David Bellio: Nos, Victor,
mit csináltál mostanában?
Victor Vescovo: Itt van
az Atlanti-óceán feneke,
és azt hiszem, túl sok Vernét
olvastam gyerekkoromban,
ezért az elmúlt négy évben csapatommal
megterveztük és megépítettük
a Föld legmodernebb és legmélyebbre
merülő szerkezetét,
amit van szerencsém
személyesen vezetni is.
Ezek itt mi vagyunk, tavaly decemberben,
a világon először –
az Atlanti-óceán legmélyén.
DB: Ezt ugye, még soha senki nem látta?
Rajtad kívül.
VV: Nem.
Na jó, most már mindenki.
DB: Ezt hogy érted?
Mármint...
VV: Hát, szerintem mindenki figyelte
az utóbbi tíz-tizenöt év fejlesztéseit.
Sokaknak megvan az eszköztára
ahhoz, hogy feltárják a távoli világűrt,
mondjuk, a SpaceX-szel,
vagy ott a Blue Origin –
azok a fazonok –
mi meg pont az ellenkező
irányba indulunk el.
Ez csodálatos korszak:
magánszemélyek arra
áldoznak a vagyonukból,
hogy olyan technológiákat
fejlesszenek,
melyekkel eddig ismeretlen
helyekre juthatunk,
a világ óceánjai pedig –
közhelyszámba megy, tudom:
egész bolygónk 70 százaléka,
és ennek 95 százaléka feltáratlan.
Expedíciónk tehát arra irányul,
hogy olyan tengeralattjárót
építsünk és próbáljunk ki,
amely bárhol képes lemerülni
bolygónk legmélyebb pontjaira,
hogy felfedezzük bolygónk eddig
ismeretlen 60 százalékát.
DB: Ehhez igazán szuper cucc kell, ugye?
VV: Úgy bizony!
Ez az eszköz a Limiting Factor
nevű tengeralattjáró.
Csúcstechnológiás jármű,
a Pressure Drop nevű
anyahajóról bocsátjuk vízbe.
Van egy kétszemélyes, 90 milliméter
falvastagságú titángömbje,
ami egy atmoszféra légköri
nyomást tart fenn,
és képes ismételt merülésre,
akár az óceán legmélyebb pontjáig.
DB: Szóval ez valami SpaceX-féleség,
csak ez az óceánt kutatja?
VV: Úgy van, ez bizony
egy óceánkutató SpaceX,
csak a járművemet magam irányítom.
(Nevetés)
DB: Esetleg leviszed magaddal Elont?
VV: Persze, bárkit levihetek oda.
Úgyhogy, Elon, ha hallgatsz minket,
elviszlek a járművemen,
ha te is elviszel a tiéden!
(Nevetés)
DB: Mesélj arról, milyen ott lenn!
Hiszen olyan helyről beszélünk,
ahol annyira erős a nyomás,
mintha egy Eiffel-tornyot
tennénk a lábujjunkra.
VV: Még annál is több!
Körülbelül 1103 bar.
Tehát a lényeg az, hogy van
ez a titángömbünk,
amivel akárhányszor lemerülhetünk
extrém mélységekbe,
és bukkanhatunk a felszínre.
Ilyen korábban még soha nem volt.
A Challenger Deep kétszer merült,
egyszer 1960-ban, egyszer pedig
2012-ben James Cameronnal,
lemerültek, visszajöttek,
azok kísérleti járművek voltak.
Ez az első gazdaságilag
bevált tengeralattjáró,
ami képes több ezerszer
lemerülni és feljönni
két emberrel, köztük egy tudóssal.
Nagyon büszkék vagyunk rá,
hogy mi vihettük le
minden idők legmélyebbre merülő
brit állampolgárát,
alig három hete, dr. Alan Jamiesont
a Newcastle Egyetemről,
ő merült velünk a Jáva-árokba.
DB: Hát, nekem úgy tűnik,
nem vagy ijedős típus.
VV: Na igen, a merülés,
az valami egész más.
Aki klausztrofóbiás,
az ne szálljon tengeralattjáróba.
Elég mélyre merülünk le,
és a küldetések általában
8-9 órásak, egy zárt térben.
Nagyon más, mint az a hivatás,
amit korábban elképzeltem:
a hegymászás a szabadban zajlik,
süvít a csontig hatoló fagyos szél.
Ez pont az ellenkezője.
Sokkal inkább műszaki jellegű.
Sokkal fontosabb benne
a műszerek pontos használata,
és a hibaelhárítás, ha bármi meghibásodik.
De ha a tengeralattjáróban
valami tényleg balul üt ki,
azt nem fogjuk észrevenni.
(Nevetés)
DB: Szóval attól félsz,
kiszivárog, amit mondasz.
VV: A szivárgás nem jó,
de ha megtörténik, van egy kis fennforgás.
Nem nagy, mert ha igazán nagy lenne,
arról ismét csak nem tudnánk, viszont –
tudják, mint a tűz a kabinban,
az se lenne jó,
de lényegében ez igen biztonságos jármű.
Általában sok mindenben nem bízom,
de bízom a titánban, a matematikában
és a végeselemes szilárdságvizsgálatban,
melynek lényege, hogy kiderítsük,
bizonyos tárgyak képesek-e
túlélni vagy sem
ezt a rendkívüli nyomást és körülményeket.
DB: És ez a gömb tökéletesen
gépesített, ugye?
