["Jack Whitten: Egy Művész Élete"]
Mostanság olyan festmények készítésén
kapom magam, amikhez nem ér hozzá a kezem.
Ez a művészek palettájának
egy átdolgozása.
Oké.
Nagyjából kész vagyok.
Ezek mind információt hordoznak...
mindegyikbe össze van tömörítve...
hisz' olyan szorosan kapcsolódik ahhoz,
ami a modern technológiával történik.
Tudják, információ bájtok, bitek.
Ilyesmik.
Bármit meg tudok építeni, amit akarok.
Nem vagyok narratív festő.
Nem az ötletet csinálom meg,
vagy az ötlet mögött álló festményt,
azzal nem foglalkozom.
Az egész a festék anyagiságáról szól.
Az alabamai Bessemerben nőttem fel.
Minden el volt különítve bőrszín szerint.
A közlekedés, a buszok.
Ezt hívom amerikai apartheidnak.
Mindig alkottam.
Mindig festettem, gyerekkorom óta.
De nem bátorítottak rá,
az volt az elképzelésük, hogy hobbinak jó,
de nem lehet megélni belőle.
Szerencsémre jó jegyekkel végeztem.
A Tuskegee Egyetemre mentem.
Az volt a terv, hogy orvos
és pilóta leszek a légierőnél.
Mindig is ott motoszkált a fejemben,
hogy én művész vagyok.
Hogy ezzel akarok foglalkozni,
alkotni akarok.
A Tuskegee Egyetemnek nem volt
művészeti programja,
ezért ott hagytam, hogy
a Southern Universityn tanuljak művésznek.
És ez egy darabig jól is ment,
de belekeveredtem
a demonstrációkba politikailag.
Egy nagy polgárjogi vonulást szerveztünk,
ami Baton Rouge belvárosától
a kormányhivatalig tartott.
Amit azon a menetelésen tapasztaltam,
az űzött el Délről.
A menetelés után, ami úgy elharapódzott
és erőszakos lett,
örökre megváltoztam politikailag.
Az 1960-as bukás után felszálltam
egy Greyhound buszra New Orleansban,
hogy felvételizzek a Cooper Unionra.
És felvettek.
Művészetet tanultam; festészetet.
Jó dolog volt,
és tandíjat se kellett fizetni.
Amikor New Yorkba jöttem,
az első emberek, akikkel találkoztam,
Romare Bearden,
Norman Lewis,
és Jacob Lawrence voltak.
És 1960-ban teljesen nyitott volt
a színtér New York Cityben.
Bill de Kooning is szóba állt veled!
Párbeszédet folytattam a vízválasztó
- én így hívom - mindkét oldalán.
Nem teszek különbséget aközött,
hogy vannak feketék, fehérek, akármi.
Tényleg nem.
Ha van valamilyen információjuk,
és az ösztöneim azt súgják:
"Fiú, vele találkoznod kell,
meg kell tudnod, mit csinál,
meg kell értened ezt a dolgot..."
akkor felkerestem.
A fiatal művésznek kell,
hogy legyen valami, amire reagálhat.
Először Arshile Gorky volt
nagy hatással rám.
Senki sem Zeusz fejéből pattan elő!
Az volt az első inspirációm.
A korai szürrealizmus.
A figuratív expresszionizmus.
De csak az 1960-as évek végén
fordultam drasztikusan
az elméletibb ötletek felé,
amik a festék anyagiságával foglalkoztak.
Minden spektrumszínt eltávolítottam.
Átváltottam akrilra.
Átrendeztem a stúdiót.
Átépítettem
a festésről való gondolkodásmódom.
Építettem egy eszközt.
Úgy hívtam, hogy "az előhívó."
Azzal az eszközzel
egyszerre nagy mennyiségű akrilfestéket
tudtam mozgatni a vászon felszínén.
"Tábla" festményeknek hívom őket.
T-Á-B-L-A.
Egy nagy tábla lett belőlük.
Azt akartam, hogy a festmények
egyetlen vonalként létezzenek...
egy mozdulat, három másodperc.
Ezért építettem azt a nagy eszközt.
Tíz évig dolgoztam azon a rajztáblán.
Tíz év bedőlve, lefelé hajolva.
Az már nem megy.
Eljön az idő, amikor a test már nem bírja
az ilyen bántalmazást...
és ez az volt, bántalmazás.
A tábla vezetett el a mozaikdarabokhoz.
Ez egy kis darab akril,
amit egy nagy tömb akrilból vágtak ki.
Engem persze mindig az érdekel,
hogyan használhatom a fény iránytására.
Ezekkel a felületekkel, attól függően,
hogy hogyan helyezem el őket,
irányítani tudom a fényt.
Látja, hogy változik?
Az a festmény sok fájdalomból született.
Elkezdtem, és aztán kialakult nálam
egy súlyos betegség.
Egy hónapot töltöttem kórházban.
Az jól kiütött.
És én azzal a festménnyel ütöttem vissza.
Nem fogom hagyni,
hogy ez a szarság legyőzzön.
Ez egyike a "Fekete Monolitoknak"
A címe:
"Hat Pajkos Húr Chuck Berrynek."
A címe onnan jön...
aki személyesen ismerte Chuck Berryt,
tudja, hogy bizarr dolgokat csinált.
A "Fekete Monolit" egy festménysorozat,
amit sok éve csinálok már.
A korai 80-as években kezdődött.
Egy fekete személy,
aki sokat tett a társadalomért.
Ezért magamra vettem a feladatot,
hogy megemlékezzek róluk.
És azt vettem észre, hogy mindegyiknél
meg kell találnom a személy eszenciáját.
Az a személy szimbólummá válik.
És azt beleépítem a festménybe.
Azt akarom, hogy egy átlagos fickóként
emlékezzenek rám,
aki magának való.
És elkötelezetten dolgozik,
de mindenek előtt...
Egyszer Count Basie-től kérdezték meg,
Azt mondta, azt akarja, hogy rá csak
"Egy srácként" emlékezzenek.
Volt ebben egyfajta szerénység,
amit mindig is csodáltam.
Semmi nagyszabású, csak egy srác.
Ez tetszik.
Kvantum fal VIII (Arshile Gorkynak,
az Első Szerelmemnek a Festészetben.)
[Jack Whitten emlékére, (1939-2018.]