Világszerte több mint 1.5 milliárd ember
él meg fegyveres konfliktust,

emiatt kénytelenek elhagyni hazájukat,

ezért van 15 milliónál is több menekült.

Kétségkívül a gyerekek

ennek legártatlanabb
és legsebezhetőbb áldozatai...

de nem csak az egyértelmű 
fizikai veszélyek miatt,

hanem sokszor a ki nem beszélt hatások 
miatt, amit a háború okoz a családnak.

A háborús élmények miatt
a gyerekeknél magas az érzelmi

és magatartási problémák 
kialakulásának veszélye.

Azt csak elképzelni lehet,

mennyire félnek, milyen 
veszélyben érzik magukat.

De van egy jó hírem.

A törődés minősége, amit a gyerekek 
a családjuktól kapnak,

nagyobb hatással lehet az állapotukra,

mint a háború valós élménye, 
aminek ki voltak téve.

Így a gyerekeknek védelmet nyújthat

a meleg, óvó környezet 
a konfliktusok alatt és után.

2011-ben elsőéves PhD hallgató voltam

a Manchesteri Egyetem 
pszichológia karán.

Mint sokan, a tévén figyeltem,

hogyan bontakozik ki a a szíriai krízis.

A családom Szíriából származik,

és nagyon korán,

rettenetes módon vesztettem 
el több családtagomat is.

A családommal összegyűltünk,
és leültünk a TV elé.

Mind végignéztük ezeket

a jeleneteket: épületek porig bombázása,

káosz, pusztítás,

és kiabáló, rohanó emberek.

Mindig a kiabáló és menekülő emberek 
látványa érintett meg a legjobban,

főleg a rémült gyerekeké.

Két rendkívül kíváncsi 
gyerek édesanyja vagyok.

Öt és hat évesek voltak akkoriban,

abban a korban voltak, amikor
jellemzően nagyon sokat kérdeznek,

és igazi, meggyőző válaszokat várnak.

Így elképzeltem, 
milyen lenne a gyerekeimet

egy háborús övezetben 
vagy egy menekülttáborban nevelni.

Vajon megváltoznának?

A lányom csillogó, boldog szemei
vajon veszítenének a ragyogásukból?

Vajon az én nyugodt és gondtalan kisfiam 
félénkké és visszahúzódóvá válna?

Én megállnám a helyem?

Vajon én megváltoznék?

Mint pszichológusok és szülői tanácsadók

tudjuk, hogy ha gyermeknevelési 
ismeretekkel fegyverezzük fel a szülőket

annak a hatása hatalmas 
lehet a gyerekek életére,

ezt szülői képzésnek hívjuk.

A kérdés, ami foglalkoztatott,

hogy hasznosak lehetnek-e ezek a szülői
képzések a családok számára

amikor még a háborús övezetben
vagy a menekülttáborban vannak?

El tudnánk érni őket 
tanácsadással, képzéssel,

ami átsegítené őket a megpróbáltatásokon?

Ezért megkerestem a témavezetőmet,

Rachel Calam Professzort,

hogy tudományos ismereteimet
a való világ megváltoztatására használjam.

Nem tudtam, hogy pontosan mit csinálnék.

Figyelmesen és türelmesen meghallgatott

és nagy örömömre azt mondta,

"ha ezt szeretnéd csinálni, 
és ez olyan sokat jelent neked,

akkor hajrá!

Próbáljuk megvizsgálni, 
hogy a szülői programok hasznosak-e

a családok számára 
ilyen körülmények között is!"

Így az utóbbi öt évben a kollégáimmal --

Prof. Calammal és Dr. Kim Cartwrighttal -

olyan családok támogatásával
foglalkoztunk,

akik háborút vagy áttelepítést éltek át.

Hogy tudjuk, hogyan segíthetünk a 
családoknak a gyerekek nevelésében

konfliktusok idején,

az első lépés nyilvánvalóan az, 
hogy rákérdezünk, mivel küzdenek,

igaz?

