["Jack Whitten: Egy Művész Élete"]
Mostanság olyan festmények készítésén
kapom magam, amikhez nem ér hozzá a kezem.
Ez a művészek palettájának
egy átdolgozása.
Oké.
Nagyjából kész vagyok.
Ezek mind információt hordoznak...
mindegyikbe össze van tömörítve...
hisz' olyan szorosan kapcsolódik ahhoz,
ami a modern technológiával történik.
Tudják, információ bájtok, bitek.
Ilyesmik.
Bármit meg tudok építeni, amit akarok.
Nem vagyok narratív festő.
Nem az ötletet csinálom meg,
vagy az ötlet mögött álló festményt,
azzal nem foglalkozom.
Az egész a festék anyagáról szól.
Az alabamai Bessemerben nőttem fel.
Minden el volt különítve bőrszín szerint.
A közlekedés, a buszok.
Ezt hívom amerikai apartheidnak.
Mindig alkottam.
Mindig festettem, gyerekkorom óta.
De nem bátorítottak rá,
az volt az elképzelésük, hogy hobbinak jó,
de nem lehet megélni belőle.
Szerencsémre jó jegyekkel végeztem.
A Tuskegee Egyetemre mentem.
Az volt a terv, hogy orvos
és pilóta leszek a légierőnél.
Mindig is ott motoszkált a fejemben,
hogy én művész vagyok.
Hogy ezzel akarok foglalkozni,
alkotni akarok.
A Tuskegee Egyetemnek nem volt
művészeti programja,
ezért ott hagytam, hogy
a Southern Universityn tanuljak művésznek.
És ez egy darabig jól is ment,
de belekeveredtem
a demonstrációkba politikailag.
Egy nagy polgárjogi vonulást szerveztünk,
ami Baton Rouge belvárosától
a kormányhivatalig tartott.
Amit azon a menetelésen tapasztaltam,
az űzött el Délről.
A menetelés után, ami úgy elharapódzott
és erőszakos lett,
örökre megváltoztam politikailag.
Az 1960-as bukás után felszálltam
egy Greyhound buszra New Orleansban,
hogy felvételizzek a Cooper Unionra.
És felvettek.
Művészetet tanultam; festészetet.
Jó dolog volt,
és tandíjat se kellett fizetni.