Kb. két éve cikket közölt rólam
a The New York Times:
"Egy tizenéves poliglott kalandjai".
Nyelvtanulási passziómról szólt,
hogy ez az én furcsa hobbim.
Először ezt remeknek hittem.
Tetszett, hogy a nyelvtanulásra
jobban fölfigyelnek,
és nem – mint mindig –
különc hobbiként kezelik,
hanem olyannak, amely révén
az egész világgal kapcsolatba léphetek.
De minél többet töltöttem
a média rivaldafényében,
történetem megítélése
annál jobban eltorzult.
Bár mindig kedvemre volt
szólnom a miértről és a hogyanról,
hogy ugyan miért és hogyan
tanulok idegen nyelveket,
ehelyett az egész kezdett
cirkuszra hasonlítani,
amelyben a műsorok a történetemből
szenzációt akartak csinálni.
Az adások valahogy így zajlottak:
"Jó napot, itt van velünk
a 17 éves Timothy Doner,
aki 20 nyelven beszél folyékonyan.
Jaj, bocsánat.
Valójában 25 nyelven képes
sértegetni önöket,
és 10 másikon is perfekt.
Tim, mondd a közönségnek
«Jó reggelt»
és «Köszönjük, hogy néznek minket»
muszlim nyelven!
(Nevetés)
Ööö... arabul.
(Arabul)
Pompás, Tim!
Most mutatkozz be és mondd:
«23 nyelven folyékonyan
beszélek» – németül."
"De hát ez nem igaz!"
"Csak mondd a nézőknek!"
(Németül)
"Tökély! És most jöjjön
egy nyelvtörő kínaiul!"
(Nevetés)
"Beszélgethetnénk a kínai nyelvről,
mostanában egyre több
amerikai tanul kínaiul,
szerintem ez igen fontos."
"Nem, nem, nem, csak nyomd a nyelvtörőt!
(Nevetés)
(Kínaiul)
Ez igen! Tim, mit szólnál
még egy kínai nyelvtörőhöz?"
"Inkább nem,
de beszélhetnénk Kínáról.
Sokat nyerhetünk a nyelvtanulással."
"Jaj, Tim, sajnos, kifutottunk az időből.
(Nevetés)
(Taps)
Mondd a nézőinknek törökül:
«Viszontlátásra!»,
s ezzel műsorunknak vége."
"De még semmi lényeges
nem került szóba..."
"Légy szíves, törökül.
(Törökül)
Na, mit szólnak a fiúhoz?
Kíváncsi vagyok, van-e barátnője?
(Nevetés)
Ne kapcsoljanak el, pillanatokon belül
megnézhetik a gördeszkázó
fürdőruhás buldogot."
(Nevetés)
(Taps)
Bármennyire vicces volt az egész,
történetem tálalásának
két óriási bajára rávilágított.
Az volt a benyomásom: a nyelvtanulás
hirtelen majdhogynem gályázássá vált,
amit rigorózusan meg kell szervezni,
kategorizálni kell,
logikailag meg kell indokolni,
számokban ki kell fejezni:
X nyelven beszélek,
Y nyelvet ismerek.
Ez pont az ellentéte annak,
amit mindig is tettem:
kedvtelésből tanultam nyelveket.
Azért, hogy társaloghassak,
megismerhessek idegen kultúrákat.
Összességében ez csorbítja a nyelvtanulás
vagy a nyelvtudás értékét.
Azt szeretném ma tudatni
a TEDxTeen közönségével,
hogy a nyelvtudás sokkal több,
mint egy pár kifejezés
megtanulása a szótárból.
Sokkal több, mint hogy
képesek legyünk megkérdezni,
hol az illemhely,
vagy hogy mennyi az idő.
De kissé előreszaladtam.
Akik nem ismerik a történetemet,
és tán a közönségből sokaknak
ismeretlen a poliglott jelentése,
hiszen elég furcsa szó.
Így kezdődött.
Ez a kisfiú én vagyok 2001 táján,
és itt a nyelvtanuló pályám kezdete.
Gyerekszínész voltam,
még mielőtt bármely nyelven tudtam volna.
Mindig elég tehetségesen
utánoztam mások beszédét.
Éppen rádióreklámokba,
tévéreklámokba megyek
meghallgatásra,
és Austin Powerst utánzom.
Most nem fogom.
(Nevetés)
Vagy A Simpson családból
Aput utánzom.
Előfordult, hogy kivágtak
a meghallgatásról,
ahol selypítő gyereket
kellett volna adnom,
de én francia akcentusú
Darth Vadert akartam alakítani.
