Az autizmus sokak számára ismerős fogalom.
Például vannak, akik úgy vélik,
az autisták olyan világos bőrű férfiak,
akik monoton hangon beszélnek,
és állandóan egy dolgot ismételgetnek.
Sokak szerint az autisták nem ismerik
a jó és a rossz közti különbséget,
kerülik a figyelmet,
és általában rosszkor mondanak
rossz dolgokat.
Egyesek úgy vélik, az autisták
képtelenek beilleszkedni egy közösségbe,
nem túl viccesek és kevés az empátiájuk.
Ha egyetértenek az elhangzottakkal,
sajnálattal kell közölnöm,
hogy téves képzeteik
vannak az autizmusról.
Honnan tudom ezt?
Mivel én is autista vagyok.
Én is megszállotja vagyok
bizonyos dolgoknak, mint az elektronika
vagy a tömegközlekedés,
de nem ez határozza meg a személyiségem.
A magunk módján
mindannyian különlegesek vagyunk.
Azonban nincs túl sok
elérhető információ arról,
pontosan milyen is egy autista élete,
ezért az emberek gyakran
hagyatkoznak az előítéletekre.
Ezt a médiában is gyakran láthatjuk.
A médián belüli leggyakoribb sztereotípiák
a társas kapcsolatokra való képtelenség,
az empátia hiánya,
valamint a zsenialitás.
Az autizmussal kapcsolatos tájékozatlanság
azonban nem áll meg itt.
Tudták, hogy vannak, akik
keresik az autizmus ellenszerét?
Mindezt azért,
mivel az egészet olyan negatívnak látják,
mint egy betegség.
Sokan gondolják így,
de számunkra az autizmus nem betegség,
csupán eltérő gondolkodásmód,
másféle világszemlélet.
A mi agyunk máshogy működik,
mint a legtöbb emberé.
Gondoljanak erre úgy, mint
az Xbox-PlayStation összehasonlítására!
Mindkét konzol teljesítménye rendkívüli,
csak más a programozási elvük.
Ha egy Xbox-játékot
egy PlayStationbe próbálunk tenni,
nem fog működni, hiszen
a PlayStation máshogy kommunikál.
Ha a tükörbe nézek,
egy máshogy gondolkodó embert látok.
Ó, és még szép hajat is!
(Nevetés)
(Taps)
A kérdés csupán az,
tényleg beteg vagyok,
ha máshogyan gondolkozom?
A mai társadalomban autistaként élni
leginkább azért problémás,
mivel a világ nem nekünk lett kitalálva.
Nagyon sok dologtól ki tudunk merülni.
Számomra például
szörnyű a nagy hangerő,
ezért soha nem hallgatok
túl hangosan zenét,
és általában nem rajongok a nagy bulikért.
Más autisták rosszul viselik
az erős fényt és szagokat,
vagy a ragacsos anyagokat.
Mindezek előidézhetnek szorongást náluk.
Gondoljanak csak az eddigi
társas összejöveteleikre!
Hangosan szólt a zene?
Voltak igazán erős fények?
Érezhető volt egyszerre
több étel illata a levegőben?
Többen is beszélgettek egyszerre?
Ezek a dolgok lehet, önöket nem zavarták,
de egy autistának
elég megterhelő lehet.
Az ilyen helyzetekben
repetitív viselkedésbe kezdünk,
ami olyan ismétlő
mozdulatokból, hangokból,
vagy véletlenszerű babrálásból áll,
ami egy külsősnek abnormális lehet.
Néhányan összeütik a kezüket,
zajt csapnak vagy forogni kezdenek.
Igazából, ez a mi saját módszerünk
a valóságból való kiszakadásra.
Gyakran elengedhetetlennek érezzük ezeket.
Sokszor ezt mások rossz szemmel nézik,
ezért el kell rejtenünk.
Álcázásnak nevezik,
amikor arra kényszerülünk, hogy elrejtsük
autisztikus vonásainkat.
