Házigazda: Egyet innen is.

Ken Hughes: 10 000 euró lesz.

(Nevetés)

Jó napot!

Játékpedagógusként
mindannyiukat arra buzdítom,

hogy találják meg a kreativitás szikráját,
ami bennünk lakozik valahol mélyen,

és engedjék szabadon.

Képzeljék el egy pillanatra,
hogy meghaltak.

Tudom, nem túl inspiráló
így kezdeni egy előadást.

(Nevetés)

Követik a fehér fényt,

beérnek egy raktárba,

egy üres hangárba,

ahol a földön szép sorjában

ezernyi polaroid fénykép hever.

Mindegyik fotó életük egy napja,
azé, amely épp most ért véget.

És most sétálnak.

Sétálnak a fotók között,
nézegetik a különféle emlékeket.

Emlékeznek az első napra az iskolában.

Nem biztos, hogy értettem az iskolát;

olyan volt, mintha
másik országba kerültem volna.

(Nevetés)

Szóval mennek tovább,

és elhaladnak az első csók mellett.

Egyébként ez nem én vagyok,
ez csak illusztráció.

Nem rejtegettem profi fotóst a fák között,

hogy megörökítse az első csókomat,
bár így lett volna!

Sétálgatnak a nagy napok mentén:

amikor diplomáztak, majd megházasodtak.

A sorok között eszükbe jutnak
ezek a nagy napok.

És még néhány emlék,
mindegyik nap, amire emlékeznek.

Vannak kis dolgok,

mint mikor nyolcéves fiunk és a barátja
fogták vadiúj Converse cipőnket,

és viccből teletömték banánpürével.

Ezek a napok kivételesek.

A sétán szerintem

mindegyik fotó egy-egy különleges nap.

Azt mutatja, mi történt önökkel aznap,

ami eltért a megszokottól.

Más, mint előtte és utána:

az új dolog, amit tanultak,
amit tapasztaltak.

A kora gyermekkori és tiniévekben

a képek nagyon érdekesek,

mert fiatalként kalandvágyóak vagyunk,
és flörtölünk a kockázattal.

Szeretném, ha végiggondolnák

a 20-as, 30-as, 40-es,
50-es éveik napjait,

a rutinná vált napokat,

melyek hetekké, hónapokká, évekké váltak.

Mindennap ugyanaz:

felkelnek, iskolába, főiskolára
vagy dolgozni mennek,

hazaérnek és leülnek a tévé elé.

Gondoljanak bele,

mennyire feketék ezek a képek.

Üresek, mert nem csináltak
semmit olyat, ami különleges,

vagy amit azelőtt ne tettek volna.

Gondoljanak a teljesen üres fotók

hosszú sorára.

Az életre, ami tele lehetett
volna újdonságokkal,

új készségekkel,
új emberekkel, új helyekkel,

de itt csak a megszokás volt.

A napi rutin miatt elvesztegetett élet.

Kicsit nyomasztó, nem?

A férfiak számára hasonlóak az életközép-
válsággal kapcsolatos gondolatok.

Idén lettem 40 éves.

Tudom, nem tűnök annyinak;

minden hajnalban
szűz unikornisok vérét iszom.

(Nevetés)

De tulajdonképpen életem felénél járok.

Az én életközépválságom alatt

a 73 éves, egészséges apámnak

egyfajta, mondhatjuk,
életvégi válsága van.

Ez ugyanolyan, mint az enyém,
csak ő jobban aggódik,

hogy milyen lesz majd, ha eljön a nap,

hogy hány tűzijátékot tudok majd
a koporsójába csempészni,

mielőtt lezárják
a krematóriumba küldéshez.

Mert szerinte ez nagyon vicces lesz.

Ő ilyen fickó.

Tavaly karácsonykor
az időről beszélgettünk,

és egy beszélgetésünk így indult:

"Emlékszem, milyen volt 65 évesen,
most meg 73 vagyok,

és fogalmam sincs,
hova tűnt az elmúlt nyolc év."

