Nagy megtiszteltetésnek érezném,
ha megengednétek,

hogy e néhány perc erejéig

a mamátok,

nagymamátok,

dédmamátok legyek.

(Nevetés)

Négy nemzedéket ölelek át.

Nagyon öröm, hogy itt lehetek veletek,

és ha megengeditek,

elviszlek benneteket egy utazásra.

Szeretném megosztani veletek,
mit mondott nekem a mamám,

ami sorsfordító lett az életemben –
a múltban és a jelenben.

1944-et írtunk.

Apám, Magda nővérem, én

és a mamám

Auschwitz felé tartottunk.

A mamám átölelt, és ezt mondta:

„Nem tudjuk, hová tartunk.

Nem tudjuk, mi fog történni.

Csak arra emlékezz:

senki sem veheti el tőled azt,
amit a fejedbe raksz.”

És pontosan ez történt.

Megérkeztünk Auschwitzba.

Láttam a táblát. Nem tudtam, hol vagyok.

Apámat elválasztották tőlünk,

és ott álltam Mengele doktor,
a "Halál Angyala" előtt.

A mamámat balra irányította,

a nővéremet és engem jobbra.

Mentem a mamám után,

de Mengele megragadott,
és úgy nézett a szemembe,

hogy azt a tekintetet sosem felejtem el.

Azt mondta: „Nemsokára látod anyádat,

csak elmegy zuhanyozni”,

s azzal áthajított a másik oldalra –

ami az életet jelentette.

Sok éven át szenvedtem a túlélés
bűntudatával és szégyenével,

töprengve, hogy „Miért én?”

Voltak nálam sokkal csinosabbak.

Volt két szép nővérem,

és két szép lány után
szüleim fiút szerettek volna,

és mit gondoltok, mi történt?

Engem kaptak.

Én voltam a csúnyácska lány a családban.

Amikor nővéreim elvittek sétálni,

bekötötték a szemem, mert kancsal voltam.

Ma előadásokat tartok iskolákban.

Arra tanítom a drága gyermekeket:

ne engedjétek senkinek se
meghatározni, milyenek vagytok.

Gyönyörűek vagytok,
mert Isten nem teremt selejtet.

Szóval, azon a helyen
– Birkenaunak hívták –

megkérdeztem az egyik társamat:
„Mikor láthatom anyámat?”

Egy kéményre mutatott,

és azt mondta nagyon ridegen: „Ott ég.”

Nem volt segítség a külvilágtól,

de ott volt velem az elmém
és Magda nővérem.

Ő volt a csinos lány a családban,
a vonzó szépség.

Amikor teljesen leborotváltak minket,

odajött hozzám hajával a tenyerében,
és megkérdezte: „Hogy nézek ki?”,

ami jellemző kérdés a magyar nőkre,

mert van bennünk hiúság.

Tudtam és megértettem, hogy Auschwitz

olyan tulajdonságokat hozott felszínre,
amelyeket elképzelni sem tudtunk.

Nem mondtam meg Magdának,
hogyan nézett ki,

hanem találtam valamit –
valamit, amit megőrzött,

és azt mondtam neki:
„Magda, csodaszép szemed van,

és tudod,

észre sem vettem, amíg beleért a hajad.”

Remélem, beszámoltok majd a ma estéről.

Figyeljetek a szavakra,
melyeket a fejetekbe raktok,

hogy erőt tudjatok adni valakinek,

és hogy értsétek, milyen útravalót
tudok adni nektek ma este.

Mengele doktor

megjelent a barakkban,

kereste a tehetségeket,

és a társaim engem ajánlottak,

mert tanultam balettozni.

Jó tornász voltam.

Táncoltam Magyarország kormányzójának,
Horthy tengernagynak is,

és hirtelen azon kaptam magam,
hogy Mengele doktor előtt táncolok.

Az elmém akkor is velem volt,
képes voltam kikapcsolni,

és eljátszottam,
hogy Csajkovszkij zenéjére

a Rómeó és Júliát táncolom
a budapesti Operaházban.

Adott nekem egy vekni kenyeret,
amit megosztottam a lányokkal.

Az élet rendkívül nehéz volt Auschwitzban,

mert sosem tudtuk, mi fog történni.

Nem tudtuk, hogy amikor zuhanyozunk,

víz fog jönni, vagy gáz.

Aztán újból erőt kellett merítenünk,
hogy valahogy túléljük.

Emlékszem, amikor sorba álltunk
minden reggel négy órakor,

elkezdtem ábrándozni a barátomról.

Arra gondoltam: „Ha túlélem a mai napot,
holnap szabad leszek.”

Holnap, holnap – mindig csak előre nézni.