(Nevetés)
De ez megtanított
a hangelemzés alapjaira,
hogyan mímeljük a külföldi akcentust
vagy külföldies beszédstílust,
és hogyan éljük bele magunkat.
Egy kicsit előreszaladunk.
Harmadikos vagyok,
ekkor kezdtem franciául tanulni.
De fél év, egy év elteltével,
sőt, két év elteltével
sem tudtam senkivel társalogni.
A francia is csak tantárgy, s bár tudom,
hogyan mondják franciául
a könyök, a térdkalács,
a cipőfűző szavakat,
nem voltam képes senkivel
folyékonyan csevegni.
Gyorsan előretekerünk.
Hetedikben elkezdtem a latint.
A latin holt nyelv,
de latintanulás közben megértjük,
hogyan épül fel a nyelv,
és hogy a nyelv szabályok rendszere,
kis fejtörőkkel fűszerezve.
Ez mind jó volt,
de még nem éreztem,
hogy a nyelvek az én világom.
Kicsit még előbbre.
13 évesen
szerettem volna többet megtudni
az izraeli-palesztin viszályról,
s belekezdtem a héberbe.
Nem volt módszerem,
gőzöm se volt, hogyan fogjak hozzá,
ezért sok rapzenét hallgattam.
A szöveget megjegyeztem, visszamondtam,
és igyekeztem héber
anyanyelvűekkel csevegni,
hetente vagy havonta egyszer.
Lassacskán kezdtem
egyre többet érteni.
Nem beszélek anyanyelvi szinten,
nem fejezem ki magam szabatosan,
és biztosan hadilábon állok a nyelvtannal.
De sikerült, ami iskolában soha:
képes voltam önállóan elsajátítani
az alapszintű nyelvtudást.
Kicsit még előbbre.
14 évesen fölvettem az arabot
a 9. osztály előtt egy nyári kurzuson.
2010 nyara.
Egy hónappal később már írtam-olvastam
minden gond nélkül.
Alapszinten tudtam a nyelvet,
s az egyik dialektusát.
Rádöbbentem, hogy a nyelvtanulást
hobbiként folytathatom.
Elérkezett 2011. március 24.
Elég erős álmatlanságtól szenvedek,
és tankönyvekből meg tévéadásokból
számos nyelvet tanultam,
és időmet főként az arabra
vagy a héberre fordítottam.
Aznap éjjeli virrasztásom közben
fölvettem magam,
ahogy arabul beszélek a képernyőmhöz,
majd föliratoztam,
s feltöltöttem a YouTube-ra
"Tim arabul beszél" címmel.
(Arabul)
Másnap megismételtem a héberrel.
(Héberül)
"Tim héberül beszél."
Elképesztő megjegyzések jöttek.
Ilyenek:
"Hűha, még nem találkoztam
arabul beszélő amerikaival."
(Nevetés)
Az ő hibája?
Meg még ilyenek is:
"Hm, egy kicsit javítani
kéne a magánhangzóidat."
Vagy: "Ezt a szót így ejtjük helyesen."
A nyelvtanulás hirtelen áttevődött
a könyvek kietlen lapjairól
vagy számítógépem képernyőjéről
a nagyvilágba.
Elkapott a szenvedély.
Több nyelvi közösséggel
tarthattam kapcsolatot,
s lett tanárom és beszélgetőtársaim,
amilyen nyelvűt csak kívántam.
Mutatok belőle egy rövid összeállítást.
(Videó arabul) Kb. 6 hónapja
kezdtem arabul tanulni.
(Indonézül)
Ez... egy, két, három...
talán négy napja kezdődött.
(Héberül) Úgy érzem,
hogy arabul könnyebb az írás-olvasás.
(Odzsibva nyelven)
Az odzsibvát nehéznek tartom.
(Szuahéliül)
De tegnapelőtt értem haza.
(Pastu nyelven) Milyen a kiejtésem?
Köszönöm szépen!
Szép napot! Viszontlátásra!
(Taps)
Tim Doner: E módszerrel
értem el a világot.
Ám e nyelvek tanulásakor
seregnyi nehézséggel kerültem szembe.
Az első: fogalmam sem volt
az önálló tanulásról.
Biztos, hogy ha önöknek egy hónap alatt
meg kéne tanulniuk pastuul,
tanácstalanok lennének.
Így hát kísérleteztem.
Például így.
Latinórán olvastam Cicero fogásáról,
amelynek "A hely módszere"
nevet adta.
Ez a mnemonikai, az emlékezést
segítő módszerek egyike.
Mondjuk, meg akarunk tanulni
tíz új szót.
Ahelyett, hogy bemagolnánk
sorjában a szavakat,
elhelyezzük őket a térbeli memóriánkba.