Azt mondta, az idő gyorsabban telik
most, hogy idősebb,

és ezen elkezdtem nevetni.

Azt gondoltam: "Mi? Boldog nyugdíjas vagy.

Mindennap csak kávézol és kertészkedsz.

A napjaid lelassultak,
és az idő is elhúzódik."

De nem.

Azt mondta nem,
az idő egyre gyorsabb lesz,

furcsa, de minél kevesebbet teszel,
annál gyorsabban telik.

Legtöbbünknek az idő
egy mentális építmény.

Visszanézünk az eltelt hétre vagy hónapra,

és igazából az emlékeinkre támaszkodunk,

hogy eldöntsük, hasznos volt-e az az idő.

Szóval tűnődtem, hogy ez igaz-e.

Ha az apámnak igaza van,
és általában igaza van,

mi lenne, ha ezt megfordítanánk?

Ha új dolgokkal töltenénk ki
a napokat és a heteket,

képesek lennénk lelassítani az időt?

Vegyünk csak egy átlagos napot.

Egy átlagos napnak van eleje és vége.

Gondoljunk ezekre úgy,
mint két fix pontra,

mint két rajzszögre egy parafatáblán:
ez a reggel és az este.

Fogjunk egy darab madzagot,

és kössük össze őket úgy,
mint egy átlagos napon.

Azon az átlagos napon tesszük a dolgunkat.

Tesszük, amit mindennap:

felkelünk, megreggelizünk,

munkába vagy iskolába megyünk,
eltöltjük a napot az irodában,

és alkalomszerűen,
talán hetente vagy kéthetente

jógázunk vagy focizunk,

ezek életünk napi rutinjai.

Végül is minden nap, minden hét

könnyen kiszámíthatóvá válik.

Reggeltől estig, nap nap után,
egyik hét a másik után.

Azon gondolkodtam,
hogy ha valami újat tanulunk,

valami teljesen újat élünk át,
amit azelőtt sosem tettünk,

és ezt a rajszöget a táblába szúrjuk,

az egy új pont, amin a madzagot
aznap át kell vezetnünk.

Vagyis hosszabb darabra lesz szükség.

Ezek is fix pontok,
mint a reggel és az este.

A nap alapvetően nem lesz hosszabb.

De amit a napon belül csinálunk,
azzal meggörbítjük az időt.

Ennyi a koncepció.

Adok önöknek egy időhajlítót,

ami meggörbíti a már meglévő időt,

megnyújtja, hogy még többet
hozzunk ki az életünkből.

Ez év január elsején elhatároztam,

hogy teljesítek egy 365 napos kísérletet.

El tudok-e tölteni egy teljes évet úgy,

hogy mindennap kipróbálok valami újat,

olyat, amit azelőtt sosem?

Tudom hajlítani, nyújtani az időt?

Eldöntöttem, hogy naplót írok,

és hogy mindennap kell írnom
ebbe a naplóba arról,

ami aznap egyedi volt,
és még sosem csináltam azelőtt.

Ez volt ám a kihívás!

Ha csak egy napot is kihagyok az évben,

bukom az egészet.

Az elején persze nagyon könnyű volt.

Vannak dolgok,
amiket mindig is ki akartunk próbálni,

csak eddig még nem tettük.

Mint egy bakancslistán.

Azokat pipáljuk ki először.

Simán megtanultam levágni
a lányom haját – ez könnyű volt.

Aztán elmentem arra az extrém
hegyi biciklis tanfolyamra,

amire már évek óta próbált
rávenni az egyik barátom,

de sose mentem, most igen.

Végre megcsináltam a félmaratont,

amitől már évek óta tartottam,
ezért nem jelentkeztem.

Most viszont megcsináltam.