Nyilvánvalónak tűnik.

De sokszor azok a legsérülékenyebbek,

akiket támogatni szeretnénk,

akiket végül nem kérdezünk.

Hányszor van, hogy azt hisszük,
pontosan tudjuk,

hogyan segítsünk valakin, anélkül, 
hogy őt magát megkérdeztük volna?

Ezért szíriai és török 
menekülttáborokba utaztam,

leültem a családokkal és 
csak hallgattam őket.

Meghallgattam milyen kihívásokkal,

milyen nehézségekkel 
szembesülnek a nevelésben,

és hallgattam segélykéréseiket.

És ezek néha félbeszakadtak, és én csak

annyit tehettem, hogy megfogtam a kezüket

és együtt sírtam vagy imádkoztam velük.

Elmesélték szenvedéseiket,

beszéltek a durva és kemény 
körülményekről a táborokban, amelyek miatt

nehéz bármire figyelni az olyan
alapvető szükségleteken kívül,

mint a tiszta víz gyűjtése.

Végignézték, ahogy a gyermekeik
visszahúzódóvá válnak,

a bánatot, depressziót, haragot,

ágybavizelést, cumizást, 
a félelmet a hangos zajoktól,

a félelmet a rémálmoktól --

rettenetes, rettenetes rémálmoktól.

Ezek a családok végigélték, 
amit mi a TV-ben néztünk végig.

Az anyák --

akiknek csaknem a fele 
most háborús özvegy,

vagy azt sem tudják, 
hogy a férjük még életben van-e --

elmondták ahogy azt érezték,
nem állják meg a helyüket.

Végignézték, ahogy változnak a gyerekeik,
és fogalmuk sem volt, hogy segítsenek.

Nem tudták, hogyan válaszoljanak 
a gyerekeik kérdéseire.

Amit különösen megdöbbentőnek 
találtam, és ami nagyon hatott rám,

hogy milyen fontosnak tartották ezek 
a családok gyermekeik támogatását.

Az összes nehézség ellenére

próbáltak segíteni gyerekeiknek.

Segítséget kértek a civil szervezetektől,

a táborban dolgozó tanároktól,

az orvosoktól,

más szülőktől.

Egy anya, akivel találkoztam, csak
négy napja érkezett a táborba,

és már kétszer próbálkozott

segítséget kérni 8 éves kislányának,

akinek rettenetes rémálmai voltak.

De sajnos, ezek a próbálkozások
majdnem mindig sikertelenek.

Az orvosok a táborokban, már ha vannak,

majdnem mindig túl elfoglaltak,

vagy nincs elég tudásuk vagy idejük
a szülők alapvető támogatásához.

A tábori tanárok és a többi szülő
pont olyanok, mint ők --

egy új menekült közösség részei,
akik az új igényekkel küzdenek.

Úgyhogy elkezdtünk gondolkozni.

Hogyan segíthetnénk ezeken a családokon?

A családoknak erejüket meghaladó 
problémákkal kell megküzdeniük.

A szíriai krízis világossá tette,

mennyire lehetetlen a családokat 
egyenként elérni.

Hogyan tudnánk akkor segíteni?

Hogyan érhetnénk el 
a családokat tömegesen,

alacsony költséggel

ezekben a szörnyű időkben?

Miután órákat beszélgettünk 
a civil segítőkkel,

egyiküknek fantasztikus ötlete támadt:

a kenyér csomagolásán juttassuk el 
a tanácsokat a szülőknek -

a kenyerekén, amit a humanitárius
szervezetek osztanak a családoknak

Szíria egyik viszályövezetében.

Így tettünk tehát.

A kenyérpapír megjelenésén 
nem változtattunk,

csak hozzáadtunk két plusz lapot.

