Bolygónk felszínének 70%-a óceán.

Arthur C. Clarke-nak igaza lehetett,

hogy a Földet talán inkább Óceánnak

kellett volna elnevezni.

Az óceánok módfelett termékenyek:

ez a fotoszintézist érzékeltető

műholdfelvételen is látható.

A naponta létrejövő élet fele
az óceánokból származik,

s a belélegzett oxigén fele is.

Az ócán a biológiai sokféleség
jelentős színtere,

nagy része számunkra ismeretlen.

Ma erről mesélek.

S még nem is említettem

az óceánból kitermelt fehérjét.

a világ szükségletének tizedét,

némely szigetországénak a 100%-át.

Ha leereszkednénk

az óceán élhető bioszférájának 95%-ába,

hamar sötét éj borulna ránk,

s csak lumineszkáló lények

fénye villanna fel itt-ott.

S ha felkapcsolhatnánk a villanyt,

látványos lényeket láthatnánk tovaúszni,

mert az ott honos fajok

csak az óceán legmélyén élnek meg.

Egyszer csak megpillantanánk
a tengerfenéket is.

Földünk felszínének zömét foglalja el,

az összes élőhelynél többet.

A Hold és a Mars felszínét jobban

ismerjük a tengerfenéknél,

noha a Holdról vagy a Marsról még

egyetlen gramm élelmet, 
lélegzetnyi oxigént

vagy egy csepp vizet sem nyertünk ki.

Tíz éve jött létre a nemzetközi

"Tengeri Fajszámláló Program".

Célja az óceánok életének

jobb és pontosabb megismerése.

Összesen 17 különböző projektből áll.

Az ábrán a projektek hatókörét látják.

S remélem, elismerik, hogy

globális hatókörű. Úgy kezdődött,

hogy két kutató, Fred Grassle

és Jesse Ausubel találkozott
a neves Woods Hole-i oceanográfiai

intézetben, ahol vendégek voltak.

Fred a tengeri biológiai sokféleség
állapotán siránkozott,

s azon, hogy senki sem tesz semmit.

E beszélgetés eredménye lett

a fajszámláló program, melyben

80 országból 2700 tudós vett részt.

Összesen 540 óceáni felfedezőutat tettek,

melynek költsége
650 millió dollárra rúgott.

Az óceáni élővilág eloszlásának,

sokféleségének és bőségének 
tanulmányozása volt a célunk.

S hogy mire bukkantunk?

Lenyűgöző új fajokra,

meseszép dolgokra akadtunk

a partok s az árkok mélyén,

a mikrobák s a halak rajaiban,
és sok más faj világában.

Munkánk határát
nem a feltáratlan sokféleség,

hanem a rendszertan tudósai szabták meg.

Dolguk az új fajok leírása és besorolása.

A rendszertanosok ma már, úgymond,

maguk is veszélyeztetett 
és kihalóban lévő faj tagjai.

Manapság naponta

4-5 új óceáni fajt írnak le.

De sokkal magasabb lehetne a számuk.

Én Új-Fundlandról,
Kanadából származom.

Ennél a kontinens keleti partjánál fekvő

szigetnél éltük át a történelem egyik

legsúlyosabb halászati katasztrófáját.

Itt egy kisfiút láthatnak egy tőkehallal.

A felvétel 1900 táján készült.

Mikor olyan idős voltam, mint ez a kisfiú,

nagypapámmal eljártunk halászni,

s néha kifogtunk egy feleakkora halat.

Azt hittem, hogy ez a szokásos méret,

hisz sosem láttam nagyobb halat.

Ma, 20 évvel az 
állomány összeomlása után,

ha egyáltalán fognánk valamit,

zsákmányunk jó esetben 
feleakkora lenne.

Ez az ún. "nullpont-vándorlás" jelensége.

Nem értékelhetjük megfelelően,

hogy mennyire termékenyek az óceánok,

mert nem lehettünk életünk során tanúi.