Aztán négy hetet töltöttem
egy gyógytornásszal,

mert kiderült, nem lehet lefutni
a félmaratont tíz napi edzés után.

Ki hitte volna?

(Nevetés)

De sose voltam azelőtt gyógytornásznál.

Új tapasztalat!

Porckorongsérv, új élmény!

(Nevetés)

A hétvége könnyű,

mert olyankor van idő.

Például elmegyünk a helyi
hüllőállatkertbe, és jelentkezünk,

hogy kézbe fogjunk egy tarantulát.

Elmegyünk egy kosárfonó tanfolyamra,
megtanulunk kosarat fonni.

Hagyjuk, hogy a gyerekeink a barátaikkal
zöldre fessenek tetőtől talpig,

majd hívatlanul megjelenünk
a helyi Szent Patrik napi felvonuláson.

(Zene) (Nevetés)

Miért? Miért ne? Miért kéne oda meghívó?

Ezek könnyen mennek,
mert nagy dolgok és hétvégén vannak,

akkor meg van idő.

De az igazi kihívás
a hétköznapokban rejlik,

hétfőtől péntekig otthon vagy az irodában.

Ezek a keményebb napok.

Keresni kell a dolgokat,
amiket még nem csináltunk azelőtt.

Egyik nap a hotelben elfogy
a csokis briós, ezért úgy döntünk:

"Jól van, készítek én
magamnak csokis brióst –

a gyerekek reggelizős asztalán található
croissantból és csokis pehelyből."

Kis dolgok.

Fogjuk a feleségünk aerobik DVD-jét –

már százszor láttuk, hogy csinálja,
de mi még sosem próbáltuk,

szóval most megtesszük.

18. századi árnyékportrékat készítünk,

mert olvastunk róla egy könyvben.

Vagy amikor nézzük a hatéves lányunkat,
miközben festi a lábkörmét,

és azt mondjuk: "Hogy lehet, hogy 40 éves
leszek, és még sosem csináltam ilyet?"

(Nevetés)

És most kifestette az enyémet is,
és nem vicc,

ez volt az egyik legjobb dolog
az egész évben!

Két hétig minden reggel, mikor felkeltem,
és ránéztem a lábamra, nevettem!

(Nevetés)

Mintha M&M's lett volna minden lábujjamon!

(Nevetés)

Felvettem a zoknimat és ...

(Taps)

Köszönöm.

(Taps)

Így máris jobb.

Felvettem a zoknimat,
és már el is felejtjük.

És tényleg elfelejtjük.

Tesszük, amit kell, dolgozunk egész nap,

a nap végén levesszük a zokninkat, és:

"Haha! M&M's!"

(Nevetés)

És két hétig mosolygunk,
kétszer is nevetünk naponta,

és azt gondoljuk: "Tudod mit?
Ez van, erről szól az élet!"

Folyamatosan emlékeztetnünk
kell magunkat arra, hogy jobban éljünk,

hogy élhetnénk teljesebb életet is.

Amikor kibontunk egy csomag kekszet,
megtehetnénk, hogy csak úgy megesszük,

de építhetnénk Jenga tornyot is
és jengázhatnánk.

Vajon hányszor építettek
kekszből tornyot ezelőtt?

Valószínűleg egyszer sem,
és most mind fognak.

Ezek egyszerű dolgok,

és amit tanulunk magunkról,

az az, hogy lehet zárt,
de nyitott életet is élni,

nyitni a rengeteg lehetőségre körülöttünk.

Ma már sosem mennék el megállás nélkül
a közösségi hirdetőtábla előtt úgy,

hogy meg ne nézném, milyen esemény
lesz a környéken, amin részt vehetnék.

Múlt héten én voltam
az egyetlen férfi a zumbaórán.

(Nevetés)

Mi van még? Mit nem csináltam még?
Mit csináljak?

Meglepő, mennyi tennivaló van az életben,

a közvetlen környezetünkben,
a saját otthonunkban.