Megmutatom, hogyan.
Ez a Union tér.
Mindennap arra járok.
Ha behunyom a szemem,
élénken jelenik meg előttem.
Elképzelem, ahogy a Union téren megyek,
és tudatom minden fontos zugához
hozzákapcsolok egy-egy szót.
Mindjárt megmutatom.
Sétálok a Park Avenue-n,
a sétálni japánul "iku",
továbbmegyek, befordulok jobbra,
leülök a lépcsőre, azaz "suwaru".
Északra esik George Washington szobra,
amelyet egykor szökőkútnak hittem,
tehát ez "nomu", azaz inni.
Mellette egy fa,
amit lehet "kiru", azaz kivágni.
Ha északra, a Barnes & Noble felé tartunk,
lehet "yomu", azaz olvasni.
De ha éhes vagyok, és kedvenc
falafelesemhez akarok betérni,
akkor egy háztömbnyit nyugatra
megyek "taberu", azaz enni.
Kihagytam valamit?
Igen, de tízből nyolc megvolt. Nem rossz!
Rájöttem, hogy az esetek zömében
hasonló fogásokkal kísérletezve
a nyelvtanulást sokkal
interaktívabbá tettem.
Így könnyebben
meg tudtam jegyezni a szavakat,
és sok örömöt leltem benne.
Tán önöknek ez nem válik be.
Itt egy másik.
Sokan meg szokták kérdezni:
"Ha egyszerre ennyi nyelvet tanulsz,
hogyhogy nem kevered őket?
Hogyan tudsz ennyi szót megtanulni?
Ha a spanyol 'asztal'-t megtanulom,
a 'könyv' szót rögtön elfelejtem."
A trükk: összekötöm őket.
Például nézzük
ezt a három indonéz szót.
Ezek az elsőnek megtanult
50 szó között voltak.
"Kepala", "Kabar", "Kantor".
Jelentésüknek semmi közük egymáshoz.
Kepala: fej. Kabar: hír. Kantor: iroda.
De hangzásuk hasonló: "K", "A". Ugye?
Azt szoktam tenni,
hogy a szavakat hasonló hangzás
szerinti csomagban jegyzem meg.
Ha meghallom az indonéz "Kepala" szót,
rögtön beugrik a "Kabar" és a "Kantor" is.
Az arabbal:
"aiqtisad", "aistiqlal", "suqut".
Nem összefüggő szavak.
Gazdaságot, függetlenséget
és esést jelentenek.
De ha egyet meghallunk, elsül...
(Nevetés)
Beindítja a többit.
Ugyanez a héberrel.
(Héberül)
Visszajön, emlékszik, fénylik.
Farsziul viszont kapcsolódnak.
Ha a "Pedar" szót hallom,
ez apát jelent,
rögtön beugrik
a "Mada", "Barodar", "Dokhtar",
anya, fivér, valaki lánya.
Ez is egy módszer, de nem állítom,
hogy ettől lesznek perfektek egy nyelvben,
csupán az egyik fogásom
a nehézségek leküzdésére.
Eltűnődhetnek:
vajon mi értelme mindennek?
Miért tanuljunk pastu
vagy odzsibve nyelven,
ha New Yorkban élünk?
Igenis van értelme.
Világéletemben New Yorkban éltem,
de mindig kiakadok, mennyi nyelvet hallani
nap mint nap.
Az utcán sétálva kínai vagy spanyol
nyelvű plakátokat látunk.
Orosz könyvesboltok, indiai éttermek,
török fürdők vannak.
Ám minden nyelvi tarkaság dacára
az amerikai kultúra főárama
továbbra is kétségkívül egynyelvű.
Ha kételkednek benne, nézzék meg
a Coca-Cola Super Bowl
reklám kiváltotta reakciókat.
Ahogy jobban belevágtam
a nyelvtanulásba, rájöttem,
hogy a New York-i nyelvtanulók
családjába tartozom.
Más környékeken járva
– nincs rá jobb szó – kellemetlen
helyzetekbe hoztam magam.
Igyekeztem egész nap beszélgetni velük
a nézeteikről
s villogni friss nyelvtudásommal.
(Videó oroszul) Hogy hívják?
– Natan.
Natan.
– Jó napot.
Hogy hívnak?
Timnek.
Örvendek.
Örvendek.
Hová valósiak?
(Urduul) Ezt a könyvet
maga Kudrat Ulla Sahab írta.
Mit jelent a "nawist"?
Azt jelenti, hogy az író...
Igen, Khod-Nawist az "maga írta".
Perzsául "khod-nevashtan".