Sokan, köztük én is, úgy vélték,

hogy az óceánok túlhalászása

talán csak az elmúlt 50-100 évben

öltött aggasztó méreteket.

A fajszámlálás igyekezett

minden fellelhető információ
alapján visszatekinteni.

Étlapokat, kolostori írásokat,

hajónaplókat bújtunk, hogy felmérjük,

milyen volt valaha az óceán.

Tudományos felméréseink ugyanis

csak a II. világháború óta vannak.

Kutatásunkból kiderült, hogy valójában már

a rómaiak kezdték a túlhalászást.

A rómaiak előtt nem ismerték a hűtést,

csak annyit halásztak, amennyit aznap

megettek, vagy aznap el tudtak adni.

De a rómaiak feltalálták a sózást.

Besózva lehetségessé vált a hal

tárolása és a messzire szállítása is.

Ez volt tehát az ipari halászat kezdete.

Az ábrán a veszteségek mértékéről

készített becsléseinket látják.

A prehisztorikus időszak
az összevetés alapja.

Mintegy 65-98%-os a veszteség

a főbb élőlények esetében,

ahogy az ábra is mutatja.

A védett fajok esetében –

pl. a tengeri emlősöknél és madaraknál –

nő az állomány.

Tehát nincs még veszve a remény.

De a sózás gyakran az állomány
kimerítéséhez vezetett.

Más bizonyítékunk is van.

A Florida partjainál 
kifogott legnagyobb halak.

A fotó az 1950-es években készült.

Figyeljék a jobb oldali vonalmértéket,

mert a 80-as évek felvételén

már sokkal kisebbek a díjnyertes halak.

Valamint változást tapasztalhatunk

a kifogott halak fajtáiban is.

A díjnyertes halak mérete

2007-ben már nevetségesen kicsi.

De a dolog nem vicces.

Az óceánok csökkent termékenységéért

mi, emberek, vagyunk a felelősek.

Mi maradt hát benne? Sok minden.

Ezekről az izgalmas dolgokról 
szeretnék mesélni.

Kezdjük a technológiával,

mert a TED-en mégiscsak

ez a fő érdekesség.

A mélységek felkutatására

távirányított járműveink vannak.

Ezeket leeresztjük a tengerfenékre.

Úgymond ezek a szemünk s kezünk.

Emlékszem, néhány éve hirtelen

le kellett mondanom egy kutatóutat.

De műholdon keresztül a dolgozószobámból,

teázva, kutyámmal a lábamnál, 
mégis részt tudtam venni benne.

Szóltam az irányítónak,
"innen egy mintát"!

S már vette is.

Ennyire modern eszközeink vannak.

Egy évtizede még csak álmodhattunk róluk.

Mintát vehetünk az élőhelyről,

távol a víz felszínétől

és a fénytől.

Egyik leghasznosabb eszközünk

az akusztika, illetve hanghullámok.

Előnyük, hogy a fénnyel ellentétben

kitűnően terjednek vízben is.

A kibocsátott hanghullámok

visszaverődnek pl. a halakról.

Pl. itt egy kutató két hajóval indult el.

Az egyik hajó hanghullámokat bocsátott ki.

Ha visszaverődtek, a második hajó fogta.

Egy perc alatt megbecsülhettük,

hogy hol találjuk a 250 milliárd

egyedből álló heringrajt.

Kb. Manhattan nagyságú raj!

Ez egy igen hasznos halászati eszköz,

mert fontos tudnunk, mennyi hal van még.

Műholdas jelölésekkel is

térképezzük fel a fajok útját.

A levegőért feljövő fajok

mint pl. ez az elefántfóka,

adatokat küldhetnek nekünk.

Elmesélik, most konkrétan hol vannak.

Ez alapján berajzolhatjuk az útvonalukat.

Pl. a sötétkék pettyek azt jelzik,

merre úszik a fóka a Csendes-óceánban.

A színvakok türelmét kérem,
önöknek ez nem sokat mond,

de azért figyeljenek tovább.