Csak annyit kell tennünk,
hogy nyitunk a lehetőségek felé.

Szóval igen, jártam tűzön,
csináltam nagy dolgokat,

ettem békacombot, amit addig sosem,

segédkeztem egy újszülött bárány
megszületésénél, ami gyönyörű volt.

Amikor leesett az első hó, azt gondoltam,

hogy ledobom az összes ruhám,
és meztelenül legurulok egy dombról.

Rájövünk, hogy ilyenkor élünk igazán,

amikor nyitottak vagyunk
az ilyen lehetőségekre.

Amikor úgy nézünk a világra,
mint az új dolgok helyére,

csodálkozunk, mennyi mindent ajánl nekünk.

És függővé válunk.

Minden nap új tapasztalatot szereztem.

Sokszor hármat, négyet is naponta –
függő lettem.

Az volt az érdekes, hogy velem együtt
mások is függővé váltak.

Az emberek, akik néztek vagy írtak nekem
a közösségi felületeken,

mind függők lettek.

Az időhajlítás fertőző.

Mint a gravitáció, beszippant.

Szóval mikor írtam az egyik barátomnak,

hogy lemegyek a partra kicsit művészkedni,

hirtelen 5-10-15 ember ott-termett.

Mikor posztoltam a videót
a "tejszínhab az arcomra" kihívásról,

kb. hat-hét ember csinálta meg
még aznap a Facebookon.

Beneveztem egy 5 km-es hegyi futásra,

amit mások egyébként sportnak hívnak.

Ez nem sport, hanem kínzás!

(Nevetés)

Három-négy barátom jött velem.

Azóta nem beszélnek velem,

(Nevetés)

de ez egy másik történet.

Aki látta a videót a légdeszkázásomról,
mind azt kérdezte:

"Hol lehet ezt kipróbálni? Én is akarom!"

Az embereket beszippantotta, amit láttak.

Elképesztő, mások is mennyire nyitottak.

Egy vacsorán megkértük a barátainkat,

hogy mindenki az esküvői ruhájában jöjjön.

(Nevetés)

Hány nő van a teremben, a Földön,

akik csak egyszer viselték
az esküvői ruhájukat és soha többet?

És aztán itt a lehetőség, és hirtelen
nincs is ezzel baj. Gyerünk! Csináljuk!

A kísérlet alatt újra észrevesszük,

milyen gyakran mondunk nemet.

Tudják, hányszor mondunk
nemet nap mint nap?

Hányszor halljuk: "El tudsz jönni erre?",
vagy: "Lenne kedved?", és azt mondjuk:

"Igen, jó lenne,
de nem is tudom, inkább nem."

Hezitálunk.

Mikor időhajlítók leszünk,
muszáj igent mondani.

Különben ez lehet az a nap,
ami elmúlik úgy, hogy nem történt semmi,

és megbukunk a kísérletben.

Ezért aztán igent mondunk mindenre,
ami utunkba akad,

azért, hogy ne valljunk kudarcot aznap.

Na mármost, ez veszélyes,

mert a barátaink rájönnek,
hogy mindent bevállalunk.

(Nevetés)

És akkor teleírják
a Facebook falunkat azzal,

hogy miket kéne csinálnunk.

Mint Shane, aki kitalálta, hogy igyam meg
a saját vizeletemet egy pezsgőspohárból.

(Nevetés)

Vagy hogy legyen tetkóm.

Nem szeretem a tetkókat, de lett egy.

(Nevetés)

Gyantáztattam egy olyan testrészemet,
amit napfény még sosem ért.

Ha tudni akarod,

milyen egy férfi feje,
miközben gyantázzák a hátsóját,

(Nevetés)

hát ez az az arc.

(Nevetés) (Taps)

A túloldalról a fotók nem érhetők el.

(Nevetés)

Ezt a nyolcéves fiunk is eltanulja,

és mondja, hogy menjetek el
a zöldségeshez egy szál törülközőben.

