rögzített történelmi vágányokon, hanem többféle pályán halad, többféle eszmét mozgatva, amelyekről elfeledkeznek, kiszorítanak. Nekünk, történészeknek feladatunk, hogy fényt derítsünk mindezekre, és együtt kell dolgoznunk a társadalom egészével. De hogy visszatérjünk a korábbi példához, az időutazáshoz; tételezzük fel, itt áll a 19. századi gyarmatosított egyén, és valaki megkérdezi, "A birodalomnak valaha vége lesz? Vége lesz-e ennek? Egy napon szabad leszek-e?" Tehát valaki időutazásra lesz képes – (Pittyeg) a jövőben találja magát, megérkezik a gyarmatosítás utáni, mai Délkelet-Ázsiába. Aztán körülnéz, az a valaki látni fogja, hogy valóban, a birodalmi zászló eltűnt, a birodalmi ágyúnaszádok, a gyarmatosító katonák eltűntek. Új zászlók, nemzetállamok vannak. A függetlenség eljött. De volt valaha is? Az a valaki belenéz a turisztikai reklámokba, a banánfát, a kókuszpálmát és az orángutánt újra felismeri. Az a valaki belenéz a tévébe, és látja az egzotikus Délkelet-Ázsia képét hogyan teremtik meg újra és újra a délkelet-ázsiaiak. Az a valaki talán arra a következtetésre jut, hogy a tény magáért beszél, a gyarmatosításnak vége, viszont még mindig, többségében a 19. század hosszú árnyéka vetődik ránk. Számomra pedig ez személyes küldetéssé vált. A történettudomány fontos, a történettudomány számára pedig annál fontosabb, hogy tárgyán túlmutasson, és ezért hiszem, hogy újra vitát kell indítani arról, hogy kik és mik vagyunk. Mindannyiunknak. Azt állítjuk, "Nem, neked is és nekem is megvan a nézetem." Ami részben igaz. Nézeteink semmiképp sem csak önmagunktól függenek. Társas lények vagyunk. Történelmi lények. Ön, én, mindannyiunk. Magunkban hordozzuk a történelmet. Az általunk használt nyelvben, irodalomban ott van. Ott van az általunk választott filmekben. Képekben, amit magunknak alkotunk arról, hogy mit gondolunk önmagunkról. Történelmi lények vagyunk. Magunkban hordozzuk azt, és a történelem visz magával minket. Mégis, ha a történelem előre elrendel is minket, meggyőződésem, hogy nem kell csapdájába esnünk, nem kell a történelem áldozataivá válnunk. Köszönöm. (Taps)