A felszínre nem jövők

leváló s felszínre kerülő csipet kapnak,

amik a fényről, a napkeltéről 
és napnyugtáról gyűjtenek adatot.

Egy kis idő múlva a csipek

ismét a felszínre bukkannak, 
és elküldik a partra az adataikat.

Mert ugye a GPS nem működik víz alatt.
Ezért kellenek.

Így azonosítjuk a kékkel jelölt pályákat,

illetve azokat az óceáni helyeket,

amelyek kiemelten fontosak

az óceánok megőrzésében.

Biztosan önöknél is

beszkennelik a bevásárlóközpontokban
a termékeket.

Minden terméken van egy vonalkód,

amelyet a számítógép beolvas.

A genetikusok egy hasonló 
eszköze a genetikai vonalkód.

Ez a típusú vonalkód

egy bizonyos génre, a CO1-re épül,

amely minden fajnál egyedi.

Emiatt minden faj egyértelműen

azonosítható. Még akkor is,

ha pl. két faj ránézésre hasonlít,

de biológiailag gyökeresen különbözik.

Jó példa erre, s el is szoktam mesélni,

két fiatal lány, két New York-i 
gimnazista történetét,

akik közreműködtek a fajszámlálásnál.

New York-i piacokról és éttermekből 
gyűjtöttek nekünk halat,

és ellátták vonalkóddal.

Helytelenül címkézett halat találtak.

Pl. ahol a csomagoláson

értékes tonhalat hirdetett a címke,

de tilapia volt, egy kevésbé értékes hal.

Találtak egy veszélyeztetett fajt is,

amit gyakori fajként árultak.

A vonalkódokból tudhatjuk meg,

mi kerül a kezünkbe, s a gyomrunkba.

Az Ocean Biogeographic Information System

a fajszámlálás adatbázisa.

Nyílt hozzáférésű. Próbálják ki,
töltsenek le róla valamit.

Rajta van a fajszámlálás összes adata,

s más projektek is bővítették a bázist.

Az adathalmaz alapján

szemléltethető az óceáni fajok eloszlása.

Ez a kép a meglévő adathalmazt ábrázolja.

E területekről van a legtöbb mintánk.

Sokat gyűjtöttünk

az Észak-Atlanti Óceán területén,

az Északi-tengerben,

s Észak-Amerika keleti partján.

A meleg színek jól
feltárt területet jelölnek.

A hideg színek, a sötétkék és a fekete,

alig feltárt területet jelez.

Tehát 10 év kemény munkája ellenére

hatalmas területről alig van adatunk.

Egy texasi kutatócsoport,
amely a Mexikói-öbölben dolgozik,

úgy döntött, "szabad idejükben"

összeszedik mindazt az adatot,

ami az öböl faji sokféleségéről létezik.

Listázták az összes ottani fajt,

élőhelyükkel együtt,

ami akkor ezoterikus,
bár tudományos passziónak tűnt.

Aztán felrobbant a 
Deepwater Horizon fúrótorony.

Ez a kis tudományos passzió,

amelynek semmiféle 
anyagi indíttatása sem volt,

hirtelen kulcsfontosságú lett.

Ebből kiderült, mi lesz 
a helyzet az ökoszisztémával.

Az is, hogy mi lesz a perek végkimenete,

amelyekben több milliárd dollárról 
folyik majd a vita

az elkövetkező években.

No, de mire bukkantunk?

Órákig ecsetelhetném, de nincs erre időnk.

Hadd ismertessem inkább a fajszámlálás

során megismert kedvenc felfedezéseim.

Kíváncsiak voltunk sűrűn 
lakott területek hollétére.

Hol találhatjuk a legtöbb fajt?

Ha az ismert fajokat feltérképezzük,

a következő eloszlást tapasztalhatjuk.

A partok közelében élő,

címkével ellátott fajok általában

a trópusokon a legváltozatosabbak.

Persze ezt már jó ideje tudjuk,

ez nem tudományos áttörés.

Viszont az nagyon izgalmas,

hogy a nyílt óceánon élő fajok

a közepes szélességeken sokfélék igazán.