(Nevetés)

Szerintem én vagyok az egyetlen a Földön,

akit kitiltottak
egy zöldség-gyümölcs boltból.

Ebből az a tanulság, hogy nem jó ötlet

a nyolcéves fiunk kezébe adni a sorsunkat.

De amit ebből a kísérletből
megtanulhatunk,

az az, hogy az élet jó móka.

Amikor mindenre igent mondunk,
a játék megtalál.

Ilyenkor tényleg a játékra gondolok.

Az igazi játéknak nincs célja.

Az igazi játék csak a játék kedvéért van.

A gyerekek ezt ösztönösen tudják,
természetesen jön.

Felnőttként ezt valahogy elfelejtjük.

Mondjunk igent mindenre,
és a játék megtalál.

És ami még érdekes ebben a kísérletben,

hogy tartósan elősegíti
a játékot a felnőtteknél.

Mind tudjuk, hogy a játék
milyen fontos, ugye?

A játékhoz kreativitás kell,
ami fejlődéshez vezet.

Rengeteg könyv, cikk

és néhány csodás TED-előadás is
született már a játék fontosságáról,

ami a kreativitáshoz kell.

Kis és nagy cégek egyaránt tudják ezt.

Játék közben arra gondoltam, tudják mit?

Mindenki kreatív szeretne lenni
és fejlődni szeretne.

A siker érdekében.

Meg kell értenünk, hogyan tudjuk
a kreativitást elősegíteni,

hogyan tudjuk a mindennapokba
vinni a játékot?

Hogy lehet az embereket,
akik kórházakban, iskolákban,

kis és nagy cégeknél dolgoznak

mindennap játékra
és így kreativitásra ösztönözni?

Hogy tudjuk játékra bírni őket?

A gond az, hogy a legtöbb cég hozzáállása
a játékhoz és a kreativitáshoz

eleve kudarcot vall,

mert ráerőltetik a dolgozókra.

Az ő szabályaik szerint.

Elküldenek paintballozni a fák közé,

vagy biliárdasztalt raknak az étkezőbe,
hogy: "Tessék játszani".

De ezek nem változtatnak sokat a dolgokon.

Szerintem nem a cégek vagy a szervezetek

felelősek a kreativitásért,

vagy a játékosságért.

Egyszerűen nem lehetnek felelősek
a boldogságunkért vagy az egészségünkért.

Bátoríthatnak, segíthetnek bennünket,

de a kreativitás és játékosság szikrájának

bennünk kell lennie, belülről kell jönnie.

Szóval, ha újszerűen akarjuk megoldani
a problémákat a Földön,

ha kihívásokat keresünk,
és kijjebb akarjuk tolni a határokat,

akkor annak az egyénnel kell elkezdődnie.

Nem várhatjuk,
hogy a cég majd megteszi helyettünk.

Tartósnak is kell lennie.

Nem elég egy könyv, egy TED-előadás

vagy egy egynapos workshop.

Folyamatosan kell dolgoznunk azért,
hogy kreatívak legyünk.

Ez kell legyen az életfilozófiánk,

és életünk minden napjának
minden pillanatát be kell töltse.

Engem ezért kezdett el érdekelni.

A kísérlet 100. napja után hallottam,

ahogy átkattant egy kapcsoló bennem.

Másként kezdtem látni a világot,
és ez már így is marad.

Részemmé vált.

Megváltozott az életem, többet nevetek,

többet tanulok, többet mulatok,
több kockázatot vállalok.

Feldobja a kapcsolatainkat,
a szexuális életünket,

több kockázatot vállalunk, ami aztán
az üzleti életbe is beszivárog,

és ott is több kockázatot vállalunk.

Nyitunk a lehetőségekre,
új módon oldjuk meg a problémákat.

És a kockáztatás természetesen
az újítás és a kreativitás lényege.