Vannak, akik jobban értenek
az álcázáshoz, mint mások.
Én néha olyan jó vagyok az álcázásában,
hogy az emberek a nagy leleplezésig
nem is tudják, hogy autista vagyok.
(Nevetés)
De a nap végére ez már
nagyon feszítő tud lenni.
Ilyenkor még az esti házi feladat
megcsinálása is
nagyon fárasztó.
Néhányan úgy vélik
álcázási képességünk alapján,
hogy ez a kigyógyulás az autizmusból.
Pedig csupán szégyelljük megmutatni
igazi, belső énünket.
A másik gyakori, autizmussal
kapcsolatos sztereotípia,
hogy az autisták kevés empátiával bírnak.
Ismét kiemelném, hogy ez nem igaz.
Én például nagyon empatikus vagyok,
csak nem igazán tudom jól kifejezni.
Amikor egy barátom mesél arról,
milyen problémákon megy keresztül,
gyakran nem tudom, hogyan reagáljak.
Ez az oka, hogy kevésbé
látszom empatikusnak
a nem autista barátaimhoz képest.
A kisebb és nagyobb
érzelmek kifejezése egyaránt
nehéz feladat számomra.
Ilyenkor teljesen szétfeszítenek
az egyszerre előtörő érzelmek.
Ezt azonban természetesen
nem mutathatom ki így.
Ha így tennék, pl. a boldogságomat
óriási, vidám zihálással,
csapkodással és hangos
hurrázással fejezném ki.
(Nevetés)
Amin mind mosolyognának.
(Nevetés)
Legyen szó egy szuper
szülinapi ajándékról,
vagy egy tragikus hírről a híradóban,
nem igazán tudok reagálni
kirobbanás nélkül,
ezért, ahogy már mondtam, álcáznom kell
magam, hogy normálisnak tűnjek.
A belső érzéseimnek nincsenek korlátjai,
de az agyam csak extremitásokban tudja
kifejezni magát vagy sehogy.
Szóval...
nem vagyok túl jó az érzelmek terén,
máshogy kommunikálok,
ez az oka, hogy autizmus-spektrumzavarral
diagnosztizáltak.
Ezzel a diagnózissal én,
a barátaim és a családom is
jobban megérthetjük az agyam működését.
A világban
a népesség körülbelül
egy százalékát érinti közvetlenül
az autizmus-spektrumzavar.
Ez a szám folyamatosan növekszik.
Ettől eltekintve még mindig
kisebbségnek számítunk.
Még mindig sokan vannak,
akik nem tekintenek
másokkal egyenlőnek.
Ez itt a családom.
A családomban
van még egy autista rajtam kívül.
Az édesanyám.
Igen, egy felnőtt nő is lehet autista!
Az apukám és a testvérem nem autisták.
Néha az egymással való kommunikáció
problémát jelent.
Néha olyanokat mondok, mint például:
"Torontói Union vasútállomás, igaz?"
gondolván,
hátha segítek nekik felidézni
bizonyos szempontokat,
Amikor összezavarodnak,
gyakran többet kell mondjak a dologról.
És gyakran, számos különböző módon
magyarázunk el dolgokat,
hogy a végén mindenki megértse.
Azonban mindezek ellenére
mind szeretjük egymást,
és egyenlőként tiszteljük egymást.
A "NeuroTribes" nevű könyvben
Steve Silberman azt írja, az autizmust
és más mentális betegségeket
egyszerűen emberinek kéne tekinteni,
az emberi spektrum természetes részének,
nem pedig hibának.
Ezzel én teljesen egyetértek.
Ha az autizmust az emberi spektrum
természetes részének tekintenék,
akkor a világ sokkal kedvezőbb
lenne az autisták számára.
Én nem szégyellem, hogy autista vagyok.
Lehet, hogy nem gondolkozom
és nem viselkedek úgy, mint önök,
de ugyanolyan ember vagyok,
és nem vagyok beteg.
Köszönöm!
(Taps)