Ez az adat az állománykezelők
hasznára válhat,

ha elsősorban a veszélyeztetett
helyeket tartanák szemmel.

Globális léptékben is megoldható, 
s regionálisan is.

Ezért ennyire értékesek 
a biológiai sokféleség adatai.

A fajszámlálás során felfedezett fajok

többségükben picik, és alig láthatók.

De akad egy-két kivétel.

Pl. érdekes, hogy egy 3 kilós homár

idáig elkerülte a kutatók figyelmét,

pár évvel ezelőtt bukkantak csak rá,

mikor dél-afrikai halászok 
kiviteli engedélyt kértek

és a kutatók rájöttek, hogy 
valami újdonságra akadtak.

Hasonló az alaszkai "Arany V hínár" is.

Épp az alacsony vízszintet jelző pontnál

gyűjtötték be, s valószínűleg új faj.

Bár három méter hosszú,

sikerrel elkerülte a tudósok figyelmét.

Itt egy úszós polipot 
láthatnak. kb. 7 m hosszú.

Igaz persze, hogy a Közép-Atlanti-hátság
mély vizeiben honos,

szóval nehéz lett is volna meglelni.

De van még lehetőség új
és érdekes fajok felfedezésére.

Ezt a rákot jurai garnélaráknak 
neveztük el,

mert azt hittük, 50 éve kihalt már.

Lehet, így is volt, de kiderült,

hogy ma ismét él s virul
Ausztrália partjai közelében.

Ez is bizonyíték rá, hogy az óceán
a méretének köszönhetően,

sokáig őrizheti titkait.

Steven Spielberg meg pukkadjon meg.

A fajok eloszlása rendkívül változó.

Pl. sikerült a szurkos vészmadár

látványos vándorlását feltérképezni.

Új-Zélandtól egészen

Alaszkáig repül, majd vissza,

az örök nyár nyomában,

életciklusa más-más szakaszain.

Említeném még a Fehér Cápa Kávézót is.

A fehér cápák ott gyülekeznek.

Hogy miért, azt nem tudjuk.

A válasz a jövő zenéje.

Gimnáziumban azt tanultuk,

hogy az élőlényeknek oxigén
kell a létezéshez.

Ez a mindössze fél mm-es lényecske

ugyan nem túl karizmatikus egy jelenség,

de csak a '80-as évek elején fedezték fel.

Érdekessége, hogy néhány évvel ezelőtt

a fajszámlálás tudósai felfedezték,
hogy nagyszerűen megél

a Földközi-tenger mélyén levő

oxigénszegény üledékben.

Tehát most már tudjuk,

hogy van pár, oxigén nélkül élő állat,

s hogy a könyörtelen 
körülményekhez lehet alkalmazkodni.

Ha az óceán egész vizét felhörpintenénk,

a helyén maradna

a tengerfenék biomasszája.

A sarkok körül hatalmas, máshol pedig

elenyésző mennyiségű a biomassza.

Extrém viszonyok közt is van élet.

Pl. találtunk új fajokat,

amelyek jégben élnek,

és egy jég-alapú élelemháló tagjai.

S mi találtuk ezt a remek jetirákot is:

a Húsvét-szigetek környéki forró
mélytengeri források lakóját.

Erre a fajra

felfigyelt a nagyközönség is.

Az idáig legmélyebbnek vélt, 
kb. 5000 méteres forrásokat,

és a 407 °C-os legforróbbakat 
is mi találtuk meg.

A déli Csendes-óceánban s az Arktiszon is,

ahol idáig létezésük sem sejlett.

Szóval még akár új
területeket is felfedezhetünk.

S rengeteg ismeretlen van még.

Gyorsan összefoglalok

néhányat önöknek.

Kíváncsiskodhatnánk, hogy
vajon hány hal van a tengerben?

Más fajoknál jobban ismerjük őket,

talán a tengeri emlősök kivételével.

A felfedezések gyakorisága alapján
pontosan meghatározhatjuk,

hány fajt fogunk a jövőben felfedezni.