Semmi nem történik,
ha nem vállalunk kockázatot.

Egy évvel ezelőtt nem hittem volna,
hogy törött üvegen lépkedek majd,

vagy hogy kipróbálom
Európa legnagyobb hullámvasútját.

Utálom a hullámvasutakat.
De igent mondtam.

Ki hitte volna, hogy kilyukasztom
egy barátom fülét?

Fogalmam sem volt, mit csinálok.

(Nevetés)

Még mindig nincs!

Csak mondjunk igent.

Attól a fickótól, aki azt mondja:
"Talán, nem is tudom"

eljutunk addig, aki mindenre igent mond.

Mindenre igent mond.

És most itt vagyok, a 318. napon.

Az új tapasztalat mára?
Nagyon könnyű! Az első TED-előadásom.

(Taps)

Köszönöm.

Nem kell 365 napig csinálni.

100 nap, 3 hónap, 12 hét elég ahhoz,

hogy ez a szemléletváltás megtörténjen.

Most utazgatok,
hogy népszerűsítsem a kísérletet,

azt, hogyan lehet érdekesebben élni.

Színesebben, a fekete-fehér helyett.

Szóval menjenek haza,
és írjanak listát 20-30 dologról!

Lehetnek kis dolgok,
nem kell rögtön repülőből kiugrani.

Kis dolgok, amiket megcsinálnak.

Kérjük meg a családot és barátainkat,
hogy adjanak még 20-30 ötletet.

Az interneten még 2000 ötletet találunk.

Vezessünk naplót, az jó ötlet.

Írjunk bele mindennap,
hívjuk ki saját magunkat:

"Mit tettem ma?

Mit csináltam ma másképp?
Mi volt különleges?"

Hogy várjuk el, hogy újszerűen
oldjuk meg a problémákat,

ha mindent továbbra is ugyanúgy teszünk?
Ha mindig biztosra megyünk?

Sokat utazom.
Sok időt töltök hotelszobákban.

A hotelszobák nagyon unalmasak.

Dehát ez van. Nem így aludtam tegnap este.

Hanem így.

(Nevetés)

Ne vegyük készpénznek, ami adott.

És megint, ez a két héttel ezelőtti
hotel Halloweenkor.

Ilyen volt, mikor megérkeztem.
És ilyen, mikor távoztam.

(Nevetés)

Milyen szabályok? Van olyan, ami tiltja,
hogy kidekoráljuk a saját szobánkat?

(Nevetés)

Úgy szeretném látni a takarítónő arcát,

mikor ajtót nyit.

"Mi a franc?"

Tehát kíváncsi vagyok.

Állandóan meg kell változtatni a dolgokat.

Nézzük meg a munkahelyünket,
ahol dolgozunk.

Gondoljuk végig.

Mit gondolunk,
egy nap hirtelen kreatívak leszünk,

csak mert ugyanazon a széken ülünk,

ugyanannál az asztalnál és sarokban,

ugyanabban az irodában minden egyes nap?

Két-három hetente változtassunk valamit.

Változtassuk meg a képeket,
a dekorációt, az épületet.

Azt, hogy hol dolgozunk.

Hogy akarunk kreatívak lenni,
ha mindent ugyanúgy csinálunk?

Érdekes, hogy ha egyszer kinyitunk,
ha egyszer elkezdjük a kísérletet,

szokássá válik, amit megtanulunk.

Nem lesz többé szükség naplóírásra.

Nem kell több napi kihívás,

mert 2-3-4 dolgot teszünk majd
mindennap, kihívás nélkül is.

Ki hitte volna,

hogy mikor elmegyünk
a fogorvosunkhoz fogkőleszedésre,

végül mi fogjuk leszedni az övét,

(Nevetés)

hogy megengedi?

A világ igennel válaszol nekünk.

Időhajlítás.

A világ egy játszótér.

Csak be kell lépni és játszani.

Köszönöm.

(Taps)