TD: Talán gyakran
elő kell venni az angolt,
talán mások nem találják
érdekesnek a csevegést,
de a lényeg, hogy megnyílnak,
s kapcsolat létesül.
Az urdutudásom elég gyenge.
Nehézkes volt a beszélgetés,
de új szót tanultam belőle: "Khod-Nawist".
Sosem felejtem el.
Lehet, hogy úgy vélik:
"Minek ezzel foglalkozni?"
Próbálom megértetni az emberekkel,
mi ösztönöz rá,
de gyakran úgy érzem,
hogy Nelson Mandela mondása
sokkal találóbban fejezi ezt ki:
"Ha valakivel oly nyelven
beszélsz, amit ért,
a szó eljut a tudatába.
Ha anyanyelvén szólsz hozzá,
az a szívébe jut."
Kezdtem rájönni,
hogy nagyon erős a kapcsolat
a nyelv és a kultúra,
a nyelv és a gondolat közt.
Ha pl. valaki perzsául akar tanulni,
veszi a szótárt, s kijelenti:
"Tudom, hogy mondják: «Köszönöm»,
«Mibe kerül?», azt is,
hogy van a «Viszontlátásra».
Ó, már tudok perzsául!"
Szó sincs róla!
Hiszen ha vásárolni szeretnénk
egy perzsa könyvesboltban,
megkérdezhetjük: "Mibe kerül?".
Általában azt válaszolják:
"Ghabeli nadaareh",
azaz: [Semmibe].
(Nevetés)
Ez mélyen gyökerező kulturális
gyakorlatból, a "taaraf"-ból ered,
amelyben mindkét beszélgető igyekszik
alázatosabb lenni a másiknál.
Ezért ha könyvet akarunk venni,
durvaság azt felelni: "Öt dolcsi".
Az eladónak így kell felelnie:
"Kérem, semmibe.
Ön oly rokonszenves, tehetséges...
(Nevetés)
Ingyen az öné, vigye, alázattal kérem."
(Nevetés)
Vagy nézzük, hogyan fejezzük ki,
ha valamit meg akarunk köszönni,
hálánkat vagy megismerkedésünk feletti
örömünket kinyilvánítani.
Mondhatják: "Tudom, farsziul
hogy van a «köszönöm»,
tudok farsziul." Korántsem.
Irániakkal társalogva gyakran hallani:
"Ghorbanet beram".
Szó szerinti jelentése:
[Föláldozhatom éltemet önért?]
(Nevetés)
Ez nagyon poétikus,
melodramatikusnak is nevezhető,
de ehhez a kultúrát is érteni kell.
Nem akarom ezt túldimenzionálni,
mert ilyennel az angolban is találkozni.
Ha azt kérdezik: "Hogy van?",
Ezt a választ várják:
"Jól".
Más válasz nem érdekes.
(Nevetés)
De mégis így mondjuk.
"Isten vele!" – mondjuk,
bár nincs már vallási vonatkozása
a búcsúzásnak, nemde?
Érdekes, hogy a nyelvészek zöme
úgy véli, a nyelv nem hat
eleve a gondolkodásmódunkra.
Jó. Senki sem válik
nyelve által matekzsenivé.
Nincs olyan nyelv,
amelyen ne lehetne
megértetni egy logikai feladatot.
De valódi kapcsolat van
nyelv és kultúra között.
A nyelv sokat elárul
valaki kulturális felfogásáról.
Bolygónkon
kéthetente kihal egy-egy nyelv.
Nincs már, aki beszéljen rajta.
Háború, éhínség,
gyakorta csak asszimiláció miatt.
Talán egyszerűbb, ha nem a falum nyelvén,
hanem pl. arabul beszélek.
Vagy tán valamely amazonaszi
törzsből származom,
lakóhelyemet letarolták,
és több értelme van portugálul tanulni,
s veszni hagyni a kultúrámat.
Gondoljanak bele.
Két hónap múlva április elseje,
amely sokaknak feszültséggel terhes,
mert dolgozatbeadási
vagy lakbérfizetési határidő.
De két embercsoportnak, két kultúrának
ez nyelve kihalásának napja.
Mitológiájuk, történelmük,
népművészetük kihalása.
Világnézetük halála.
Spanyoltudásunk fölfrissítésével,
vagy japánt tanulva
nem állíthatjuk meg nyelvek kihalását.
De azt elérhetjük,
hogy tudatosuljon a gondolat,
hogy a nyelv lényegében
a kulturális világnézetet képviseli.
Ezt szeretném ma tudatni
a TEDxTeen közönségével:
szavakat könnyű fordítani,
de az értelmet annál nehezebb.
Köszönöm.
(Ujjongás)