Ennek alapján úgy számoljuk,

hogy kb. 16500 tengeri halfajt ismerünk

s kb. 1000-4000 felfedezetlen lehet még.

Más szóval, aránylag jól állunk.

A halak kb. 75 százalékát ismerjük,

vagy akár 90 százalékát.

De ahogy mondom, 
a halakat ismerjük legjobban.

Más fajcsoportokra vonatkozó
ismereteink sokkal szerényebbek.

A következő szám egy friss tanulmányból

származik, amely nemsokára 
megjelenik a PLoS Biology oldalain.

Előrejelzi, kb. hány új fajt találhatunk

még szárazföldön és óceánban.

A tanulmány szerint

az összes óceáni faj talán 9%-át ismerjük.

Tehát a fajszámlálás után is

91% még felfedezésre vár.

Ez mindent egybevetve

kb. kétmillió fajt jelent.

Tehát rengeteg munka vár még ránk,

sok ismeretlen maradt még.

Ez a baktérium pl.

Chile partjainál lebegő szőnyegek része.

A szőnyegek akkorák mint Görögország.

A baktérium szabad szemmel látható.

Képzeljék el, mekkora biomassza.

De a legérdekesebb a mikrobáknál,

milyen elképesztően sokféle van belőlük.

Egyetlen csepp óceánvízben

160 féle mikroba lehet.

Az óceánokban

egymilliárd fajtájú mikroba lehet.

Roppant izgalmas. Mi a szerepük?

Fogalmunk sincs.

A fajszámlálás legizgalmasabb felfedezése

a tudomány általános szerepe.

Ezen az éjszakai felvételen látszik,

rengeteg terület van még a Földön,

ahol fejlettebb az emberi társadalom,

s vannak olyanok, ahol kevésbé.

Köztük az óceán hatalmas, sötét,

alig feltárt területe húzódik.

Hangsúlyozni szeretném:

az óceán összeköt bennünket.

A tengeri fajokat nem érdeklik a határok.

Arra mennek, ahova akarnak.

Rendkívül fontos tehát,

hogy teljesen együttműködjünk.

Az Édenkert nagy részét már elvesztettük.

Nyoma sincs az Északi-tengerben

valaha oly bőségesen élt tonhalnak.

Fenék-vonóhálóval kutatták át
a Földközi-tenger mélyét,

s több szemetet találtak, mint állatot.

S ez mélytengeri környezet, 
mely sokak szerint

a Föld még szűz élőhelyei közt van.

Sok más kényszerítő okunk is van.

Gond az óceánok savasodása, melegedése,

s hogy a jelenségeknek milyen 
hatásuk lesz a korallzátonyokra.

Még a mi életünkben, évtizedeken belül

nagyon károsodnak a korallzátonyok.

A fennmaradó időmet

tölthetném siránkozással,

de útravalónak inkább derűsebbet adnék.

A nagy kihívás előttünk

a maradék megőrzése,

hiszen még annyi szépség maradt.

Az óceánok annyira termékenyek,

s annyi minden van bennük, 
ami lényeges az embereknek,

hogy még önző szempontból is érdekünk

sikeresebben eljárni, mint a múltban.

Találjuk meg és őrizzük meg

a fajfenntartáshoz fontos helyeket.

Hisz lélegzetelállítóan szépek,

s a lélegzetünkhöz

szükséges oxigént is ők adják.

A fajszámlálás tudósai esőben, hidegben,

víz alatt és a víz felszínén dolgoztak,

hogy megvilágítsák a legcsodálatosabb

felfedezéseket, a hatalmas ismeretlent,

s az óceáni életre jellemző
látványos alkalmazkodást.

Mindegy, hogy önök jak pásztorok 
a chilei hegységekben,

vagy brókerek New Yorkban,

vagy edinburgh-i TED munkatársak,

az óceán létfontosságú mindannyiunknak.

Pusztulása a mi végünket is jelenti.

Köszönöm figyelmüket.

(Taps)