Az egyik egy szülőknek szóló lap volt 
alapvető tanácsokkal és ismeretekkel,

melyek felkészítették őket mindarra,
amit ők maguk,

vagy gyerekeik átélhetnek.

Információkkal szolgált arról, hogyan
tudnak magukon és a gyerekeiken segíteni,

ilyenekkel például, hogy beszélgessenek
többet a gyerekekkel,

jobban figyeljenek oda rájuk,

legyen több türelmük hozzájuk

és beszélgessenek velük.

A másik lap egy válasz-kérdőív volt,

és ehhez persze volt egy toll is.

Vajon ez csak egyszerű szórólapozás,

vagy esetleg egy lehetséges módja 
a pszichológiai elsősegélynek,

ami meleg, biztonságos és 
szerető nevelést biztosít?

Sikerült ezekból egyetlen héten 
belül 3000-et szétosztani.

Ami hihetetlen, az a 60
százalékos válaszadási arány volt.

A 3000 család 60 százaléka válaszolt.

Nem tudom hány kutató van itt ma,

de az ilyen válaszarány
tényleg fantasztikus.

Ugyanezt Manchesterben elérni
hatalmas teljesítmény lenne,

nemhogy egy háborús övezetben Szíriában --

ami rávilágított, hogy mennyire 
fontosak az ilyen üzenetek a családoknak.

Emlékszem, milyen izgatottak és lelkesek 
voltunk a visszaérkező kérdőívek láttán.

A családok üzenetek százait küldték --

hihetetlenül pozitívakat és buzdítóakat.

De a kedvencem ez volt:

"Köszönöm, hogy nem feledkeztek
meg rólunk és a gyermekeinkről."

Ez szemlélteti a pszichológiai segítség

lehetséges eszközeit a családok számára,

valamint a válaszadásét is.

Képzeljék, ha ezt további
eszközökkel megismételnénk

mint babatáppal vagy női
higiéniai csomagokkal, vagy

akár élelmiszerkosarakkal.

Tegyük ezt kicsit személyesebbé,

mert a menekültválság

olyasvalami, ami mindnyájunkat érint.

Naponta bombáznak minket képekkel,
statisztikákkal és fotókkal,

ami nem meglepő,

mert múlt hónapra

több mint egymillió 
menekült érte el Európát.

Egymillió.

A menekültek csatlakoznak közösségeinkhez,

a szomszédaink lesznek,

a gyerekeik a gyerekeinkkel
járnak iskolába.

Úgyhogy a szórólapot az európai 
menekültek igényeihez igazítottuk,

és bárki számára on-line elérhetővé tettük

olyan területeken, ahol 
sok menekült fordul meg.

Például a svéd egészségügy 
feltöltötte a honlapjára,

és az első 45 percben

343-szor töltötték le --

ebből is látszik, hogy milyen fontos

önkéntesek, mentálhigiénés 
szakemberek és szülők számára

a nyílt hozzáférés a pszichológiai
segítséget adó üzenetekhez.

2013-ban egy menekülttábor sátrának a
hideg, kemény padlóján ültem,

anyákkal körülvéve, éppen
egy fókuszcsoportot vezettem.

Velem szemben egy idősebb asszony ült,

mellette pedig egy 13 
évesnek tűnő lány feküdt,

fejét az idős nő térdére hajtva.

A lány csendben maradt
a program alatt,

egyáltalán nem beszélt,

a térdét a mellkasáig felhúzta.

A fókuszcsoport vége felé,

amikor megköszöntem 
az anyáknak az idejüket,

az idős asszony rám nézett, 
miközben a fiatal lányra mutatott,

és megkérdezte: "Tudna segíteni nekünk..?"

Nem voltam biztos benne, mit vár tőlem,

rámosolyogtam a lányra

és arabul azt mondtam,

"Salaam alaikum. Shu-ismak?"

"Mi a neved?"

Zavartan és mélán nézett rám,

majd azt mondta, "Halul."