Igazán különleges jármű.
VV: Ez volt az igazi kihívás –
titángömböt építeni
1 ezrelék toleranciával.
A titánium nehezen megmunkálható,
és sokan még nem jöttek rá ennek módjára,
mi viszont szerencsések voltunk.
Rendkívüli csapatunk képes volt
szinte tökéletes gömböt alkotni,
amely, ha nyomásnak van kitéve,
a lehető legteherbíróbb geometrikus forma.
Amikor a járműben vagyok,
és az a nyílás bezárul,
biztos vagyok benne, hogy le fogok
merülni, majd felszínre fogok jönni.
DB: És ezt kétszer is ellenőrzöd?
Hogy bezárult-e a tolóajtó?
VV: A merülés során
csak két szabály létezik.
Az első: biztonságosan lezárni a nyílást.
A második: Kövesd az első pontot.
DB: Na jó, Atlanti-óceán: pipa.
Déli-óceán: pipa.
VV: A Déli-óceánon
még soha senki nem halt meg.
Azt is tudom, miért.
Pedig igazán nagyon zord.
Az időjárás rettenetes.
Az a szó jut eszembe, hogy "ütközés".
De megcsináltuk, igen.
Örülök, hogy túl vagyunk rajta.
DB: – Na igen.
VV: Köszönöm.
(Taps)
DB: Hát te nem vesztegeted az idődet!
Most pedig az Indiai-óceán jön,
ahogy Kelly említette.
VV: Igen, ez volt három hete.
Elég szerencsések voltunk ahhoz,
hogy megoldjuk a rejtélyt.
Ha valaki három hete
arról faggatott volna:
"Mi az Indiai-óceán legmélyebb pontja?"
senki nem tudta volna megmondani.
Két esélyes pont volt,
az egyik Nyugat-Ausztráliánál,
a másik a Jávai-árokban.
Itt van ez a csodás hajónk,
rajta a kitűnő szonár.
Mindkettőt feltérképeztük.
Szondákat küldtünk az óceán fenekére,
és méréseket végeztünk.
A legmélyebb pont a Jáva-árok
középső részén van,
ott, ahol senki nem várta volna.
Lényegében valahányszor
túl vagyunk egy nagyobb merülésen,
futunk a Wikipediához, és átírunk valamit,
mert teljesen hibás.
(Nevetés)
DB: Nos, valószínűleg
tovább tart lejutni oda,
mint amennyi ideig
lenn tudtok maradni, ugye?
VV: Nem, valójában
egészen sok időt töltünk lent.
Négy napra elegendő
oxigénkészletünk van a hajón.
Ha négy napig lent vagyok,
elromolhat valami úgy,
hogy esetleg nem tudom használni,
de a legmélyebb pont elérése
körülbelül három órás út,
aztán általában 3-4 órát töltünk lent,
majd újabb három órát felfelé.
Nyilván senki nem akar 10-11 óránál
többet benne ülni.
Elég szűk a hely.
DB: Na szóval, lent vagytok
az Indiai-óceán legmélyén.
Amit rajtatok kívül még soha
senki nem látott.
VV: Ez a kép az egyik robotszondánk
belsejéből készült.
Jobb oldalt alul egy jól megtermett
szamárhalat láthatnak.
Ha egyszer ez a neve.
(Nevetés)
Bal oldalt viszont olyan lény tűnik fel,
amilyet még soha senki nem látott.
Ez egy "fenéklakó medúza",
az úgynevezett "nyeles zsákállat",
és ilyet korábban még soha
senki nem látott.
Kis ivadékát a nyele tövében hordozza,
itt meg épp gyönyörűen sodródik.
Tehát minden egyes merülésünk során,
még ha csak pár órát töltünk is lent,
3-4 új állatfajt fedezünk fel,
mert azok a területek évmilliárdok óta
elszigeteltek voltak,
soha egyetlen ember sem fordult meg ott,
hogy filmezze őket,
vagy mintát vegyen.
Ez pedig egészen kivételes élmény nekünk.
(Taps)
Azt reméljük tehát,
hogy küldetésünk fő célja
e szerkezet megépítése volt.
Ez az eszköz egy ajtó –
lehetőség szerint még
többet gyártunk belőle –,
tudósokat viszünk le
akár több ezer merülésre,
és ajtót nyitunk, hogy feltárjuk
az óceán mélyét,
hogy olyanokra leljünk, melyek
létezéséről sem tudott soha senki.
DB: És hát többen jártak az űrben,
mint az óceán fenekén.
Te vagy a háromból az egyik.
Azon vagy, hogy ez a szám nőjön.
Azon vagy, hogy terjeszd.
VV: Igen, hárman lemerültek
a Csendes-óceán legmélyére.
Az USS Trieste 1960-ban két fővel.
James Cameron 2012-ben
a Deep Sea Challengerjével –
köszi, Jim, remek cucc lett!
Ez harmadik generációs technológia.
Nemcsak megpróbáljuk és lemerülünk,
két héten belül,
de többször is képesek leszünk
ezt megtenni,
és korábban ilyen még soha nem történt.
Ha sikerül megtenni, azzal
igazoljuk a technológiát,
és az az ajtó nemcsak feltárul,
hanem nyitva is marad.
(Taps)
DB: Fantasztikus. Sok szerencsét!
VV: Nagyon köszönöm.
DB: Köszönöm.
VV: Mindenkinek köszönöm!
(Taps)