Azt is megtanultam,
hogy a „Miért én?” helyett

azt kérdezzem, „Mi lesz most?”
és hogy „Mi lesz ezután?”

Hatalmas kíváncsiság volt bennem,
ami olyan erős volt,

hogy képes voltam átvészelni a napokat.

De össze is kellett fognunk egymással;

másképp nem sikerült volna.

Az együttműködés alapszabály volt.

Semmi versengés, semmi dominancia,

mert csak mi voltunk egymásnak akkor is,

és csak mi vagyunk egymásnak most is.

Decemberben

elvittek Auschwitzból,

és kényszermunkára fogtak,

majd elszállítottak Mauthausenbe,
hogy útnak induljak a halálmenetben.

A halálmenetben aki megállt, agyonlőtték.

Már majdnem elájultam,

amikor a társaim,
akikkel megosztottam a kenyeret,

a segítségemre siettek,
ülőkét formáltak a kezükből,

és úgy vittek, hogy meg ne haljak.

Hát nem csodálatos?

A legrosszabb körülmények
a legjobbat hozzák ki belőlünk.

1945. május 4-én – közeleg az évforduló –

a 71-es gyalogság szabadított fel.

Nagy megtiszteltetés,

hogy a hadseregnek dolgozhatok
poszttraumás stressz-betegekkel.

Amikor meghívtak a Fort Carson-i
támaszpontra, Colorado városba,

érkezésemkor tudtam meg,
hogy ott van a 71-es gyalogság bázisa.

Látjátok, hogyan hullámzik az élet?

És most, ahogy itt állok előttetek,

azt tudom mondani: csak hálát érzek.

Néha akkor értékeljük, amink van,
amikor elveszítjük.

Az ételfalatokat.

A sétát a szép tengerparton.

Soha nem dobok ki egy darab kenyeret sem.

Ha meghívtok vacsorára, megeshet,
hogy belapátolom, amit meghagytok.

Ez olyan kellemetlen, mondogatja a lányom

és a drága unokám, Jordan.

Hadd lássa mindenki az én gyönyörűségemet!

Gyerünk, állj fel Jordan! Jordan!

(Taps)

Ez a legszebb bosszú.
A legszebb bosszú – ami illik hozzám!

Ennyi az egész.

Három gyerekkel büszkélkedhetek,

valamint öt unokával
és három szép dédunokával.

Ez az én bosszúm – illik hozzám.

De nem voltam képes örülni
és könyörületet mutatni,

amíg nem tértem vissza Auschwitzba,

amíg nem voltam képes visszamenni
az oroszlán barlangjába,

és belenézni az oroszlán arcába,

amíg nem tudtam valahogy
visszaszerezni az ártatlanságomat,

és átruházni a szégyent és bűntudatot
az elkövetőre,

és végül megbocsátani magamnak,
hogy túléltem.

Tudjátok, a bosszú elégtételt ad,

de csak egy rövid időre,

és rengeteg energiát emészt fel.

De a megbocsátás – higgyétek el –

megadta nekem a teljes lelki szabadságot.

Amikor ma itt állok előttetek,

azt mondhatom nektek,
hogy nagyon szerencsésnek érzem magam,

hogy segíthetek embereknek
a sötétségből a fényre jutni,

a fogságból kiszabadulni,

és talán ráébredni,

hogy a legnagyobb koncentrációs tábor
a fejünkben van,

a kulcs pedig a zsebünkben.

Mi tart engem fiatalon?

Az, hogy a jelenben élek,

mert csak most tudlak
megérinteni benneteket.

Ha lennétek kedvesek
megfogni egymás kezét.

Mindannyiunknak jólesik az érintés.

Kérem, fogjátok meg egymás kezét!

Én is úgy hiszem, ahogy itt állok,

és rátok nézek, drága fiatalok,

hogy ti vagytok a jövő.

A TED által ti és én a különbözőségünkkel
erősíthetjük egymást,

és soha nem kényszerítjük
egymást behódolásra,

mert az a vég kezdetét jelentené

szép demokráciánk életében,
aminek a kedvéért ebbe az országba jöttem.

Ne felejtsétek, hogy csodákra
vagytok képesek.

És ne felejtsétek el a mamám szavait,

hogy mindent el lehet venni tőlünk,

kivéve azt, amit a fejünkbe raktunk.

Remélem, hogy nagyon okosan
választjátok meg a szavakat,

amiket a fejetekbe raktok,

és olyan szép életetek lesz,
mint amilyenné az enyém vált,

és ti és én őszintén tudjuk ünnepelni

a gyönyörű ajándékot,
amit Isten adott nekünk: az életet.

Köszönöm.

(Taps)