A Halul a Hala arab női név beceneve,

amit csak tényleg nagyon 
fiatal lányokra használnak.

És ekkor vettem észre, hogy Hala 
valószínűeg sokkal több, mint 13.

Kiderült, hogy Hala 25 éves 
és három kisgyerek édesanyja.

Hala magabiztos, éles eszű, élénk, 
szeretettel teli személyiség volt,

gondos édesanya

de a háború mindent megváltoztatott.

Át kellett élnie, ahogyan 
a városát bombázzák;

és át kellett élnie robbantásokat.

Amikor a vadászgépek 
a háza fölött köröztek,

és szórták a bombát,

gyerekei a zajtól való 
félelmükben üvöltöttek.

Hala kétségbeesésében párnát 
ragadott és befogta a gyerekek fülét

hogy kizárja a hangokat,

miközben ő maga is ordított.

Amikor a menekülttáborba érkeztek,

és tudta, hogy végre valamennyire 
biztonságban vannak,

visszatért gyermekkori önmagához.

Elutasította családját --

a gyerekeit, a férjét.

Hala egyszerűen nem bírta tovább.

Nem volt képes szülőként helyt állni,

és sajnos, ez nem ritka.

Akik fegyveres konfliktust 
és áttelepítést élnek át,

komoly érzelmi megterhelésnek 
vannak kitéve.

Ehhez hasonló bárkivel megtörténhet.

Ha szörnyű csapások érnének,

ha elvesztenénk valakit vagy valamit, 
ami nagyon sokat jelentett számunkra,

vajon hogyan tudnánk folytatni további?

Képesek lennénk továbbra is 
törődni magunkkal és családunkkal?

Tudjuk, hogy a gyerekek első 
néhány éve döntő fontosságú

az egészséges testi
és érzelmi fejlődésben,

és hogy 1.5 milliárd embert 
sújt fegyveres konfliktus --

közülük sokan most 
csatlakoznak a közösségeinkhez.

Nem vehetjük semmibe

azok igényeit, akik háborút 
és kitelepítést élnek meg.

Előtérbe kell helyeznünk 
ezen családok igényeit --

akár saját hazájukban telepítik át őket, 
akár más országba menekülnek.

Ezeket az igényeket kell előtérbe 
helyezniük a civil szervezeteknek,

a döntéshozóknak, a WHO-nak, 
az ENSZ-nek és mindannyiunknak,

bármi is legyen a szerepünk 
a közösségünkben.

Amikor kezdjük a konfliktus résztvevőit 
arcról felismerni,

észrevenni a kusza érzelmeket az arcokon,

akkor kezdjük meglátni bennük az embert.

Észrevesszük ezeknek 
a családoknak az igényeit,

amelyek valódi, emberi igények.

Amikor a családi igényeket rangsoroljuk,

a gyerekek érdekében tett humanitárius 
intézkedéseket előnyben részesítjük,

és elismerjük a család szerepét 
a gyermekkel való törődésben.

A család szerepének fontosságát 
megértetni világszerte

nemzetközi feladat.

Így a gyerekek kisebb eséllyel szorulnak
majd szociális ellátásra

a befogadó országokban,

mert a családjuk már 
időben tudott nekik segíteni.

És mi is nyitottabbak leszünk,

befogadóbbak, törődőbbek

és jobban megbízunk azokban,
akik most érkeznek a közösségünkbe.

Meg kell állítanunk a háborúkat.

Olyan világot kell építenünk, ahol 
gyerekek álmában a repülők ajándékot

szórnak, nem bombákat.

Amíg meg nem fékezzük a fegyveres 
konfliktusokat világszerte,

folytatódni fog a családok áttelepítése,

kiszolgáltatottá téve a gyerekeket.

De azzal, hogy a szülői 
és gondozói támogatást erősítjük,

talán enyhíthetünk a háborúnak 
a gyerekekre

és a családokra gyakorolt lelki hatásán.

Köszönöm.

(Taps)